Előszó
Mitől jó egy vers? Megbízható anyagból épül. Ebben a kötetben feltűnnek szavak, amelyek gyerekkorunk derűjét, jó ízeit őrzik: szöszmötöl, pucér, kemence. Elég belőlük egy fél tucat. Mellettük kemény kövek a töprengő elme szokatlan szavai: ego, művilág, Nihilföld, látványmorzsa. Ezekből is kevés kell. A jó vers szavainak zöme hétköznapjaink szókincséből való. Ezek az ismerős szavak itt nem ünneplőben, de váratlan tisztaságban sorakoznak elénk, szinte születésük örömében, menten a megszokás, a hazugság szennyétől, kopásaitól. Találkozásuk váratlan fényeket nyit.
Ilyesféléket: „szakadnak persze kötelek / és hullanak viselhetetlen terheid”; „közelgő őszt fülelsz mint falevél”. A jó vers tartalmas. Elemeit erős indulatok árama sodorja. Retorika, amely nem meggyőzni igyekszik az olvasót, inkább a költőből szakítja ki a rejtőző érzést, reményt, ámulatot. Dallam, amely nem kísérőzene: súlya van, nyoma marad.
Kihez szólnak ezek a versek? A költő talán önmagának mormolja őket. A huszadik század elején Ady arról írt, hogy „minden Egész eltörött, / minden láng csak részekben lobban”. Versére Kosztolányi sorai feleltek: „Ezer darabra törtelek, te tág, / elbírhatatlanul zavart világ. / Jobb is nekem nem nézni az egészbe, / beléfogózni egy-egy csonka részbe.” Sajgó Szabolcs valami másról számol be: „mondd azt hogy reggel / mondd virágzó almafa… / mondd az örök nap ragyog / ami eltörött mind egész”.
Nem vitázik, nem prédikál. Szóvá teszi a tapasztalatait. Fülel – közelgő őszt; mint fák ketrecébe zárt hold, tükröz napot.
Köszönjük a könyvét. Nagy ajándék ez a kis kötet. Gazdagabbak lettünk vele.
Jelenits István
milyen is lesz
milyen is lesz
ha elválunk a testtől
mikor a sok gyönyörűség itt
mindig-volt újnak ad helyet
mikor az egód szív tájt kitágul
és a fény patakzik
lentről és fentről egyként
mint a kegyelem
szóval ha por leszel
és ebéd után a fák között
sziesztáznak az álmaid
s a pázsiton a szivárvány
rendezgeti színeit
milyen lesz akkor állani
kezedben életeddel
s szemrehányó szavakkal
füledben
miért is nem hittél nekem
hordozhatod izzó önmagad
míg este lesz megint
majd újra reggel
és hallod megint mindenfelől
az egyetlen szót a teremtőt
a nem szűnőt
a sziklasírból fölkelőt:
amit alkottam jó
legyen ez végre elég neked
milyen is lesz majd
Tamással mondanod:
én Uram
én Istenem
emmanuel
az én csodáim nem a te csodáid
az én vigasztalásom nem a te vigasztalásod
az én szeretetem nem a te szereteted
amilyen messze van keresztem a te szenvedésedtől
mennyországom a te egedtől
irgalmasságom a te könyörületességedtől
olyan messze vannak az én csodáim a te csodáidtól
az én vigasztalásom a te vigasztalásodtól
az én szeretetem a te szeretetedtől
ezért aztán a szíved mélyén ott lakom
és a szívem mélyén ott laksz te is
és egy vagyunk mindörökre
te meg én
mindez mire
tetőtől talpig húsod kitakarva
izzó rostély a derengő fény
az enyhe szellő durva vallatás
semmi szó nem elég szelíd
ami ne fájna nincs olyan tekintet
sem tenyérmeleg otthonnak elég
hogyan történhetett
minek kutatni a tudatlanság izzadmányait
lenyúzták bőröd
ezt a földutazásra szánt védöltözetet
adják veszik
nem kérdezik mint a születést
kell-e
igazabb vagy így mezítelen?
