#

karma

napot kiáltasz

torkodra éjszaka ül

nem törhetsz ki a csöndből

büntetlenül


#

kérdés

káosz

tudatos

amennyire csak lehet

kegyelmet nem ismerő

mintha az nem történt volna meg

mintha az Úr csak zárat cserélt volna

Hádész kapuján


tülekednek az egy vérből valók

halálhomályba vissza

szokott csapásokon

az egy testből vérből

újraszültek


veszejtik országod

Boldogasszony

az Ország pusztul

mindenütt

ébreszthetnéd már végre

az Atya jobbján

Fiadat


nehéz fogadni rontást

átvérzett kezéből

nehéz hogy a Gonosz szabad

hogy a sár álma helyett

legyen amint iratott


görbéből egyenes

halottból élő

poklok gyarmatából Kertté ez itt

elmondhatnád Úrnő

hogyan lesz

mikor


apokalipszis most

már rád tört

tudod

bármikor élsz

bárhol

munkál a semminek

alakít rombol

pedig épülsz

valakinek

ha rombolnak is


a csata zajlik

felhők fölött

zsigerekben

mindahány égben

mi csak létezik

kívül-belül


semmibe világok hullnak

aki lehetnél

s támadnak életre világok

semmiből


kapod

ha feszülsz is

a teremtő hogy te légy

kapod ismeretlen ismerős

mindenmagad

mikor csontmezők fölött

rendre megébredsz

mikor a szó véresen

időtlen torokból kiszakad

szülési kínban a szó

az új neved

fölzúg mint először

és zizzen reája rögvest

kiszáradt csontjaidra íz velő


itt van

tudod

rád tört már

eléd kúszott anyád méhébe

az ezerarcú hold

az ősi lázadás


eredendő sebzettséged pedig

kezdetektől áradja túl

eredendőbb fénylő ragyogás


az eső záporoz

árnyékok a sebes jéghideg patakban

cikáznak szemmel alig követhetőn

holnap talán már zöldül a part

hol meg-megállsz a fák alatt

sűrű bokrok között

kezedben bot

ikrákkal fedett horog

s halászok szeme a szemed

ívás után a pisztráng lassan eszmél

az eső meg egyre záporoz

#

hagyod

miért ne mondhatnád

hogy kék az ég

ha egyszer tényleg az


lesajnál vak

kishitű csahol


a sötét király mezítelen

karma húsodba tép

amint fölállsz a gályapadtól


szabad vagy

hagyod


majd egészen

kiemeltél a semmiből

a romjaiban is gyönyörű teremtés

törmelékei alól


a kozmikus lázadás alvilági bugyraiból

a fényre felhoztál


az épülő Ország

az új teremtés

otthonos tündöklésébe

átemeltél


gyógyulnak itt az időtlen sebek

vakságok bénaságok

a kígyó igézete


romlandó sátrunkban a romolhatatlanság erői

itt fölfakadnak

s a pusztuló test

ez a kígyóbőr

itt sajog


a mindenséget

vedlés előtti sajgás járja át

a hazugság dühöngő atyjának kárhozata


ego vobiscum sum

usque ad consummationem saeculi

zengi a fák kórusa

s mormolják a refrént a gyökerek


gondod ránk jó Mester

nem múlik nem lanyhul soha


vezetsz jársz előttünk

utunk a te utad

mígcsak nem lesz egészen

a te utad miénk



mezítelen

arcodat nagy Úr

megmondatott

nem láthatja

élő test nem látja meg

soha


hozzánk hajoltál

fönséges Irgalom

belénk születtél belénk

kik kódorogva is

vagyunk belőled


és már vagy velünk te

igaz betlehemes

kálváriás

járod hadas

rabló útjaink

és meggyalázva

és kifosztva

árokparton vérbe fagysz

#

te

ki nekünk

megcukrozva

leköpdösve ostorozva

mezítelenné kockázva

barlang mélyén szívünk mélyén

albérletben gázkamrában

mindöröktől mindörökre

fogyhatatlan mondhatatlan

mennyországunk

magad vagy



kapuid bennem

nyisd föl kapuid

az Ország kapuit

bennem

Misztérium

most te figyelmezz
kérlek

s az ajtókat az ajtókat

nyisd föl bennem

a bölcsesség

az élet

zárt ajtaját


nyisd meg a várat

a bevehetetlent

a kastélyt itt legbelül

az igaz sambalát

ami után a nyugtalanság

amiért minden önkínzás

tévelygés és ének

hallgass meg kérlek

nyisd ami nyílik néha

