karma
napot kiáltasz
torkodra éjszaka ül
nem törhetsz ki a csöndből
büntetlenül
kérdés
káosz
tudatos
amennyire csak lehet
kegyelmet nem ismerő
mintha az nem történt volna meg
mintha az Úr csak zárat cserélt volna
Hádész kapuján
tülekednek az egy vérből valók
halálhomályba vissza
szokott csapásokon
az egy testből vérből
újraszültek
veszejtik országod
Boldogasszony
az Ország pusztul
mindenütt
ébreszthetnéd már végre
az Atya jobbján
Fiadat
nehéz fogadni rontást
átvérzett kezéből
nehéz hogy a Gonosz szabad
hogy a sár álma helyett
legyen amint iratott
görbéből egyenes
halottból élő
poklok gyarmatából Kertté ez itt
elmondhatnád Úrnő
hogyan lesz
mikor
apokalipszis most
már rád tört
tudod
bármikor élsz
bárhol
munkál a semminek
alakít rombol
pedig épülsz
valakinek
ha rombolnak is
a csata zajlik
felhők fölött
zsigerekben
mindahány égben
mi csak létezik
kívül-belül
semmibe világok hullnak
aki lehetnél
s támadnak életre világok
semmiből
kapod
ha feszülsz is
a teremtő hogy te légy
kapod ismeretlen ismerős
mindenmagad
mikor csontmezők fölött
rendre megébredsz
mikor a szó véresen
időtlen torokból kiszakad
szülési kínban a szó
az új neved
fölzúg mint először
és zizzen reája rögvest
kiszáradt csontjaidra íz velő
itt van
tudod
rád tört már
eléd kúszott anyád méhébe
az ezerarcú hold
az ősi lázadás
eredendő sebzettséged pedig
kezdetektől áradja túl
eredendőbb fénylő ragyogás
az eső záporoz
árnyékok a sebes jéghideg
patakban
cikáznak szemmel alig követhetőn
holnap talán már zöldül a part
hol meg-megállsz a fák alatt
sűrű bokrok között
kezedben bot
ikrákkal fedett horog
s halászok szeme a szemed
ívás után a pisztráng lassan eszmél
az eső meg egyre záporoz
hagyod
miért ne mondhatnád
hogy kék az ég
ha egyszer tényleg az
lesajnál vak
kishitű csahol
a sötét király mezítelen
karma húsodba tép
amint fölállsz a gályapadtól
szabad vagy
hagyod
majd egészen
kiemeltél a semmiből
a romjaiban is gyönyörű teremtés
törmelékei alól
a kozmikus lázadás alvilági bugyraiból
a fényre felhoztál
az épülő Ország
az új teremtés
otthonos tündöklésébe
átemeltél
gyógyulnak itt az időtlen sebek
vakságok bénaságok
a kígyó igézete
romlandó sátrunkban a romolhatatlanság erői
itt fölfakadnak
s a pusztuló test
ez a kígyóbőr
itt sajog
a mindenséget
vedlés előtti sajgás járja át
a hazugság dühöngő atyjának kárhozata
ego vobiscum sum
usque ad consummationem saeculi
zengi a fák kórusa
s mormolják a refrént a gyökerek
gondod ránk jó Mester
nem múlik nem lanyhul soha
vezetsz jársz előttünk
utunk a te utad
mígcsak nem lesz egészen
a te utad miénk
mezítelen
arcodat nagy Úr
megmondatott
nem láthatja
élő test nem látja meg
soha
hozzánk hajoltál
fönséges Irgalom
belénk születtél belénk
kik kódorogva is
vagyunk belőled
és már vagy velünk te
igaz betlehemes
kálváriás
járod hadas
rabló útjaink
és meggyalázva
és kifosztva
árokparton vérbe fagysz
te
ki nekünk
megcukrozva
leköpdösve ostorozva
mezítelenné kockázva
barlang mélyén szívünk mélyén
albérletben gázkamrában
mindöröktől mindörökre
fogyhatatlan mondhatatlan
mennyországunk
magad vagy
kapuid bennem
nyisd föl kapuid
az Ország kapuit
bennem
Misztérium
most te figyelmezz
kérlek
s az ajtókat az ajtókat
nyisd föl bennem
a bölcsesség
az élet
zárt ajtaját
nyisd meg a várat
a bevehetetlent
a kastélyt itt legbelül
az igaz sambalát
ami után a nyugtalanság
amiért minden önkínzás
tévelygés és ének
hallgass meg kérlek
nyisd ami nyílik néha
