ELŐSZÓ

A költő negyedik kötete. Folytatása az előbbieknek: arról szól, amiről nem lehet beszélni, aminek leírására minden szó kevés és alkalmatlan. Nyilván ezért a versforma, mert a költészet talán és esetleg még a mi szellem-tagadó Gazdaságkorunkban is kultikus beszéd. Vagyis nem fecsegés, nem szakma és mondat és művészetipar, mert ének a Létről.

Éppen ezért sehol, semmi szószátyárkodás. A művek első pillantásra szabad versnek tetszenek, de rögtön szem-be tűnnek a középre zárt sorok, melyek a betűsorokat képpé teszik. Olvasás közben itt-ott rímek csendültek, szóritmusok; a félálomban vagy az aki hívott című verseket akár énekelni is lehetne.

A Lét persze nem a téma! Sem alkalmilag, sem általában. A téma az őzsuta hátulja, a lepusztított kápol-na, a reggel, a hivatás, a hegy, az erdő, a cigánysor nyomora, de hát nincsen külön téma és külön Lét, mert a Lét a csönd, az esemes, Trianon, a fű, a test és a lélek, ami mind Egyetlennek, az Aki Vannak, a Valóságnak a


– nem találok szót, hogy megmondjam mije. Sajgó azért költő, mert megtalálja a megtalálhatatlant és leírja, pilin-szkys finomságú képekben villantja elénk. Igen, mert itt már csak a kép használható, csak a kép tud fényes kicsi, emberi tükör-szikrája lenni a Világosságnak.


A Lét nem tárul elénk a kötetben, ilyesmi az irodalom-ban nemigen történhet meg, mivel kettőn áll a vásár: raj-tunk, olvasókon is. Mindazonáltal érezzük, mert a költő benne él; amióta fogalmaz, ezt az élményt tündökölteti. A Lét olyan hely, ahová az életünk nélkül nem juthatunk, ami ugyanakkor az utazás legnagyobb akadálya is, hiszen énünkhöz kapcsolódik, márpedig az „énünk a legnagyobb ellenségünk". A versek egyik központi gondolata a test és a lélek eggyé válása: testünk lélekké párlása és lelkünk megtapasztalása. Ennek a műveletnek az eszköze az imádság, testünk-lelkünk folyamatos tisztítása, az „átvi-hetetlen dolgoktól" való eloldódás, a derű és persze a kegyelem, hogy észleljük őt, aki „közelebb van mint gon-doltad/ mindig benne voltál/ mindig benned van/ ahogy ezt tudod öröktől/ öntudatlan".


A derűnél meg kell állnunk egy pillanatra, mert a metafizikai tapasztalás öröm és derű, éppen ezért a kötet tele van finom poénokkal: „a holnapot nem ismerem, még nem próbáltam", vagy: „nem élt, aki nem örül"– hiszen az örömhír attól való, akinek az Országa a derű világa.


Az utazás járműve a misztika. Nem holmi katonai, vagy tudományos titok, ami pénzzel, erővel, vagy okossággal leleplezhető és megkaparintható. Tanulással sem, semmivel, ami a fölvilágosult ész, vagy világi hatalom birtoka, ugyanakkor teljesen nyílt, mindenkit hív, még gyűlölőinek is előre köszön, és „közelebb van, mint gondoltad."


Sajgó Szabolcs utazó. Tapasztaló, mert a misztika végtére is az egyetlen tapasztalati tudomány. Megszerzéséhez az életünket kell adni annak, akitől kaptuk, belemártva, megforgatva sorsba: „legyen meg a te akara-tod!", aztán megtisztítva, lehetőleg úgy, ahogy kaptuk. ő persze, ó, ő igen nagyvonalú!