csak úgy magától

hegytetőn sírban

fazekak között

illemhelyen


a lángpallóst

irgalom hevíti

szép angyalaid

jó hírt zengenek

lakomádra

latrok vámosok utcanők

véredben mosdva

varratlan köntösben

új világ örömódájával

sereglenek


amerre járok lásd

a Kert kísért

viszem magammal

s ott van mindenütt

hogy szemlélhesselek

kérlek hónál fehérebbé

teremtsd a szívemet

tiéd szemem fülem

s szájamban a nyelv

vezesd őket tanítsd

hogy mindenben

mindenkor

téged örvendjenek


tárd föl kapuid bennem

Te

kapu ki magad vagy

Ország kapuja

keresztre szegelt

sírkövet gördítő

Misztérium

kin által újra

az élet házába lépni

mindörökre

siralomvölgyből

árnyékvilágból

mindenek elhívattak



deákélet

negyede életemnek

körülbelül

a csöndben telik

odafönn

hol angyalok sürögnek


vesém táplálja s szívem

az égi dikció

földi szavakban mondhatatlan


mikor meg végre fönn vagyok

már idelenn

tapasztalom

nehéz fejemben a csodákból

mily kevés marad


de azt is meg kell vallanom

megébredvén

ha szemembe hull a földi fény

hogy az irányt

már veszik olykor maguktól

zarándoktestem sejtjei

s hogy gyöngülő szememnek

színesebb az út pora

fülem pedig teli

új harmóniákkal


őriznek

rólad az ég

nem mond le sosem

a sors könyvében

nagybetűkkel áll neved

s beírva kezdet óta ott

minden Ádám-ivadék

minden Éva-álom

ismételhetetlen gyönyörű neve

csupa pirosba öltözötten

ott ragyog

vérpiros és pünkösdpiros

ragyogásban

s a könyvet őrzi

a Bárány időtlen tekintete


nem mond le rólad az ég

s ellent néki bárki állhat-e


ami pedig suttogás

repedt cserépedények résein

a végső gyógyulás előtt

még érkezik

a Gonosztól való

mind


#

hozza

a sodrás erős

előre hátra le és föl


kápráztatók a káprázatok

és meggondolni mindent

alig huszonnégy óra van


micsoda öröm

micsoda fájdalom

neked ki laksz odafönn

hogy énünk újszülöttként

naponta ébredez


oltár elé először lép a gyermek

és énekel

meg könnyezik


hozza magával

mindig újra


az ablak megremeg

amint az éjben valaki szól

amint a metro a mélyben elhalad



Loyola februárban

szakad a hó hiába

meg nem marad

árad egyre a szerelem

el nem apad


zöld a világ amerre nézek

lám a hózáporban itt

békességben juhok legelnek

virágzik fölfénylik egyszerre

minden amiben fölfedezlek


te egyre koldulsz

kopogtatsz ablakot szívet

meg-megkérnek

csöppet még maradj

aztán tedd be halkan

az ajtót magad mögött


kérnek erre téged

ki öröktől mindenben

mindenkor benne vagy


s ki egyedül tudod

hogy Iñigo tüzedtől tüzes szívére

hányszor hullott itt a hó



mindig újra

ezer vihartól

sejtszédülettől

összegyűlt dactól

egyre keményebb

szálegyenes

mered kimered

nyújtózik egyre

humuszból humusz

a más felé

az ég felé

játszik színében illatoz

az életfa

a számtalanszor megszedett

áll mindig újra

duzzadt hajszálerekkel

éden közepén

vad bozót és fénylő pázsit

vár körötte enyhülésben harmatot


álmában érzi

látja lezárt szemhéj mögött

s hajlik feléje nyúl utána

alélva is

az élet anyja

állítja lábujjhegyre

kiváncsisága vágya

hogy nektárra szomjas kolibriujja

cirogassa a szirmokat

s szívmeleg kutassa párnás tenyerében

gyümölcs után a lombokat


szemre szép

és szívre jó

ne kóstolhatna hát

eget az éden

életre élet ne nyilhatna föl

egy ne lehetne ami egy

s ízlelni gyümölcsöt

tudni mi rejtezik héjak redők mögött

nem erre születtünk-e

meg ki nem értheti ezt

#

oltja hát szomj a szomjat

s mulandóval mulandó eltelik

foltozza folt a foltot

és árnynak árny ragyog


a Hordozó meg hordoz
mindeneket

testét benyeli vérét beissza
a sivatag



szent háromság