csak úgy magától
hegytetőn sírban
fazekak között
illemhelyen
a lángpallóst
irgalom hevíti
szép angyalaid
jó hírt zengenek
lakomádra
latrok vámosok utcanők
véredben mosdva
varratlan köntösben
új világ örömódájával
sereglenek
amerre járok lásd
a Kert kísért
viszem magammal
s ott van mindenütt
hogy szemlélhesselek
kérlek hónál fehérebbé
teremtsd a szívemet
tiéd szemem fülem
s szájamban a nyelv
vezesd őket tanítsd
hogy mindenben
mindenkor
téged örvendjenek
tárd föl kapuid bennem
Te
kapu ki magad vagy
Ország kapuja
keresztre szegelt
sírkövet gördítő
Misztérium
kin által újra
az élet házába lépni
mindörökre
siralomvölgyből
árnyékvilágból
mindenek elhívattak
deákélet
negyede életemnek
körülbelül
a csöndben telik
odafönn
hol angyalok sürögnek
vesém táplálja s szívem
az égi dikció
földi szavakban mondhatatlan
mikor meg végre fönn vagyok
már idelenn
tapasztalom
nehéz fejemben a csodákból
mily kevés marad
de azt is meg kell vallanom
megébredvén
ha szemembe hull a földi fény
hogy az irányt
már veszik olykor maguktól
zarándoktestem sejtjei
s hogy gyöngülő szememnek
színesebb az út pora
fülem pedig teli
új harmóniákkal
őriznek
rólad az ég
nem mond le sosem
a sors könyvében
nagybetűkkel áll neved
s beírva kezdet óta ott
minden Ádám-ivadék
minden Éva-álom
ismételhetetlen gyönyörű neve
csupa pirosba öltözötten
ott ragyog
vérpiros és pünkösdpiros
ragyogásban
s a könyvet őrzi
a Bárány időtlen tekintete
nem mond le rólad az ég
s ellent néki bárki állhat-e
ami pedig suttogás
repedt cserépedények résein
a végső gyógyulás előtt
még érkezik
a Gonosztól való
mind
hozza
a sodrás erős
előre hátra le és föl
kápráztatók a káprázatok
és meggondolni mindent
alig huszonnégy óra van
micsoda öröm
micsoda fájdalom
neked ki laksz odafönn
hogy énünk újszülöttként
naponta ébredez
oltár elé először lép a gyermek
és énekel
meg könnyezik
hozza magával
mindig újra
az ablak megremeg
amint az éjben valaki szól
amint a metro a mélyben elhalad
Loyola februárban
szakad a hó hiába
meg nem marad
árad egyre a szerelem
el nem apad
zöld a világ amerre nézek
lám a hózáporban itt
békességben juhok legelnek
virágzik fölfénylik egyszerre
minden amiben fölfedezlek
te egyre koldulsz
kopogtatsz ablakot szívet
meg-megkérnek
csöppet még maradj
aztán tedd be halkan
az ajtót magad mögött
kérnek erre téged
ki öröktől mindenben
mindenkor benne vagy
s ki egyedül tudod
hogy Iñigo tüzedtől tüzes szívére
hányszor hullott itt a hó
mindig újra
ezer vihartól
sejtszédülettől
összegyűlt dactól
egyre keményebb
szálegyenes
mered kimered
nyújtózik egyre
humuszból humusz
a más felé
az ég felé
játszik színében illatoz
az életfa
a számtalanszor megszedett
áll mindig újra
duzzadt hajszálerekkel
éden közepén
vad bozót és fénylő pázsit
vár körötte enyhülésben harmatot
álmában érzi
látja lezárt szemhéj mögött
s hajlik feléje nyúl utána
alélva is
az élet anyja
állítja lábujjhegyre
kiváncsisága vágya
hogy nektárra szomjas kolibriujja
cirogassa a szirmokat
s szívmeleg kutassa párnás tenyerében
gyümölcs után a lombokat
szemre szép
és szívre jó
ne kóstolhatna hát
eget az éden
életre élet ne nyilhatna föl
egy ne lehetne ami egy
s ízlelni gyümölcsöt
tudni mi rejtezik héjak redők mögött
nem erre születtünk-e
meg ki nem értheti ezt
oltja hát szomj a szomjat
s mulandóval mulandó eltelik
foltozza folt a foltot
és árnynak árny ragyog
a Hordozó meg
hordoz
mindeneket
testét benyeli vérét
beissza
a sivatag
szent háromság