tanuld magad
lefejtenek még rólad húst csontot velőt
örökké nem tart utazásod a testben
ott állunk akkor testtől is pucéran
gazdátlan mállik a történelem
szemünk helyén vibrál a kérdés
mire volt mindez neked nekem?
advent
közeleg
rettenetes lesz
és gyönyörű
fonalát fonjuk
útját egyengetjük
késekkel várjuk
nem menekül
közeleg
védőszárnya lecsatolva
katonái szélnek eresztve
szavai vésve romló húsba
mindennapi árulás
körülveszi
közeleg
teste ehető
vére szomjat olt
ami volt ami lesz
mindent magára ölt
időt teret
szólítja a gazda
a gazdátlan semmit
és mind
Nihilföld megfáradt lakóit
akarjuk nem akarjuk
megszámlálta napjaink
kéri kezünkből a kést
s csak közeleg
ami már
ami már megtörtént
még nem történt meg
még nem folyt el
a nagy Élőhalott
minden vére
a tárgyak éjszakája
lement a nap
sötétség ölébe hull
a fénylő művilág
idebenn az ablakon
árnyaink leltára
egyre bővül
kormol a fényutánzat
az űr talpunk alatt
s szívünk tárnáiban
kapkodva nő
terjed
a tárgyak éjszakája
meg a csönd
és a halott halottak
készülődnek
nyílnak sorban sírjaik
az leszel
az alagút egyre szűkül
körötte egyre tágasabb a tér
a kék meg kékebb és zöldebb a zöld
az leszel végül aki vagy
hívnak nem hallod mégis indulsz
a görcsöt kezedből lábadból apránként elveszik
ami marad az a semmi égeti álmaid
a tűz tisztítja így a fáradt aranyat
az idősalak az időtlenbe vész
körbeérzel érzed dobogni szívét
dobog tűzben vízben földben levegőben
dobog és elhal és újra dobban
és gyönyörű minden
nagyon gyönyörű
hangját hallod
sóhajt a szélben
fecsegő hullámverés parti köveken
vibrálón pattog lángok sűrűjében
bársonyba burkol minden gyökeret
túl a gondolaton és innen
mamutfenyő karjait látod
látod amint úszik vadliba őszi égen
huncut delfin tajtékos habokban
gyermek a porban
kórházi ágyon haldokló öreg
nap hold
út az írtás réten át
itt-ott mered a fák emléke még
egy eltévedt szilfa sóhaját
sodorja nyárágak görcse közt
a szél
odafönn együtt a nap s a hold
jelek a földön is
nyárutó
dombján selymes még a fű
harmata friss és illatos
bokorerdők és tölgyesek között
pázsitos magányos nőszirom
szeptember van
bont nyárelő virágot
szirma világos ibolya
és felnyíló sötét rózsaszín
új teremtés
az Úristen pedig bőrből ruhát készített
az embernek és feleségének
és felöltöztette őket.