te szürke

a nem szűnő ünnepnek takarója

te

mindent beburkolsz

ha szunnyadsz szívemen

hála érted

sarkalsz végig az úton

tovább egyre előre

követelőn és egyre esettebben

milyen vak is lennék nélküled



ég a gyertya

fényes nappalon

szikrázó üres ég alatt

hallgatod szélcsendben

a sóvárgó lombokat


eloldod lassan

a holnapok a tegnapok

könnyes kötelét


s egyszerre érzed

valaki néz

néz rád némán

árnyékból fényből egyre néz


csak néz a meg nem született

s te vissza rá

és hallgatod

a szája nem mozog

a lénye énekel


ég a gyertya ég

soha el nem ég

aki álmot még nem látott

nem is élt az még



elfogytak a fák

elfogytak a fák

az erdő megkerült

nincs tovább

már helyben jár

az út


körkörös romok káprázatán

a hetedik pecsétet

megtörik


pestisek harag

pusztulás nyomán

a maradék korsó

kiöntetik


feneketlen mélyből fölmerül

alászáll hetvenszer hetedik egéből

hazaérkezik

a Szó

s befogadtatik

#

santi om salom

eirenion

már mindörökké


riadt angyal pallóst nem talál

az élők anyja áll

tizenkét tárt kapu a karja

vár

s vonul vonul

ki égből földből vétetett


poros útján hazaér

a mozdulatlan Egy



egy Márai-est nyomán

elment

mint aki jól érezte magát

két és fél órára

vegyes emigrációs köreinkben

egy velejéig polgár

a szaturnusz lenyomatból


kopogtat lelki honlapunkon

földre látogatása összegereblyézett nyomaival

kincseivel

szellemi lábujjhegyen


legyen végre otthonos

mindnyájunkban

a spanyolviasz fölfedezésével ne bajlódjunk


szárnyalhassunk vadonunk fölött

édeneink fölött

magaslatairól

Értelem felé

és Nap felé

tovább



az egy

ami van

egy

a többi látszat


szabadulsz

ha eggyé átlényegülni

engeded magad


sötét az út az egytől el

és gyötrelem

a visszaút meg meredek

de fényárban úszik rajta

kín és fájdalom


és senki nincs

ki ez utat

elkerülheti


az egy az csupán

mi létezik

minden más hagymázas állapot

csak átmenet

nézd meg hát jól magadnak

azt az egyet

és szeresd


szeress

ha bírsz

egész szívedből

már az ébredés előtt



feketén fehéren

fekete mégis fekete

az ami az volt tegnap is

és a fehér ma is fehér

hiába látod hiába sújt az átok

s a pusztulás hiába von magához

akár felhőnyi gyilkos gombák alatt

a romokon holnap is kinő a gyöngyvirág

fölnyílik valami majd

a fényre


te csak kiálts

a Szó felüti sátrait

e pusztaságban is

amint tizennyolc éve már

beérte lépteid

s e zsúfolt űrben rád talált

pedig bújtál előle

s bújtatott kívül belül a sivatag

de lám

már pont fél életed uralja

így vagy úgy

és élteti és öntözi

és nem ereszt

pedig de mentél volna néha bárhova

letudva kemény szavait

amint elhagyták volna egykoron

Kafarnaumban azok is

de hát ma sem akad

és itt se már soha

nélküle és kívüle

valami tényleg ehető


a puszta telhetetlen és mohó

iszonytató

hogy hány lakója van

a zűrzavar s bolondgombáink árnyai

bolyonganak a titkos utakon

a piacon minden hang övék


de fekete holnap is a fekete

és a fehér fehér marad

ne szűnj kiáltani

sátrát a Szó

tudod

valahol úgy is felüti



aki van

egyenesek

a szép s a jó között

fénybe simult színek sorok

meg gyönyörűségben izzó formák

s az öröm az öröm

a pulzáló tér túlcsordulása

ez van itt

ez vagy és ez vagyok

tudod

amint elszáradt bőröd

végre leveted

a tegnapot a holnapot

s magadra öltöd

a most köntösét

ünnepi önmagad

a teljeset

aki van


#

ismeret

olvasok ezt azt

hajt nyugtalan

kíváncsi vágy

mintha valahogy nem lehetnék

elég magamban


lapozok sorra társürességeket

a csoda mintha rejtezhetne

kívül valahol


mintha feledném

hogy a széppel egymásra

igazán csak akkor ismerünk