te szürke
a nem szűnő ünnepnek takarója
te
mindent beburkolsz
ha szunnyadsz szívemen
hála érted
sarkalsz végig az úton
tovább egyre előre
követelőn és egyre esettebben
milyen vak is lennék nélküled
ég a gyertya
fényes nappalon
szikrázó üres ég alatt
hallgatod szélcsendben
a sóvárgó lombokat
eloldod lassan
a holnapok a tegnapok
könnyes kötelét
s egyszerre érzed
valaki néz
néz rád némán
árnyékból fényből egyre néz
csak néz a meg nem született
s te vissza rá
és hallgatod
a szája nem mozog
a lénye énekel
ég a gyertya ég
soha el nem ég
aki álmot még nem látott
nem is élt az még
elfogytak a fák
elfogytak a fák
az erdő megkerült
nincs tovább
már helyben jár
az út
körkörös romok káprázatán
a hetedik pecsétet
megtörik
pestisek harag
pusztulás nyomán
a maradék korsó
kiöntetik
feneketlen mélyből fölmerül
alászáll hetvenszer hetedik egéből
hazaérkezik
a Szó
s befogadtatik
santi om salom
eirenion
már mindörökké
riadt angyal pallóst nem talál
az élők anyja áll
tizenkét tárt kapu a karja
vár
s vonul vonul
ki égből földből vétetett
poros útján hazaér
a mozdulatlan Egy
egy Márai-est nyomán
elment
mint aki jól érezte magát
két és fél órára
vegyes emigrációs köreinkben
egy velejéig polgár
a szaturnusz lenyomatból
kopogtat lelki honlapunkon
földre látogatása összegereblyézett nyomaival
kincseivel
szellemi lábujjhegyen
legyen végre otthonos
mindnyájunkban
a spanyolviasz fölfedezésével ne bajlódjunk
szárnyalhassunk vadonunk fölött
édeneink fölött
magaslatairól
Értelem felé
és Nap felé
tovább
az egy
ami van
egy
a többi látszat
szabadulsz
ha eggyé átlényegülni
engeded magad
sötét az út az egytől el
és gyötrelem
a visszaút meg meredek
de fényárban úszik rajta
kín és fájdalom
és senki nincs
ki ez utat
elkerülheti
az egy az csupán
mi létezik
minden más hagymázas állapot
csak átmenet
nézd meg hát jól magadnak
azt az egyet
és szeresd
szeress
ha bírsz
egész szívedből
már az ébredés előtt
feketén fehéren
fekete
mégis fekete
az ami az volt tegnap is
és a fehér ma is fehér
hiába látod hiába sújt az átok
s a pusztulás hiába von magához
akár felhőnyi gyilkos gombák alatt
a romokon holnap is kinő a gyöngyvirág
fölnyílik valami majd
a fényre
te csak kiálts
a Szó felüti sátrait
e pusztaságban is
amint tizennyolc éve már
beérte lépteid
s e zsúfolt űrben rád talált
pedig bújtál előle
s bújtatott kívül belül a sivatag
de lám
már pont fél életed uralja
így vagy úgy
és élteti és öntözi
és nem ereszt
pedig de mentél volna néha bárhova
letudva kemény szavait
amint elhagyták volna egykoron
Kafarnaumban azok is
de hát ma sem akad
és itt se már soha
nélküle és kívüle
valami tényleg ehető
a puszta telhetetlen és mohó
iszonytató
hogy hány lakója van
a zűrzavar s bolondgombáink árnyai
bolyonganak a titkos utakon
a piacon minden hang övék
de fekete holnap is a fekete
és a fehér fehér marad
ne szűnj kiáltani
sátrát a Szó
tudod
valahol úgy is felüti
aki van
egyenesek
a szép s a jó között
fénybe simult színek sorok
meg gyönyörűségben izzó formák
s az öröm az öröm
a pulzáló tér túlcsordulása
ez van itt
ez vagy és ez vagyok
tudod
amint elszáradt bőröd
végre leveted
a tegnapot a holnapot
s magadra öltöd
a most köntösét
ünnepi önmagad
a teljeset
aki van
ismeret
olvasok ezt azt
hajt nyugtalan
kíváncsi vágy
mintha valahogy nem lehetnék
elég magamban
lapozok sorra társürességeket
a csoda mintha rejtezhetne
kívül valahol
mintha feledném
hogy a széppel egymásra