Ter 3,21
levetettük
a kapott öltözetet
magunknak készítünk
ruhát
a tudás fáit melegházakban
neveljük
s jó üzlet
az élet fája is
a kígyótojást szívünkkel
költögetjük
elkerített édenünket vigyázzák
őrszemek
lángolóbb naponta
pallosuk
kertünkben sétálgatunk
ha fúj az esti szellő
és saját képünkre formált lényekkel
társalkodunk
az még nem világos
hogy hová állítsuk
hogy pontosan mi is legyen
s hogy kell-e egyáltalán
valahová
egy tilalomfa
közeleg
kaptunk pár évet
rombolhatunk építhetünk
ölelhetünk és ölhetünk
tehetjük nyíltan amit csámpás lelkünk
szentesít meg a jog a részünkre hajló
a nap süt még attól az otthon meleg
és fölismer minket virtuális térben is
társteremtőnk az összegyűlt betű
mindennek ideje van
szemünk sarkában üzenet
szabályaink nélkül
beépült pusztulás közeleg
ha egyszer
visszatérsz majd hozzám
ha egyszer végre
vérrel írod már az életed
addig meg bolyongsz
nyugtalan
a széljárást lesed
kapaszkodsz jobbra-balra
fortuna szekereire
és fillérekért adod
mint kulcsosházat
a szíved
lesz aki
lesz aki túléli
ezt is
a hamvakon az élet
megy tovább
s fénylenek majd újra
az újszülött szemek
az ősi álom
időbiztos bunkerében
nem pihen
kenyér
lassan őrölnek a malmok
vagy gyorsan
esetleg össze-vissza
netán nem őrölnek egyáltalán
mélázol
az élet megy tovább
holnapod kenyere készül
kéretlenül
nyeli perceid s az éveid
a most
örökkön járó garatja
sikérszegény lisztet bánatkönny öntöz
jó szó melenget
testvértekintet megízesít
keleszt az irgalomkovász
s a várakozás a csend
míg majd kemence tűz
a holnap asztalára
a feltárt Szív tüze
kenyérré süti ami volt
az életed
mikor szeretsz
magadból már ki sem látszol
szemedből füledből ő jön szüntelen
az ő arca van fölötted az égen
s az őszi erdő tőle illatos
szólok hozzád
ő válaszol belőled tisztán
tenyered szívétől meleg
benne születik újjá aki voltál
s kibomló álom
gyönyörű
az ő álma már aki vagy
a vályogban valami szöszmötöl
kinn ködkabátot próbál
a novembernek vetkezett sövény
idebenn kemence áraszt sült tök illatot
s titokkal áldott világot gyertyaláng
nézem a tünékeny fényben
szelíden mint ragyogsz
ragyogsz őbenne
s mint tündököl tebenned ő
kérdésmorzsák
a mennynek
a begyógyult a kiteljesült szeretetnek
a már csak szeretetnek
falán
ha van fala
mekkora lyukat üt
az űr
a szeretet véglegesült hiánya
boldogság-e a boldogság
ha nem járta meg a poklaink
ha kihagyott egyet is
a teremtmény teremtette
világokból
s egyáltalán lehet-e
boldogság a boldogság
míg rejtetten vagy kevélyen
bárki boldogtalankodik
nem csupán a töredékes szeretetnek társa-e
az alvilág
mely örök bizonnyal míg e mulandó felvilág örök
az első kínnal született-e a kérdés
s majd csak az utolsónak örök nyugalmával
nyugszik végleg el
vagy tudsz titokban más utat
a veled egy örök béke felé
rövidítő beavatást
s szólhat-e bármi másról az
mint az egyetlen a megkerülhetetlen útról
ott legbelül
az útról rongyok közt korgó gyomorral
hazáig vályútól
nem apránként ér-e célba a világ
benned bennem
magába cseppenként gyűjtve mindent majd
az óceán
valóban mész-e mennybe
vagy állsz csak majd a kapuban
megbékült türelemben
az éden vérző darabkája
míg más körötted nem marad
csupán az ég kívül-belül
s az áldott sebhelyek
utolsó vacsora
nehéz volt asztalt találni nagy darab
épphogy elfér rajta így kiterítve
hányan dolgoztak keményen a hajnal óta
tudva hogy elérkezik vagy nem is gondolva
s most döbbenten boldog izgalomban