A Lét bejárata bennünk nyílik, már mai életünkben: „s kilépés nélkül lépsz be". A módszerek száma ezer az elmélkedéstől – Keresztes Szent János – az önkíméletet nem ismerő testi munkáig – Avilai Teréz. Lehet egy szó, például a Miatyánk mi-jének föltétel és hátsó gondolat nélküli megélése, vagy ahogy az idézett mondatot költőnk folytatja: „csak fölemeled fejed/ nézel körül/ ez az otthon-od/ és mondod boldogan/ a már nem létező önkívület-ben". Igen a Lét az igazi otthonunk, most is. Az Orszá-got itt kell, megvalósítsuk. Mit is mond boldogan? „vezess tovább/ csak el ne hagyj/ Uram".


Czakó Gábor

lassan mindenen

átüt számodra

lassan mindenen

a szeretetreméltóság


az élet átvérzi

a világtalan világot

ezt a hullakamrát


s a béke szép arcának

vonása már

múltból jövôbôl

minden emlékezet


engedd

nézem az éjben

a le nem nyugvó napot

és hallgatom

amint zengi

egyre zengi

porból falevélből

meglesz

nyugodj meg

ereszd el sötét rabtartóidat

és engedd

hogy szeresselek


aki hívott

(Vigyázó Miklósnak)


holdnak napnak kitakarta

magát velem

ki akarta

csillagoknak társa lett

ha meg várta ha meg kérte

betakarta elringatta

éjsetétben megszőtt megszült

álomittas takaróm


aki hívott a magasba

marta magát a húsomba

állott elém napra nap

kérte számon féltékenyen

perceim

ha már egyszer megígértem

hogy őérte hogy ővele

s hogy majd végre

mindörökre


de addig is

mint fülbe súgtad

kihirdetted

megmutattad

te öröktől

te örökre


lefoszolhat rólam a bőr

skalpolhatják szavaim

sejtről sejtre faggathatnak

a gerincem mit is bír

te énnekem mennyit érsz


te ki élsz

túl setéten

fényen túl

túl Fényhordozón

s pribékeknek légióknak

óperenciáin is

élsz öröktől és örökre

odakünn és idebenn

s a sorsom benned

élve ölve

a holnapom a tegnapom

szerelmedben

megírva van


belépés

közelebb van mint gondoltad

mindig benne voltál

mindig benned van

ahogy ezt tudod öröktől

öntudatlan


belépsz mégis

most mintha még soha

ismeretlen ismerősök a fényben

mennyire ismerős

minden

mégis mennyire ismeretlen


mindenki ott van

aki csak futólag

aki sejtjeidben génjeidben

vagy aki majd

aki majd csak ezután ébred

öntudatra


belépsz belépés nélkül

nem vagy kósza vendég

benned az odabenn

az ott

itthon van itt idebenn


s kilépés nélkül lépsz be

csak fölemeled fejed

nézel körül

ez az otthonod


és mondod boldogan

a már nem létező önkívületben


vezess tovább

csak el ne hagyj

Uram

#

capella congregationis 2006

(Felcsúti Lászlónak)