igazán csak akkor ismerünk
ha egyszer végre már
a szépben lakozom
ha a szép itt legbelül
már egy velem
hisz egymást föl
csak hasonlók ismerik
hiába
barna
ami zöld volt
és sárban
ami táncolt fényben
a világ világtalan
a fölfelé tekintő szem
csukott
ajtót ablakot
fény kopogtat
élet
most hiába
járja időtlen táncát
az ítélet
minden sötét
te ragyogsz
in medio
valahol
ahová mindig
ahol eddig sosem
csak úgy
látni a mindenütt mindig ugyanazt
rálátni
a mindenben rejtezőre
amint kilóg
itt is ott is
átragyog emészt
elemészt mindent
ami benned elemészteni való
hív
vissza önmagadba
stare
in medio
csodát nagyobbat
bárhol
találhatsz-e
játék
a sors megannyi húrján
játszik valaki
és szép a dal nagyon szép
a szférák
az otthonod összhangzata
a kín meg emel
magasba föl
s nem álmodott boldogság
belsőleg mindenekkel
eggyé összeölt
az űr pedig
az űr
e szent pernahajder
és vén ravasz
az ürességben végre
végleg elbujdosik
lelkiismeret
ugat
ellene semmit nem tehetsz
füled befoghatod
attól még ugat
ugatja nem hiába
hogy az élet akkor is
s az Ország
épül mindenhogyan
az egyenes repít
a görbe jár gyalog
csak a kis ego tapossa
helyben a sarat
tapossa míg tapossa
közben a remény világol
világol benned
belőled
s a gyökerek isszák
az örök tavaszt
olvasgatok
az íróasztal
ma túl magas
s a térerő körüle
semmilyen
az ablaknál állok
olvasgatom
a világ egyedül
milyen
magasban
huszonnyolc fok van
és hull a hó vagy valami
mélykék ég alatt
gomolyfelhők felett
tizenkét ezer méteren
légkondi zümmög
s a B 767-300-as hátszélben
suhan ezerrel tényleg
a fehér valami meg árad
árad egyre
s a szeretnivaló kétlábúak
látják bilincseik
látják
a forrás fehérségét
esetlen kétlábúak
próbálják szárnyaik
a kék bolygó szülöttei
alattuk mennybe ment Golgota
* * *
még bizseregnek a sebek
de már olthatatlan fényben
a múltat selyembe ágyazza
egy tárogató
irgalomselyembe
a szilfa ágai meg ölelik
már ölelik
a mélykék titkait
a fehér eget
marana tha
élek félkészen
éhesen egészre
világul küldve
félkész világba
lenni teljessé
kódoltatott
velőbe ízbe
éneklik zsigerek
nyögik
nincs több
kevesebb minek
élni félig embert
félszívvel hinni célt
és adni enmagam
sötétnek káosznak
minek
a hazug erőszakos
életben másképpen nem marad
pusztít hát
ha hagyom
a semmi
ami mintha lenne
mintha tohuvabohu lenne csak
a vég
amiképp a kezdet
jöjj Mester
ragyogjon rám napod
véred mosolyod
érleld egésszé szívem
rólad álmomat
az otthonod
te kóbor
te hontalan
világa mindeneknek
kezdettelen
embert virágzó Úr
logion 2
mennyországod a Titok maga
a Föltámadott
az Élő
akinél több senki semmi nincs
aki benned lakik
s aki lakozik mindenekben
így aztán ha vállalod
ha éled
ha te is benne vagy
mint benned ő
akkor a menny ott van
aluljáróban
kórházban
mindenféle börtönökben
menhelyen
ott van mindenütt
ahol te vagy
mind
ég minden
elég aminek égni kell
a múlt
s támad a hamuból
már támad életre
igazira
mind ami van
amire a jó
kimondatott
támad itt most minden
ősemlőn nevelkedett
siralomvögylakó
e gyönyörvilág lakói
mind
minden a helyén
élednek a madártorkok
éled a fény a galagonya
a juhászlegény
indul ásítva
a lelki bakterház
s a nyüzsgés
a királykisasszony még fordul egyet
minden a helyén
mindennapi kenyér
mosolyogni
könnyező szívvel
zsigeri hitből ha kell
ötven évig
mosolyogni egyre
mint Calcutta angyala
megbocsátani
minden napszentületben
maszatosan
amint megbocsátottak
auschwitzok gulágok trianonok
s a dühöngő nagy Parázna
és Hazug