ha egyszer végre már

a szépben lakozom

ha a szép itt legbelül

már egy velem


hisz egymást föl

csak hasonlók ismerik



hiába

barna

ami zöld volt

és sárban

ami táncolt fényben

a világ világtalan

a fölfelé tekintő szem

csukott


ajtót ablakot

fény kopogtat

élet
most hiába

járja időtlen táncát

az ítélet


minden sötét

te ragyogsz




in medio

valahol

ahová mindig

ahol eddig sosem


csak úgy

látni a mindenütt mindig ugyanazt

rálátni

a mindenben rejtezőre

amint kilóg

itt is ott is

átragyog emészt

elemészt mindent

ami benned elemészteni való


hív

vissza önmagadba

stare

in medio


csodát nagyobbat

bárhol

találhatsz-e


#

játék

a sors megannyi húrján

játszik valaki

és szép a dal nagyon szép

a szférák

az otthonod összhangzata


a kín meg emel

magasba föl

s nem álmodott boldogság

belsőleg mindenekkel

eggyé összeölt


az űr pedig

az űr

e szent pernahajder

és vén ravasz

az ürességben végre

végleg elbujdosik



lelkiismeret

ugat

ellene semmit nem tehetsz

füled befoghatod

attól még ugat

ugatja nem hiába

hogy az élet akkor is

s az Ország

épül mindenhogyan


az egyenes repít

a görbe jár gyalog

csak a kis ego tapossa

helyben a sarat

tapossa míg tapossa


közben a remény világol

világol benned

belőled

s a gyökerek isszák

az örök tavaszt



olvasgatok

az íróasztal

ma túl magas

s a térerő körüle

semmilyen

az ablaknál állok

olvasgatom

a világ egyedül

milyen


#

magasban

huszonnyolc fok van

és hull a hó vagy valami

mélykék ég alatt

gomolyfelhők felett

tizenkét ezer méteren


légkondi zümmög

s a B 767-300-as hátszélben

suhan ezerrel tényleg


a fehér valami meg árad

árad egyre

s a szeretnivaló kétlábúak

látják bilincseik

látják

a forrás fehérségét


esetlen kétlábúak

próbálják szárnyaik

a kék bolygó szülöttei

alattuk mennybe ment Golgota


* * *


még bizseregnek a sebek

de már olthatatlan fényben


a múltat selyembe ágyazza

egy tárogató

irgalomselyembe


a szilfa ágai meg ölelik

már ölelik

a mélykék titkait

a fehér eget



marana tha

élek félkészen

éhesen egészre

világul küldve

félkész világba


lenni teljessé

kódoltatott

velőbe ízbe

éneklik zsigerek

nyögik


nincs több

kevesebb minek

élni félig embert

félszívvel hinni célt

és adni enmagam

sötétnek káosznak

minek


a hazug erőszakos

életben másképpen nem marad

pusztít hát

ha hagyom

a semmi

ami mintha lenne

mintha tohuvabohu lenne csak

a vég

amiképp a kezdet


jöjj Mester

ragyogjon rám napod

véred mosolyod

érleld egésszé szívem

rólad álmomat

az otthonod

te kóbor

te hontalan

világa mindeneknek

kezdettelen

embert virágzó Úr



logion 2

mennyországod a Titok maga

a Föltámadott

az Élő

akinél több senki semmi nincs

aki benned lakik

s aki lakozik mindenekben


így aztán ha vállalod

ha éled

ha te is benne vagy

mint benned ő

akkor a menny ott van

aluljáróban

kórházban

mindenféle börtönökben

menhelyen


ott van mindenütt

ahol te vagy



mind

ég minden

elég aminek égni kell

a múlt

s támad a hamuból

már támad életre

igazira

mind ami van

amire a jó

kimondatott

támad itt most minden

ősemlőn nevelkedett

siralomvögylakó

e gyönyörvilág lakói

mind



minden a helyén

élednek a madártorkok

éled a fény a galagonya

a juhászlegény

indul ásítva

a lelki bakterház

s a nyüzsgés

a királykisasszony még fordul egyet

minden a helyén


#

mindennapi kenyér

mosolyogni

könnyező szívvel

zsigeri hitből ha kell

ötven évig

mosolyogni egyre

mint Calcutta angyala


megbocsátani

minden napszentületben

maszatosan

amint megbocsátottak

auschwitzok gulágok trianonok