állnak itt hogy annyi készületre már
kóstolhassák hozzákezdhessenek
fogadás lesz álló teli a terem
szorongnak meghívóval nélküle
a vacsora teljesen szabad jut mindenkinek
minden kehely paténa megtelik
a társaság színes kinek szárnya van
kinek keze s kinek szükség híján se ez se az
minden kész eljött a pillanat
villan a kés az asztalon az Isten
teste hever mozdulattalan
a termen kívül nem csendesül
a szomorú-vidám ének
az istenevők serege hallgat
átvérzel
átvérzel
állaton az ember
hantokon a zöld
átérsz
mint világ a sötéten
mint semmin a van
sebből születtél
halsz gyógyulásba
a világ világ
ne félj
úton
vonat
folyosóülés
menetiránynak háttal
a világból annyi
amennyi épp az ablak
előre nem látni semmit
csak ami oldalt melletted van
és visszafelé valamennyit
amint az ablakkeretnyi látványmorzsa
elszalad
meg-megáll gyorsít fékez
a sosem ugyanaz tájszelet
meg a vonat
nem tudsz nem tartani
testben
lélekben
időben
térben
valahova
mi itt a hátra mi az előre
a jobbra a balra
kanyargó sínek mindenfele
s minden állomáson utasok
mintha céllal
amíg föl-leszállsz
s a vágy fűtötte mozdonyok
ragadnak erre-arra
kettő addig a világ
tudatod szűk ablakán
amíg a künn s a benn
egymást lesi
amíg jövőre s múltra hull jelen
idegenként idegenben
rejtezik az egy
mondhatsz akármit
mondhatsz akármit
a ruhák alatt pucér vagy úgyis
feledheted talán sokáig
késlekedhetsz nyavalyoghatsz és dugdoshatod akár
és izzadt fantáziával virágozhatod
míg szűkös szabadságod engedi
és töltheted ruhásszekrényed
dolgoztatva a legjobb szabót
és ámíthatnak kedvenc tükreid
de mit tehetsz ha többé nem kérdeznek
ha hullnak majd a leplek mind
és lángban enyészik el minden képzelt oltalom
ha állsz csak majd csupasz valóddal
a mindentekintet tüzében
és többé nincs már semi „félre”
ahová nézhetsz menekülhetsz
és senki többé nem hiteget
mindenek torkára forradt a hamis szó
mi lesz akkor majd veled
ha tanulnod kell vegre a valót
hogy ami csak van fönn
itt van az mind itt van idelenn
hogy amiért útra keltél naponta megébredtél
a bőrödben várta mindig jöttödet
ha látod majd mily messze kellett jutnod
cask hogy vegre hazaérj
milyen lesz majd akkor mondd
átjár-e akkor az öröm
táguló mindenmagadban
mikor sebeidből fény tör elő
süket füledből pedig már tisztán
a hang
rügyeket kopasz ág
vonalak pontok formák színek
fények és árnyak
s a seb
a seb
meg a leplek a falak
s a hó
hull hull sötétben fényben
mikor is olvad
nyomod beléfagy
vakító fekete
és az ocean
az örvénylő ősi szenvedély
meg az űrbe tűző milliárdnyi nap
s a csend a szó
a közös ütem
a ki nem fúló dallamok
a rablottan gazdag
a görbe egyenes
mind mind ez itt
ez a szőnyeg
mind mi visszája színe
ha van
ha lenne
szív és szem és agy
mint kopasz ág a rügyeket
tanulgatod magad
szárnyas
Csíkszentmihályi Róbert szobrához
áll
ágaskodik
szinte már repül
amint aláterül az éter
s teste szárnyalni átlényegül
megnyúlt nyaka gerince karja
a földtől elszakadt
állati karmai kimeresztve
búcsúzik még
tapintható a levegő s az űr
amint erőterükbe dől
és eveznek zászlós ujjai
magasba hanyatlott az arc
távollátók lehunyt szemei
igézet őket fogva tartja
míg szűnni kezd a szakadék
a fönn a lenn
és ölel magához mindent
a mindenütt való
metamorfózisok
egy kiállítás margójára
szúette parókafej a jövő múzeumában
mechanikus ajtónyitogató az ókorból
Pergamon virtuális oltárán Pallasz Athéné
krokodilon mosolygó Ganga
gyermekével anya háromfejű teknőcön