millió nevének
kegyetlen nevének
megigazult rabjai
talpra állni
lélekben testben
remegő lábakkal
az örömhír hallatán
ami kódoltatott mindenekbe
a nagy Igen hullámain
és indulni
botladozva
a mindenütt mindig nyíló
jó felé
és tárulni ölelésre
gyenge karokkal
kihagyó szívveréssel
szeretni
ahogy adatott nekünk
tökéletlenül
mint mindennapi kenyeret
add meg ezt nekünk Te
Irgalom
magasságok mélységek
légűrben uralkodó fejedelemségek
és minden erők
Ura
mosoly
hozod magad
az egynapos virágot
holnapra elszárad
de ma gyönyörű
s hozod a Fennvalót
magadban
kinek a millió év is
egyetlen nap csupán
tudod
kinek jelenéből
ki nem esel soha
ha rég elporladt már
a föld az ég
te még azért maradsz
időben nyílott örök virág
sorsoddal ízesen
egy letisztult mosoly
hisz jósága benned
időtelen
téged a Titok
mindig illatoz
osztályrész
elvégeztetett
minden amit végezni el lehetett
és megtörtént minden ismétlés is
ami s ahányszor ismétlésre
rendeltetett
házak világok rontása
újak teremtése
vándorlása eonoknak
big bangek újraszületése
és mind mind az apokatasztázisok
evolúciók
lennének már mind a múlt
ha lenne múlt
de csak unalom van
várakozás nélküli
várakozás
a semmi
ami már nem kezdődik sohasem
s ami már van mindörökké nélkül
mindörökre
jussa ez
setét bölcsnek
igaztalan igaznak
fénytelen fényt legkiválóbbként hordozónak
az áthághatatlan szakadékon túl valahol
néha benned
mintha mindig
kiült a fészek szélire
látta a macskát messze lenn
meglengette szárnyait
ahogy szokta a szükülő fészekben
tét nélkül eddig mindig
félelem és bátorság szorongatta
visszanézett az ismerős szűk világba
épp mikor anyja lökött rajta
s mintha mindig tette volna
szétnyíltak szárnyai
s vitorlázni kezdett
az ismerős új elemben
sofőr a semmihez
jobbra és balra az útjaid
megint megint
asztalig ágytól
és vissza vissza
virradatról virradatra
s évre év
félúton
gondolattalan és gondolat között
vérezvén erre is
meg arra is
amíg hozzá a vér
valahonnan adatik
míg adatik
a fizettség
nem tudni m’ért
ha olykor tudja is
e zsugor zsigertudat
ki tartozik kinek
s miért
adós az út
e girbe-gurba
átláthatatlan járhatatlan
galaktikák s szívek között
adóssággal mióta született
kívül-belül ez út
te vagy
s aki hajtja e húsvér karosszériát
ez a gyakran idegen
hajtja ha éppen a semmit is teszi
mert nem képes nem hajtani
s csak sofőr csupán a semmihez
ez is te vagy
ha épp az öntudattalan
világtalan vonagló értelem vagy is
kozmoszdarabka
a részben az egész
káoszba éjbe visszahullt
várva újabb virradatra
a fel- és meg- és oda-
és
visszavilágosodottakkal
várva a virradatra
ki már nem más csupán az örök nap
a kezdet óta hordozó
kinek kiömlő hajnalpírja benned csörgedez
kiben az asztal az ágy a jobb a bal
és minden út
egyetlen fénytestté összeszőve
mindöröktől mindörökre van
szegelt kezével
valami nincs sehol
s Valaki mindenben benne van
kimeredve a földből
szüntelen
keresed játszótársadat
adnád érte akár a semminek
személyes mindenségedet
hogy elnyerd a nem fogyót
a nem telőt
a Mindent
elnyerd egészen
őt Aki van
feltárta hát néked
mind a sziklasírokat
feltárt téged
a csodára
már mindörökké
feltárt a Mester
szegelt kezével
momentum
megérintett
az idő tengerén
alámerültél
a percek az órák
vesztették súlyukat
az időtenger vízével
mi túlcsordult
időzne benned még
Archimédesz az ageron
még pepecselne
de téged
már szép szavak
kimondhatatlanok
vonzanak pehelyként
s a hallgatag mély
betölt csodáival
ősz