s a dühöngő nagy Parázna

és Hazug

millió nevének

kegyetlen nevének

megigazult rabjai


talpra állni

lélekben testben

remegő lábakkal

az örömhír hallatán

ami kódoltatott mindenekbe

a nagy Igen hullámain

és indulni

botladozva

a mindenütt mindig nyíló

jó felé


és tárulni ölelésre

gyenge karokkal

kihagyó szívveréssel

szeretni

ahogy adatott nekünk

tökéletlenül



mint mindennapi kenyeret

add meg ezt nekünk Te

Irgalom

magasságok mélységek

légűrben uralkodó fejedelemségek

és minden erők

Ura



mosoly

hozod magad

az egynapos virágot

holnapra elszárad

de ma gyönyörű


s hozod a Fennvalót

magadban

kinek a millió év is

egyetlen nap csupán

tudod

kinek jelenéből

ki nem esel soha


ha rég elporladt már

a föld az ég

te még azért maradsz

időben nyílott örök virág

sorsoddal ízesen

egy letisztult mosoly


hisz jósága benned

időtelen

téged a Titok

mindig illatoz



osztályrész

elvégeztetett

minden amit végezni el lehetett

és megtörtént minden ismétlés is

ami s ahányszor ismétlésre

rendeltetett


házak világok rontása

újak teremtése

vándorlása eonoknak

big bangek újraszületése

és mind mind az apokatasztázisok

evolúciók


lennének már mind a múlt

ha lenne múlt

de csak unalom van

várakozás nélküli

várakozás

a semmi

ami már nem kezdődik sohasem

s ami már van mindörökké nélkül

mindörökre


jussa ez

setét bölcsnek

igaztalan igaznak

fénytelen fényt legkiválóbbként hordozónak

az áthághatatlan szakadékon túl valahol

néha benned



mintha mindig

kiült a fészek szélire

látta a macskát messze lenn

meglengette szárnyait

ahogy szokta a szükülő fészekben

tét nélkül eddig mindig

félelem és bátorság szorongatta

visszanézett az ismerős szűk világba

épp mikor anyja lökött rajta

s mintha mindig tette volna

szétnyíltak szárnyai

s vitorlázni kezdett

az ismerős új elemben


#

sofőr a semmihez

jobbra és balra az útjaid

megint megint

asztalig ágytól

és vissza vissza

virradatról virradatra

s évre év


félúton

gondolattalan és gondolat között

vérezvén erre is

meg arra is

amíg hozzá a vér

valahonnan adatik

míg adatik

a fizettség

nem tudni m’ért

ha olykor tudja is

e zsugor zsigertudat

ki tartozik kinek

s miért


adós az út

e girbe-gurba

átláthatatlan járhatatlan

galaktikák s szívek között

adóssággal mióta született

kívül-belül ez út

te vagy


s aki hajtja e húsvér karosszériát

ez a gyakran idegen

hajtja ha éppen a semmit is teszi

mert nem képes nem hajtani

s csak sofőr csupán a semmihez

ez is te vagy

ha épp az öntudattalan

világtalan vonagló értelem vagy is

kozmoszdarabka

a részben az egész

káoszba éjbe visszahullt

várva újabb virradatra

a fel- és meg- és oda- és
visszavilágosodottakkal


várva a virradatra

ki már nem más csupán az örök nap

a kezdet óta hordozó

kinek kiömlő hajnalpírja benned csörgedez

kiben az asztal az ágy a jobb a bal

és minden út

egyetlen fénytestté összeszőve

mindöröktől mindörökre van



szegelt kezével

valami nincs sehol

s Valaki mindenben benne van

kimeredve a földből

szüntelen

keresed játszótársadat

adnád érte akár a semminek

személyes mindenségedet


hogy elnyerd a nem fogyót

a nem telőt

a Mindent

elnyerd egészen

őt Aki van

feltárta hát néked

mind a sziklasírokat

feltárt téged

a csodára

már mindörökké

feltárt a Mester

szegelt kezével



momentum

megérintett


az idő tengerén

alámerültél


a percek az órák

vesztették súlyukat


az időtenger vízével

mi túlcsordult

időzne benned még

Archimédesz az ageron

még pepecselne


de téged

már szép szavak

kimondhatatlanok

vonzanak pehelyként

s a hallgatag mély