legyen-e újra

újként ami volt

vagy mi legyen


szétvésett lyuggatott lepusztult falak

lemázolt freskók és színtelen

ólomtalan törött ablakok

gondos faragványok megcsonkolva

szentély szenttelenítve meggyalázva

sebtében falazott díszes bejárat

és mocsok és mocsok

mindenütt

akár tucatnyi méter magasig

vagy alant egészen emberközelben


emelt egykor egymáshoz

emelt ez a tér emelt

föl egészen föl az égig

embernek mondott istenembernek

téged

s szavának ereje volt

a fénylő valót benned kitakarta

növelte tisztogatta

a két lábra állott állatot

a fölfelé tekintőt

az anthroposzt


önmagát aztán elvesztette

magukat amint veszítették

az újdonsült lakók

lakók bitorlók ideszakadtak

az igazán nincs kiért és

nincs miért gazdák

megrablói a zuhanáspillanatnak

a történelem éppen emelkedő

percbirodalmában

az égfosztott égbe zuhanó

rabtartók rabok


most elvonultak

a szemét maradt s a gyalázat maradt

maradt a rom


a múltban már ártatlanok átvonultak

vadonatújba

a dédelgetett jövő


hála ezért az Erők Urának

hála neki a kivonulásért

hogy a holnapra ügyesek végre

rabságából a lerabolt örökségnek

fényes pénzért már kivonultak


adj nekik nagy Úr a Léthé vizéből

hogy szemét- és romszokásukat

örökre elfeledjék


maradtunk mi a romokon

mint ki hűséget esküdött s maradt

a szeme előtt mögött és mindenhogyan

szétgyalázott asszony mellett

ha a regiment a kedvesen

a Mindenen

oda- és vissza s újra újra

egyszer már végleg átvonult


maradtunk

s a romokon gyötrelmesen

meg-megcsillan a múlt

meg a kérdés

mi is lehetne most itt

Istenem

ha másként rendelkezel

ha nem engeded hogy a Gonosz

kertedre rászabaduljon


add te Semmiből Teremtő

hogy már azt tekintsük

ami születik

csak arra lássunk

ami frigyünkből veled

már fogan



#

hangok

hol rejtőzöl

mely lapu alatt talállak

a lélek mely rejtekén

van otthonod

hangod

a szférák zenéje

miként jár át

minden tartományt

ragyogó fényedet

meddig nyeli még

köröttünk bennünk

ez a sűrű sötét

*

jövünk megyünk

a szín állandóan változik

a nap marad

ragyog

*

fülelj

hunyd le fáradó szemed

s meglásd

ősbizalmon termett őstudás

talál ott benn

a csendben rád


tiéd vagyok

add hát át magad

nem szólok

nem kérdezek

vagyok ölellek


megkondul a harangvirág

a futórózsa táncra kél

s a szél elül

a tűlevél hegyén


igézet

fölrepülsz

úgy hogy nem repülsz föl

hisz itt maradtá

mégis messze jársz

s mesélsz

mesélsz némán

tágas világnak beláthatatlan csodái

igéznek

szavakon túl

és túl közölhetetlen harmóniákon


tágra nyílt lényed itt lebeg

pár marék por

reccsen a hintaszék

amint utadon hátradőlsz


#

akit hordoznak

(Záhonyiné Varga Juliannának)


amit szívedben hordozol

van

és más semmi nincs


feleség ettől a nő

anya

a fiú meg atya általa társ


kertté a vadon így szelídül

kollégiummá diáktanya

s lesz szétszórt jezsuitákból rendház

lesz provincia


van

amit hordoznak

s ameddig hordozzák

van


te pedig elmúlsz


a világ van

ne aggódj

hordoz mindent

aki Van

tegnapi virágillatot

holnapi terveid

az ősszülők édeni lábnyomát

s aggódásod érte

ki oly fontos neked


meg őt is

kit elkerülsz

észre sem veszel


szavak

elszáll a ma

a szó marad

és hordozod

és formálja arcod napjaid

a te szavad

magadnak másnak mondott

bármi szó

formálja múltad holnapod


amint a Szó

a nagybetűs

amiből élsz

és mindenek

amiben születés

halál kavarog

és izzik élet

érinthetetlenül

izzik hamutalan

ölelvén magába

port sarat


a világ elszáll

a Szó marad

és nem marad

választalan

visszhangtalan


társ vagy nekem

és neked én

mert az a Szó

az Ő a Te
múlhatatlan létezik

és nem lenne

otthon nélküle

amint a földön

úgy a mennyben se



most és mindörökké

igazság nincs

és mérce nincs

szavaink semmiben burjánzanak


arcod az űrben fölragyog

a semmi nincs

Te vagy


aki Van Te vagy

s Te vagy aki Van


évmilliárdnyi a káprázat

lehet

szíve agya semmi akkor is

most és mindörökké semmi

ami nincs


az igazság a Te

s a Te a mérce

a személytelen a nincs fedőneve


idő és tér egyszer végleg elkopik

tüzes tekinteted marad csupán

a nap

s szemöldököd a hold

meg a csillagok

kedved csillámai


az új világ

amibe fordult minden

végleg mindörökké

minden önmagában


s már csak általad

már csak veled van minden

benned mindörökre

s mindenben te

minden

és más semmi nincs


logion

(Lukács Jánosnak)