rút köd kószál a fák
között
elálldogál a kastély udvarán
a kandallófüst ijedten tétován
királykisasszonyához
a jó melegbe beszökött
teheted
semmiből egészet
ezt tudod
s teszed mióta vagy
időtelen
szerelmed ez
a tiéd aki vagy
akibe hullok
napra nap
szerelmed változatlan
mindig ez
egészet
halok vagy élek
mutatsz ha nézlek
teszel
teheted
semmiből egészet
velünk velem
időtelen
s ha a minden olykor pusztul is
rád csukódik szemem
szögre akasztva
szavaink
légi járatait kikötőit
elhagyom
el fektetett vágányait
menetrendjeit
kettő négy és akárhány
kerekű varázsaiból
kiszállok
négylábúit lenyergelem
legelni hagyom
az apostolok lovát is
pihentetem
lótuszt nem ülök
karom kezem
nem illesztgetem
a szavak liturgiák
minden kreációk végállomásán
várakozok
szögre akasztott ego
csendje vesz körül
csak három fül
fülel
csak három száj
formál hangot
és három szemben
egyetlen tekintet
a Méh örök
Szülötte is
s az örök Ölelésben
minden egy
menedék
egyszemélyes
szabadságsziget
kezdetektől
divatos
kisbetűs éden
a poklok között
elnevezése mint tengerparton
a homok
átmeneti
ha feléje téved
egy enyhébb cunámi
neki annyi volt
teorem
vagyok
bár nem vagyok
hogy is kérhetném hát
hogy legyek
ha egyszer nem vagyok
s kérni is minek
hisz magad miatt szerettél
életre
Emberek Barátja
magad miatt
más remény nincs
több nem is lehet
világló lényem egy veled
s fényem nem hal el soha
hisz az Te vagy magad
Legyőzhetetlen Nap
Erők Ura
nem szűnő barátja
képed másainak
zenél tovább
mi közöd ehhez a több tucat
kilóhoz
ha hozzákötöttek is hat évtizede
mi lesz ha megtérve útjaidról
egyszer nem találod
rólad leoldozták
s elorozták egy ládában tepsiben
megégették földbe tették
hamu lett csak pár maréknyi por
magadra ismerni kevésnél kevesebb
kényszerei rólad akkor lassan mind lehullnak
tanulod majd hogy mi a teendő
ugyanaz s egy mégis új világ
zenél benned tovább és vesz körül
pompázik szárnyal illatoz
rá mégis csak lassan eszmélsz
a feltörő képek közt lassan emlékezel
várod míg mélyebb bugyraidban valahol
magához tér étheri ösztönöd
s hogy hol a fent a lent
majd már megint tudod
ücsörögsz
reptér váróterem
leszálló est felszálló éjszaka
ténfergő párok családok s magányosak
sokára indul még a gép
Bangkok több mint tíz órára van
ülsz ablakkal szemközt
szervizautók odakünn feszített szárnyak
nem lassul a zürichi légi forgalom
a benti fény növekszik
s a sötét túl az üvegen
e tökéletlen tükrön már ott
előtted ami mögötted
a váró valószerűtlen élete
átsejlik még a túl a más
tükröződő krómacél szemetesen
és minden mozgó alvó alakon
korfüggetlen arcok a homályban
benn és künn
szívedben váratlan csend
a várakozás elvette tőled vágyaid
és újakat még nem adott
csak ücsörögsz
üres szemedben szemlélődik valaki
tán ismeretlen önmagad
körötted valóságdarabok
színéről visszájáról valódi művilág
s az ablakok
barlangunk modern törékeny falai
üzenet
éjszaka van
toll kezemben
körülem csillagtalan éjbe hullt a ház
künn kuvik rikolt
s hull ölembe egy fehér pillangó
a fehér papírlapon
piciny csodád Uram
pöffeszkedő setétben
majd hull alá még egy
még fehérebb
nagyobb
vagyok
rebbennek a szárnyak
s szárnyal Uram üzeneted
vagyok
járom a sötétet
egyre járom
s megpihenni a szívedbe térnék
ha elfáradok
tékozlók
meggyógyultál
ez gyönyörű
szebb
ha meg sem betegedsz
ó te szerencsés vétek
mutatod
ki vétek nélküli
az szerencsésebb
csúszhatsz
ólig rongyolódva
örökséged ki sem kérve
s nem indulván sehova