Káli pusztuló születő világai
szent thai tánc túristáknak fénykép a nyolcvanas évekből
Buddha aranyozott lábnyoma Burmából
rajz 1945-ből Neuman János máig érvényes komputerarchitektúrája
az Orisa-kultusz ekklektikus figurái
használatból kikopott sófár
meghatóan csonka kő-Ganesha
pár töredék a Turing-galaxis data morgana-világából
bárka Buton-sziget síremlékoszlopán
Bartholdi modellje “a világot megvilágító szabadság szobrához”
luba király kozmikus ceremóniapálcája
színes kép a mindent elnyelő fekete lyukról a tejút középpontjában
etióp füstölő mint az Istenanya szűzi teste
társasutazás egy sejt belsejében
lassítva bomló bogártetemhalom szoborrá formálva a falon
mikroszkóppal szabdalt delfinhang a vetítővásznon
álmodó Herkules két ifjú hölgy között halálig válaszúton
idétlen gépszöcskék vergődése a mozdulat csodája helyén
Nárcisz kielégíthetetlen nyújtózása
a világűr poézise és az Izadora-modul az űrállomás kulturfolyosója
Bosch világának borzongató kimérái vászonra száradt olaj fogságában
vállán kereszttel fülénél mobilra akasztva ifjú a via crucison
egy dervis koldulóedénye
tükrök az ujgur sámán hátán mellén
Nippur 3500 éves várostérképe agyagból
és így egyre ígyebbül még tovább sokáig
berendezési tárgyak transzkulturális nomádok részére
ebben a Földhöz címzett váróteremben fogadóban
embermorzsák teremnyi űrben vitrinben falon
álommozi huszonnégy órát naponta nyitva
species humana ez mind te vagy
lebeg itt együtt minden
halálkultúra – élet a halála is
ládákba kertekbe zárt természet mindenütt
abszurd képzelődés félelem
mintha a természetet megőrizni elpusztítani lehetne
legyártja minden kor a maga tévhiteit
talán a természet már nem is létezik hallod
mi más vagy mindenestül magad is
a 21. század emberi domborzata szeretne lenni ez itt
ahogy azt nem szülői csak mai ősei képzelik
pár ezer négyzetméteren
nézd világod
az elveszett Paradicsom lesz talán unokádnak
történik ami mindig is
pusztul veled benned minden és épül
az ahonnan jöttünk
ami készen vár valahol
mégis
mi lett semmivé abban a minket szülő ősi robbanásban
és miről szólnak még a szubelemi építőkockák álmai?
sugallat
Csíkszentmihályi Róbert szobrához
szamárfülekbe érkezik a hang
a bolcs itt nem sok
és nem sok ki hallani akar
áll mezítlen itt ki önmaga
riadtan görbe lábakon
esendőn már a pusztulás előtt
s vakon
nem tudja még csak sejti tán
hogy érkezik az üzenet
hogy az a hír rank nyitja mind
megnyitja mind az egeket
felfénylik tőle arcunk
a hályog szemünkről lehull
szívünk ver szaporábban
s tetszhalálból földi télből
ébredünk
lám az égi hírhozónak
földi arca van
sietve száll alá
formálja már
és súgja már
s a por a hírre felragyog
történik velünk
állig érő vízben
vergődünk
át a folyón
okos fejünk
a zavaros ár fölött
s a két part között
a mélyben
eljátszanak testünkkel
fölfoghatatlan áramlatok
aztán partra vonnak
egyenként
s népes előcsarnokokból
mintha lelátókról
szurkolunk újabb indulókat
bugyorról bugyorra
történik velünk
záruló nyíló tájakon
az élet
hány folyón
hány csarnokon túl
egyszer
megérkezünk
virágének
kinyíltál
mint a húsvirágok
kinyíltak pórusaid
és illatoznak
akár a liliom
hullnak a bódult sejtek
hullnak alá a mélybe
táplálkozik testtel a test
s magába zár az irgalom
túl a veres félhomályon
túl a minden egy egén
hol bőröd bársonya az álom
s kezed néha nem találom
ketten vagyunk
te meg én
madár madár
lám a béka békanyál
zöldarany aranyfonál