ha ma még nem örvendtél

ma még hiába éltél


meg is halhattál volna

sőt

jobb is lett volna meghalnod

mint cipelned

alig viselhető terhed

önmagad


aki él örül

aki nem örül

nem él


az öröm belül lakik

testedben

szellemedben

s mindenek fölött

lelkedben


figyelmezz rá

hagyd élni

ne feledd soha


egy veled

tőle senki meg nem foszthat

ha csak te nem

önmagadtól önmagad


túl a héjakon

(Polcz Alaine-nek)


az asztalon szép lila hagyma

kínai esetleg makói

ma bárhonnan lehet

a héját nézed leveleit

s belelapozol

a közepe a mélye

mit is rejteget


jönnek évek mennek

visznek magukkal egy-egy hagymahéjat

a héjakon túlról
agyunkban szívünkben

föl-fölsejlik ami Van

a mindent szülő és mindent hordozó

a mindent átjáró

Ősharmónia


gyógyul ettől a seb

szétrobbant testrészek összeforrnak

down-kór altzheimer bilincse lehull

virágozik angyalt kastély putrisor

Barrabás Jézus együtt szabadul

s száll a mennybe együtt

Júdás és Péter

jobb és bal lator


az űrön áthajolva

hullanék

de nem

a semmiből arcod

tekinteted

ragyog s már tart

emel

a csend

körülvesz

túl szavakon hangokon

teremtés előtti

titok hordozta csend

már nincs hova

már nincs miért

csak történik

a van

csak történek

a múlt előttem

s mögöttem

ami lesz

mintha gömbök

szivárványhártyában

s mind egyetlen gömbben

mint szappanbuborék

előbb a gömbök

aztán a gömb

pattan el


te

és én

vagyunk

nem vagyunk

mondom

hallgatom

ízlelgetem tapintom

és újra mindezt újra
magányon űrön áthajolva

másként nem juthatok

az üres semmiből

haza

a telibe

ahol a sok szűnik

s értelmet veszít

az egy



mindig több

a holnap szokatlan

benne nincs gyakorlatom

s kidobott magából a tegnap


vannak szokásaim

érzésben gondolatban

elválasztanak a mától


te meg csak vagy

türelmes mosollyal

és egyre mondod

éhségből csömörből

izzadt éjszakából


mindig több ez itt

te koldus

te vak

arany a rög amin ülsz

ami a világ

aki vagy



sms

áttetszik a fény a fényen

kinő a fű síron omladékon

hangod hallom míg olvasom

mi a világló négyzetben

ujjaid begyéből fölragyog



mozdulat

megmozdult

hideg volt

sötét és zavaros

mint körötte minden

és névtelen


mitől is mozdult

nem volt ki kérdezze

s nem volt kitől

nem volt még száj

sem agy vagy szív

csak senki volt és semmi

a nemvolt volt csupán


és megmozdult a nincs

ez fáj azóta

a semminek a senkinek

neked

nekem

fáj a mindensemmiben

az örök mozdulat

a honnan a hova

a mi

s a ki

*

a tegnap a nincs

a szikra a ma

az örök szikrából

az örök ma

*

táplálkozol fénnyel

sötéttel

mohó a szád

szíved agyad

ne szólj semmit

átüt bőrödön

a reggelid

minden fogás


éjszaka

neszez a künn

titkok jönnek-mennek


fa súg fának

holdfény avarnak

s angyalnak angyal


fekszel idebenn

gyér lámpa küzd homállyal


emitt az asztal

amott a göncöl

a múlt dereng

s a jó a rossz


tépelődsz

ideje van alvásnak

ideje ébredésnek


a függönyzsinórt ki húzza majd

s mikor

vagy a rozoga vén ajtó

tárul föl elébb