ha
akár csak vágyaidban
atyátlan kóborolsz
te
tékozló apáddal
testben otthon maradt
s lehet üres előtted
a moslékosveder
örökségével az idegenben ha arra jár
s száll alá benned alább alább
a Názáreti
bevilágítva fényével mind
az alvilági bugyraid
figyelmezz te is
tegnapi neofita
hallgasd
teremtett húrokon
rajtunk
miként zeng
teremtetlen mélyből
tékozlón
alleluja alleluja alleluja
vallomás
fényben élek
árnyékot magamnak magam vetek
gyökereim az árnyak birodalmán
messze túl
Titokország csodái közt
nyújtóznak szerteszét
fénylő zsigereim
az árnyvilág nem szíveli
tetszéletet élni
ellenükre lehet csak
* * *
a tiéd minden
Kimondhatatlan
tiéd vagyok
sebeim bűneim mind tiéd
* * *
a Panaszfalnál sírunk együtt
reményrésekbe fájdalombetűket
együtt dugdosunk
s fejemmel együtt emelkedik fejed
ha mondom
emlékezzél Országodban rólam
jóságos Úr
ajánlom kezedbe árnyékos magam
* * *
halálsetétben látom
az új világ ragyog
fényeskedik
az örök világ
íz s velő
unalom
ez a világ
oly dögunalom
akármit mondtok
megy egy kaptafára minden
napra nap
látod
ha nem is akarod
füled bedugod
s kiszúrnád szemed
hiába
bejön a kielégült képlet
a sárba ragadt
vigyorog
néz rád merőn
miként ha az a kígyó
vonzaná tekinteted
igézne
a tehetetlen düh
inkarnálódna benned
a kielégíthetetlen
a sötét spirál
fektetne két vállra
hogy végül önként add magad
a zsigereidben
légy egy vele
nézed érzékeled
mióta küldettél ide
e deszkákon
e díszletek közt lenni
játszani
megérteni mi érthető
és mondani
nyitott csukott füleknek
idefönn vagy idelenn
ahová utad rendeltetett
míg rendeltetett
mondani a mondhatót
s láttatni e kiszúrt szemű világban
mit látni érdemes
mit hordoz íz velő
mit mutattak neked
amire születtél
s amit belőled soha
kihazudni nem lehet
unalom
dögunalom s mégis gyönyörű
oly gyönyörű
a por ragyog
a törmelék
szeretni való
ez a sebzettség
akarod nem akarod
egyszerűen szeretni való
csak szeretni való
nagyon
leszel-e
hallak
nem értelek
a nyelvünk egy
s a szavaink
angyalaink tán vakációznak
vagy úton vannak
küldetésben valahol
leszel-e hát angyal
nekem
s leszek-e néked én
a jobbik én
a fényben fürdő
áldásul egymásnak
mindörökre
porból küldött
tünemény
akkor is
lelassultál
utolért a lelked
s akiért születtél
körülölel
hajléka hajlékod
s kinek kezét fogod
ilyenkor
ő is otthonra lel
hívnak
verd föl sátrad végleg
az Igében
a határtalant visszhangozza akkor
minden szavad
és jelen lesz veled mindenütt
a tegnap a holnap
akkor is
ha hallgatsz
--
labia mea aperies
nevemet hiába nem veszed
nevemnek szádból jó íze van
kimondod gyakran
délben reggel este
vele alszom vele ébredek
nevemet ha mondod nincs többé selejt
nincs zsákutca és így-úgy fogyaték
rövid élet hosszú egészség betegség
palást glória vagy ócska gönc
a jövő gyógyul s vele a múlt
te vagy csupán már
mindenekben
a teljes a nem múló a gyönyörű
nevemet hiába Te nem veszed
nevem ajkadra szívedből érkezik
hallatán a fény előtőr sejtjeimből
s a zsigerekben hordozott halottak
már jó illatoddal újra élők
meggyöngül a démon ha mondod a nevem
issza az örömhírt mind a Légió
fénylő szavadtól magára nem talál
már semmi árnyvilág
kirabolt poklokban helyét nem leli
nevemet hiába nem veszed
újrateremt ajkad ereje
tudásod rólam igazad szabadít
világaimról hull a lánc
amint visszhangozza agyam szívem
az ősrégi új nevet
ha hallak földi fény nem világol
képmásod nevét ha mondod
ha mondod a nevem
minden árva szép és árva jó tárt ajtóra lel