sárga lepke szárnyain
föl-leszáll a kankalin
színezüst a tó vize
kis poszáta jer bele
bárányfelhő int neki
kék egekbe röpteti
megbolydul a hangyaboly
vizsla vizslat és csahol
nyújtózik a jegenye
fontolgatja menjen-e
madár madár kék madár
pánsíp hallik indulj már
indul bölcső keszkenő
fut utána férfi nő
alszik
alszik a tűz a hasábban
húzza a lóbőrt állva a ló
hortyog a kedves alom ölén
Miss Univerzum
nyála kicsordul
tán csak az út virraszt
pislog vaksin az éj
Isten tudja
kicsorbulsz
ahol kicsorbulhatsz
mielőtt mennybe mész
bár nem muszáj
s szállsz alá önkéntelen
tovább a mélyek mélyire
hová semi külső fény
nem ér
ahol minden format veszít
és értelmet a fenn a lenn
ahol elhágy erő erőt
és gyöngeséget gyöngeség
ahol a torz a szép
s vigyor a mosoly
ahol ha ütnek az gyötör
ha meg te ütsz olyankor az
s a legjobban ha senki sem
romok közt ülsz ott
a romjaid között
találgatván
siker melyik volt
melyik kudarc
cselekvés nem cselekvés
ott nem különbözik
egyetlen vád ott minden
ellened
s ha szólsz
hangod visszhangtalan
rajtad is csak sebet ejt
csak ellenséges fül figyelmezi
és szállsz alá mégis
még tovább
a legutolsó bugyorig
szabad kényszerek között
csak Isten tudja miért
222. zsoltár
távol tőled a világ üres
a fény nem fény
szomjat víz nem olt
és éhet sem kenyér
csak űr verődik vissza
az ablaküvegen
s valami piszkos menny
a tócsa felszínén
hordozhatatlan súlyú zsebemben
a néma telefon
pedig te szólsz
s nem néma szó vagy
átkelhetek mondod
a magány akárhány tengerén
velem leszel
az áradó folyók meg miattad
el nem borítanak
s az óceánfenéken is közel vagy
és közel a világűr híg levében
ha meg kalandozok a géntérképeken
a barna bársonyos tekintet tüze
fénykódjában rád lelhetek
és rád a szívinfarktus negyvenévesen
program szakadékának mélyén
megmondtad ott laksz mindenütt
s közelebb hozzám
mint én magam
miért hát mégis a hideg ágy
az idegen ég
az ízetlen falat
a fekete főnix
a szelídülhetetlen fegyverek
s ez az egész aláhullt világ
figyelmezek tudod
bár figyelmem el-elbotlik velem
ülök lábaidnál s lesem szavad
hisz elmondod majd tudom
miért vagy távol
ha egyszer itt vagy
és ami teli
miféle rend szerint üres
Luca napján
mesterséges fények idebenn
odakünn sötétben a sötét
a hold kopasz fák ketrecében
fogadja fagyba ájult fold fölött
az izzó nap hevét
kibiztosítva
kibiztosítottak
mint hajítás előtt a gránátokat
vagy mint pelenkából a gyermeket
ha remélik hogy már szobatiszta
és kibiztosítottad végre te is önmagad
mint a kötéltáncos ha háló nélkül vág neki
ez már nem az önállóság pórázon megvezetett kamasz
vagy akárki az ego fogságában
ez te vagy
elindultál valami új életbe
ahol papír nem számít vagy hogy anyád apád ki volt
s hogy mit is tettél odáig
ahol magad vagy csak magad
ki tudja ki
ahol dugdosott félelmeid várnak a tükörben
és a titkos örömök
ahová időben sosem ér szirénázó mentő járőr vagy tűzoltó
(a baj ha igazi mindig előnyben van)
ahol azért magadra még
már csak magadra számíthatsz
s védekezhetsz visszaüthetsz ha több erőd már nem maradt
ahol te adsz egyedül számot arról mit teszel
a telefont miattad senki nem emelgeti
és mögötted senkivel senki össze nem kacsint
ahol csak vagy mint a halálban
szemezel az igazzal
s bár rettegsz is ujjongsz
a borzongást gerinceden valami más váltja ki
amit tudsz még
az a kérdés
és már minden élesben megy
kályhaközel
hódara porzik a szélben
csöndes az út a határ
pattog a tűzön a tegnap