betölt csodáival


#

ősz

rút köd kószál a fák között

elálldogál a kastély udvarán

a kandallófüst ijedten tétován

királykisasszonyához

a jó melegbe beszökött



teheted

semmiből egészet

ezt tudod

s teszed mióta vagy

időtelen


szerelmed ez

a tiéd aki vagy

akibe hullok

napra nap


szerelmed változatlan

mindig ez


egészet

halok vagy élek

mutatsz ha nézlek


teszel

teheted

semmiből egészet

velünk velem

időtelen


s ha a minden olykor pusztul is

rád csukódik szemem



szögre akasztva

szavaink

légi járatait kikötőit

elhagyom

el fektetett vágányait

menetrendjeit


kettő négy és akárhány

kerekű varázsaiból

kiszállok


négylábúit lenyergelem

legelni hagyom

az apostolok lovát is

pihentetem


lótuszt nem ülök

karom kezem

nem illesztgetem


a szavak liturgiák

minden kreációk végállomásán

várakozok

szögre akasztott ego

csendje vesz körül


csak három fül

fülel

csak három száj

formál hangot

és három szemben

egyetlen tekintet


a Méh örök

Szülötte is

s az örök Ölelésben

minden egy



menedék

egyszemélyes

szabadságsziget

kezdetektől

divatos


kisbetűs éden

a poklok között

elnevezése mint tengerparton

a homok


átmeneti


ha feléje téved

egy enyhébb cunámi

neki annyi volt


#

teorem

vagyok

bár nem vagyok

hogy is kérhetném hát

hogy legyek

ha egyszer nem vagyok

s kérni is minek

hisz magad miatt szerettél

életre

Emberek Barátja

magad miatt

más remény nincs

több nem is lehet


világló lényem egy veled

s fényem nem hal el soha

hisz az Te vagy magad

Legyőzhetetlen Nap

Erők Ura

nem szűnő barátja

képed másainak



zenél tovább

mi közöd ehhez a több tucat kilóhoz

ha hozzákötöttek is hat évtizede

mi lesz ha megtérve útjaidról

egyszer nem találod

rólad leoldozták

s elorozták egy ládában tepsiben

megégették földbe tették

hamu lett csak pár maréknyi por

magadra ismerni kevésnél kevesebb


kényszerei rólad akkor lassan mind lehullnak

tanulod majd hogy mi a teendő

ugyanaz s egy mégis új világ

zenél benned tovább és vesz körül

pompázik szárnyal illatoz

rá mégis csak lassan eszmélsz

a feltörő képek közt lassan emlékezel

várod míg mélyebb bugyraidban valahol

magához tér étheri ösztönöd

s hogy hol a fent a lent

majd már megint tudod



ücsörögsz

reptér váróterem

leszálló est felszálló éjszaka

ténfergő párok családok s magányosak

sokára indul még a gép

Bangkok több mint tíz órára van

ülsz ablakkal szemközt

szervizautók odakünn feszített szárnyak

nem lassul a zürichi légi forgalom


a benti fény növekszik

s a sötét túl az üvegen

e tökéletlen tükrön már ott

előtted ami mögötted

a váró valószerűtlen élete

átsejlik még a túl a más

tükröződő krómacél szemetesen

és minden mozgó alvó alakon

korfüggetlen arcok a homályban

benn és künn


szívedben váratlan csend

a várakozás elvette tőled vágyaid

és újakat még nem adott

csak ücsörögsz

üres szemedben szemlélődik valaki

tán ismeretlen önmagad


körötted valóságdarabok

színéről visszájáról valódi művilág

s az ablakok

barlangunk modern törékeny falai


üzenet

éjszaka van

toll kezemben

körülem csillagtalan éjbe hullt a ház

künn kuvik rikolt

s hull ölembe egy fehér pillangó


a fehér papírlapon

piciny csodád Uram

pöffeszkedő setétben


majd hull alá még egy

még fehérebb

nagyobb


vagyok

rebbennek a szárnyak

s szárnyal Uram üzeneted


vagyok

járom a sötétet

egyre járom

s megpihenni a szívedbe térnék

ha elfáradok


#

tékozlók

meggyógyultál

ez gyönyörű

szebb

ha meg sem betegedsz


ó te szerencsés vétek

mutatod

ki vétek nélküli

az szerencsésebb


csúszhatsz

ólig rongyolódva

örökséged ki sem kérve