Atyád házába velem hazatér
Te nyisd meg ajkamat
hadd mondjam én is mondjam nem hiába
setétben napvilágon jó Uram miként te
kiáltsam súgjam ezer füledbe
ó Kimondhatatlan
teremtményeidben testet öltő
minden szent neved
méltóság
hány arcod van
ruhatárad hány
s milyen alkalmakra jó
oly gyönyörű az élet
készülj
mindig a mára
öltöztesd szíved
kirobbanó tavaszra
bujkáló játékos fényre
ragyogásra
méltónak arra
aki vagy
ne feledd soha
ezerarcú Ő
kinek képmása vagy
köldökzsinór
fejem alatt vakondtúrás
kebelpuhán szétterül
forrás élő víze ujjbegyemen
csillan a hold
a felszántott föld mint anyaöl
itat illatával
a selymes fű már nem zihál
szelíd tajték hűlő harmata
cirógat ölel mindenfelől
amint hátamra gördülök
az élet anyja
helyét bennem fölleli
és minden megszedett test elpihen
a szó inkább éteri
amint fülembe súgatik
odafönn
visszlát az égi oskolában
visszlát
formálok választ alig hallhatón
visszlát odafönn
pad alatt és pad fölött
akárki vagy
figyelj majd helyettem is
míg megérkezem
a kuvik elpihen
nőszirmot nem rágcsál
sem házatlan sem házas csiga
mezítlen lábnyomot testnyomatot
őriz még csöppet
a harmatos mező
oltalmaz szilvafa csapongó denevér
s a hunyorgó csillagok
emel a békesség szőnyegvarázsa
a rögtől old repít
az anyag bilincse hull alá
más törvény szerint én is zuhanok
egyre följebb
az Ölbe térnek vissza rendre mindenek
kortyolni kisdedkort mohón
a küzdelemhez Ősemlőn
varázsitallal töltekezni
néha
unalmas
de unalmas
néha unom rémesen
már megbocsáss
hogy szolgállak csak azért néha
mert ezt akarod
tieid ők tudom
a kétlábúak a négylábúak
a szárnyas és szárnyatlan boldogok
mind akik ez életre virágoztak
belőled te őshumusz
szolgálok hát tovább
érted neked
hét évet is ha kell
mint Leáért Jákob
majd újabb hetet
megint s megint ez idegenben
e kies kietlen számkivettetésben
ameddig csak akarod
de hadd mondjam
szívemnek őrizgetett
megváltatlan sarkából
hadd mondjam néha el neked
hogy unom olykor cudarul
ha ürességet félszt legyőzve
ilyet néked mondhatok
és szavaim ha ellenedre nem veszed
ó Fennvaló
hiányom vagy
éhezlek Téged
akitől szavaimnak íze van
fecskének röpte
s fénye minden új és régi napnak
akitől a béke van szívemben
este ha megtérek vetett ágyamba
hiányom vagy
mert hiányod vagyok
rád szomjazom
ki minden kortyban benne vagy
ki valamiért egyszer ideküldtél
s kihez
- tudom kivárom -
egyszer végleg hazatérek
confessio
élsz
ha írsz
és írsz ha élsz
ez adatott
a többi csak a vijjogó
a kőröző halál
írtál már
mielőtt irkáig nőttél
anyád apád szívébe írtál
öntudatlanul
testvéreid közé beírtad magad
s tanulod harmincnyolc éve
írni szívekbe a szót
a Szót
mióta íróvesszővé tett
a Szent
szakrális íróvesszejévé
hogy írjon ő
te általad
tanulod annyi éve már
hogy ami tiéd
az ákombákomok
miként is hordozzák
a Mester szavait
látni tanulod
rejtőző ragyogásban
mindenütt
a ragyogó rejtekezőt
mennél
de mennél már
tovább e sárból
mégis maradsz
az átlépés harmóniáját
Ő tudja csak
a nagy csodát
s azt is ha eljött a pillanat
addig pedig sarat arannyá gyúró
kezére adod napra nap
aki vagy
s érzékeled
történik egyre
benned körüled
az opus magnum
szavad nyomán is
az isteni alkímia
csak elfogysz egyszer
add hát nyugodtan magad
ki elveszi kezedből a bort a kenyeret
ad vissza máris
téged is
nyújtja néked átlényegített magad
hogy mik leszünk
nem nyilvánvaló
hasonlatosságunk benne
időtlen lakik
s közeleg
feledj hát amit bírsz
s figyelmezz
fülelj