kormol a mának
s nyújt fényt meleget
kályha közelben éled a szó
embert virágozik újra
ne add föl
jöhetne más lehetne több
de az a pont elérkezik
távol nem volt sosem
meg-megkóstol keserves édes fájdalom
kész vagy-e már kérdezgeti
kulcsot kínál hívása halk
de hallható az égzengésben is
s nem történt semmi lényeges veled
ameddig elfordulsz
ameddig megszaladsz akármilyen világba is
ha hallgatod ha mész vele
emel emel csak egyre föl
az alvilág nem bírja le
szakadnak persze kötelek
és hullanak viselhetetlen terheid
s mindegy lesz már
ha ráhagyod
a más a több
miatta ébredtél a semmiből
amint a könyvben írva van
ez az a könyv a forgató a mindig új
a mindig újra magadból kiforgató
ősibbet nála nem találsz
világló lapjain
hét pecsét alatt
a név
a te neved
mondd azt
mondd azt hogy reggel
mondd virágzó almafa
mondd dagasztott kenyered megkel
mondd hazamegy minden katona
mondd holnapba néző szemmel
a láncok lehullnak mind
mondd visszaad halottat temető tenger
s fénylenek feledett szeretteink
mondd az örök nap ragyog
ami eltörött mind egész
mondd
hátra előre semmi nincs
csak a ma van
csak az itt
s az óceán nyugalma
csillagpor
kacattal kirakjuk napjaid
semmiségeink nyeldeklik időd
zokszavad nincs belénk örülsz
szárnyadról csillagpor pereg
fényében arany a kacat
semmi a semmiség
elnyelte azt időd
örök tavasz
sóhajtozol mint szélben a szil
megbékélsz esőben hajszálgyökér
közelgő őszt fülelsz mint falevél
s mint rögöt a mag szeretsz
örök tavaszban
semmit mondó
aki szegény a semmi szegénye
aki gazdag a semmi gazdagja
aki szép a semmi szépe
aki csúf a semmi csúfja
aki erős a semmi erőse
aki gyönge a semmi gyöngéje
aki balga a semmi balgája
aki bölcs a semmi bölcse
aki hazug a semmi hazugja
aki igaz a semmi igaza
aki áldás a semmi áldása
aki átok a semmi átka
aki beteg a semmi betege
aki halott a semmi halottja
aki semmi a semmi semmije
és ezen kívül a semmi van
meg a fény a tiszta fény
beléje minden szín majd visszatér
a szegény a gazdag a szép a csúf
egymásban elsimul kifényesül
s ha lenne kívül ha lenne más
elmondaná
a színtiszta fény milyen
* * *
meghal éjente egy álom
és meghal nappal is nehány
és születik szüntelen ami elmúlt
te pedig
te magad foglya
te a semmi martaléka
te leszel csak
szegény fogoly
egyre öregebb
* * *
trónol Isten a bennünk őszült
trónol rendületlen
világ fölött fehér szakállú Ősöreg
és Magna Mater és Földanya
trónol szívünkben belénk hallgat
trónol elfogad
s ahogy öregszünk mindig fiatalabb
ha meg eljő értünk a halál
naponta vagy nyolcvanévesen
ő nem lesz más csak születés
csak csupa-csupa fény
karácsony
elérkezett
s ha ünnepelsz tudod
megint tenélküled kegyes
a Túl az Itt felmérhetetlen mélye
csak úgy megint magától nélküled
ezt-azt ugyan hozzátehetsz
csillogón az otthonod szíved
be szép is mégis selyempapír
ajándékot ha rejt
milyen csoda hogy érkezik
hogy évre év el nem marad
világra jő a nap- a fény- az ősvilág
kezünkre bízatik
egy csöpp Mindenható
aki csak egy ezt hirdeti
a nem létező Itt és Odaát
világtalan világba érkezik
ő ki nem mozdul soha
erőterében csillagok
és harsonázó angyalok kelnek útra
megszületni vágy a Van
a tegnapod a holnapod a kisbetűs te
barlangistállójába vágyik
az örök ádvent ő maga
száll vágya át évmilliókon
és hirdeti mint mesebéli buzogány
hét nap csupán
még hetvenszer hét nap és éj
s már íme itt
megint
az ég kárpitja átszakad
és hull alá
és felfakad
elérkezett