s nem indulván sehova

ha

akár csak vágyaidban

atyátlan kóborolsz

te

tékozló apáddal

testben otthon maradt


s lehet üres előtted

a moslékosveder

örökségével az idegenben ha arra jár

s száll alá benned alább alább

a Názáreti

bevilágítva fényével mind

az alvilági bugyraid


figyelmezz te is

tegnapi neofita


hallgasd

teremtett húrokon

rajtunk

miként zeng

teremtetlen mélyből

tékozlón

alleluja alleluja alleluja



vallomás

fényben élek

árnyékot magamnak magam vetek

gyökereim az árnyak birodalmán

messze túl

Titokország csodái közt

nyújtóznak szerteszét


fénylő zsigereim

az árnyvilág nem szíveli

tetszéletet élni

ellenükre lehet csak


* * *


a tiéd minden

Kimondhatatlan

tiéd vagyok

sebeim bűneim mind tiéd


* * *


a Panaszfalnál sírunk együtt

reményrésekbe fájdalombetűket

együtt dugdosunk

s fejemmel együtt emelkedik fejed

ha mondom

emlékezzél Országodban rólam

jóságos Úr

ajánlom kezedbe árnyékos magam


* * *


halálsetétben látom

az új világ ragyog

fényeskedik

az örök világ



íz s velő

unalom

ez a világ

oly dögunalom

akármit mondtok

megy egy kaptafára minden

napra nap

látod

ha nem is akarod

füled bedugod

s kiszúrnád szemed

hiába

bejön a kielégült képlet

a sárba ragadt

vigyorog

néz rád merőn

miként ha az a kígyó

vonzaná tekinteted

igézne

a tehetetlen düh

inkarnálódna benned

a kielégíthetetlen

a sötét spirál

fektetne két vállra

hogy végül önként add magad

a zsigereidben

légy egy vele


nézed érzékeled

mióta küldettél ide

e deszkákon

e díszletek közt lenni

játszani

megérteni mi érthető

és mondani

nyitott csukott füleknek

idefönn vagy idelenn

ahová utad rendeltetett

míg rendeltetett

mondani a mondhatót

s láttatni e kiszúrt szemű világban

mit látni érdemes

mit hordoz íz velő

mit mutattak neked

amire születtél

s amit belőled soha

kihazudni nem lehet

#

unalom

dögunalom s mégis gyönyörű

oly gyönyörű

a por ragyog

a törmelék

szeretni való

ez a sebzettség

akarod nem akarod

egyszerűen szeretni való

csak szeretni való

nagyon



leszel-e

hallak

nem értelek

a nyelvünk egy

s a szavaink

angyalaink tán vakációznak

vagy úton vannak

küldetésben valahol


leszel-e hát angyal

nekem

s leszek-e néked én

a jobbik én

a fényben fürdő

áldásul egymásnak

mindörökre

porból küldött

tünemény




akkor is

lelassultál

utolért a lelked

s akiért születtél

körülölel

hajléka hajlékod

s kinek kezét fogod

ilyenkor

ő is otthonra lel

hívnak

verd föl sátrad végleg

az Igében

a határtalant visszhangozza akkor

minden szavad

és jelen lesz veled mindenütt

a tegnap a holnap

akkor is

ha hallgatsz

--




labia mea aperies

nevemet hiába nem veszed

nevemnek szádból jó íze van

kimondod gyakran

délben reggel este

vele alszom vele ébredek


nevemet ha mondod nincs többé selejt

nincs zsákutca és így-úgy fogyaték

rövid élet hosszú egészség betegség

palást glória vagy ócska gönc

a jövő gyógyul s vele a múlt

te vagy csupán már

mindenekben

a teljes a nem múló a gyönyörű


nevemet hiába Te nem veszed

nevem ajkadra szívedből érkezik

hallatán a fény előtőr sejtjeimből

s a zsigerekben hordozott halottak

már jó illatoddal újra élők


meggyöngül a démon ha mondod a nevem

issza az örömhírt mind a Légió

fénylő szavadtól magára nem talál

már semmi árnyvilág

kirabolt poklokban helyét nem leli


nevemet hiába nem veszed

újrateremt ajkad ereje

tudásod rólam igazad szabadít

világaimról hull a lánc

amint visszhangozza agyam szívem

az ősrégi új nevet


ha hallak földi fény nem világol

képmásod nevét ha mondod

ha mondod a nevem

minden árva szép és árva jó tárt ajtóra lel

Atyád házába velem hazatér


Te nyisd meg ajkamat

hadd mondjam én is mondjam nem hiába

setétben napvilágon jó Uram miként te

kiáltsam súgjam ezer füledbe

ó Kimondhatatlan

teremtményeidben testet öltő

minden szent neved



méltóság

hány arcod van

ruhatárad hány

s milyen alkalmakra jó


oly gyönyörű az élet

készülj

mindig a mára

öltöztesd szíved

kirobbanó tavaszra

bujkáló játékos fényre

ragyogásra

méltónak arra

aki vagy


ne feledd soha

ezerarcú Ő

kinek képmása vagy


#

köldökzsinór

fejem alatt vakondtúrás

kebelpuhán szétterül

forrás élő víze ujjbegyemen

csillan a hold

a felszántott föld mint anyaöl

itat illatával


a selymes fű már nem zihál

szelíd tajték hűlő harmata

cirógat ölel mindenfelől

amint hátamra gördülök


az élet anyja

helyét bennem fölleli

és minden megszedett test elpihen


a szó inkább éteri

amint fülembe súgatik

odafönn

visszlát az égi oskolában


visszlát

formálok választ alig hallhatón

visszlát odafönn

pad alatt és pad fölött

akárki vagy

figyelj majd helyettem is

míg megérkezem


a kuvik elpihen

nőszirmot nem rágcsál

sem házatlan sem házas csiga

mezítlen lábnyomot testnyomatot

őriz még csöppet

a harmatos mező

oltalmaz szilvafa csapongó denevér

s a hunyorgó csillagok


emel a békesség szőnyegvarázsa

a rögtől old repít

az anyag bilincse hull alá

más törvény szerint én is zuhanok

egyre följebb


az Ölbe térnek vissza rendre mindenek

kortyolni kisdedkort mohón

a küzdelemhez Ősemlőn

varázsitallal töltekezni



néha

unalmas

de unalmas

néha unom rémesen

már megbocsáss

hogy szolgállak csak azért néha

mert ezt akarod


tieid ők tudom

a kétlábúak a négylábúak

a szárnyas és szárnyatlan boldogok

mind akik ez életre virágoztak

belőled te őshumusz


szolgálok hát tovább

érted neked

hét évet is ha kell

mint Leáért Jákob

majd újabb hetet

megint s megint ez idegenben

e kies kietlen számkivettetésben

ameddig csak akarod


de hadd mondjam

szívemnek őrizgetett

megváltatlan sarkából

hadd mondjam néha el neked

hogy unom olykor cudarul

ha ürességet félszt legyőzve

ilyet néked mondhatok

és szavaim ha ellenedre nem veszed

ó Fennvaló


hiányom vagy

éhezlek Téged

akitől szavaimnak íze van

fecskének röpte

s fénye minden új és régi napnak

akitől a béke van szívemben

este ha megtérek vetett ágyamba


hiányom vagy

mert hiányod vagyok

rád szomjazom

ki minden kortyban benne vagy

ki valamiért egyszer ideküldtél

s kihez

- tudom kivárom -

egyszer végleg hazatérek



confessio

élsz ha írsz

és írsz ha élsz

ez adatott

a többi csak a vijjogó

a kőröző halál


írtál már

mielőtt irkáig nőttél

anyád apád szívébe írtál

öntudatlanul

testvéreid közé beírtad magad


s tanulod harmincnyolc éve

írni szívekbe a szót

a Szót

mióta íróvesszővé tett

a Szent

szakrális íróvesszejévé

hogy írjon ő

te általad


tanulod annyi éve már

hogy ami tiéd

az ákombákomok

miként is hordozzák

a Mester szavait

látni tanulod

rejtőző ragyogásban

mindenütt

a ragyogó rejtekezőt


mennél

de mennél már

tovább e sárból

mégis maradsz

az átlépés harmóniáját

Ő tudja csak

a nagy csodát

s azt is ha eljött a pillanat

addig pedig sarat arannyá gyúró

kezére adod napra nap

aki vagy

s érzékeled

történik egyre

benned körüled

az opus magnum

szavad nyomán is

az isteni alkímia

#

csak elfogysz egyszer

add hát nyugodtan magad


ki elveszi kezedből a bort a kenyeret

ad vissza máris

téged is

nyújtja néked átlényegített magad


hogy mik leszünk

nem nyilvánvaló

hasonlatosságunk benne

időtlen lakik

s közeleg

feledj hát amit bírsz

s figyelmezz

fülelj