melyen lélegzetvesztve

egyszer majd biztosan

kilépsz

#

félálomban

az ágy ölel

te messze vagy

kuvik fülel

vén tölgy dalol

írisz alól

félhold felől

s a szívedből

tavaszzöld béke

indul űrön át

és éjen át

kelet felé

a fény elé

a csupa új

a mindig egy

az Egyetlen

csak Egy felé


te én vagyok

te mindig ő

meg nem szűnő

nem létező

miként a hajnal

és az éjszaka

vagy szívedben

a Nap s a Hold


december

a fény sokat pihen

kelve későn

köztünk csak pár órát

gyöngélkedik


mi meg a hosszú sötétben

aggódón kergetjük fakó álmaink

s ha fölkel a nap

nyűgösen vakoskodunk


boldogok

akik látnak

látják a láthatót

napjuk le nem megy

soha

szemlélik sarutlan

az izzó világot

ez el nem égő bokrát

annak aki van

kezükben a bot

kortalan virágzik

s nekik a pusztában

sziklából víz fakad

#

közelmeleg

a Pilis csendje vesz körül

csillagokkal behintett ég alatt

szikrázó fagyban észlelem

közelmeleg kerülget

kívül belül



idill

(B. K-nak)


disznók túrnak a kertben

a két-három betévedt családot

egy vén kan lesi

kuviktól hangos az éj

a valahol létező fényt

továbbítja a telihold

körötte sápadt csillagok

s egy CD-n idebenn

Baráti Kristóf Bachot álmodik

#

tavalyi hó

Isten

alászállt nagy Úr

- manapság merre kóborolsz


ki fénynél tisztább vagy

s lettél a por

- fejed lehajtanod miköztünk

ma merre nem leled


kihajtottál

részvét örök virága

kit fonnyadó szirmokra

vakon cserélünk

- az illatod ma merre ér utol


szemem az éjben rendre megnyitod

s a kérdések s a válaszok

mint a tavalyi hó


lehetnél

méterből 3x6

emberből 7-8

esetleg 10

szoba s csöpp konyha

pislákoló égő s egy csap

meg azért egy

többnyire WC-nek nevezett zúg

fürdőszoba nincsen

a belmagasság 2 m ha van

s még 2-3 m2 zsúfolódik

az előtető alatt

szeles igaz vizes fagyos

inkább mint odabenn

de van


ennyi


s 18x ennyi

egymást szorosan megtámogatva

(a vékony fal közös)

ez a nyúlfarknyi utca egyik oldala


a másik oldal kissé módosabb

de ezt aligha látod

miből is tudhatná ezt külső bárki

vagy azt hogy hálás

aki itt van otthon

s nem amott

a fákon túl a romokon


amint nem tudhatod

azt az arcokról s a mozgásból

időként áradó boldogságot sem

hogy mekkora

s mitől


emlékezel

India falvaiban törted a fejed

hogy honnan s mitől az a fény

az összetéveszthetetlen

az arcokon


lehetnél irigy is

Magyarországon

2006-ban

egy cigánysoron


ezen az ideiglenesen

40 éve hirtelen nőtt

árvízi raktársoron

ami a tanácsi tudatban aztán

szükséglakássá szépült

mások számára

nem maguknak


került villany idővel víz

s a városvége ismét avanzsált

öröklakásoknak mondott izék
sorakoztak immár a töltésmentén

azoknak bizonnyal örök

akik itt születtek

s haltak

*

látsz-e valóban

vagy csak rögzítesz

netán tényleg tudod

kit mi növelhet

s kiben


februári reggel

megint ragyog

ajtód előtt ágyékig szélfútta hó

szünetlen madárhang

tollas torkok a hegyi csendben

akár a harsonák

járja a szép a fagyott világot

a hideg űrön téren át a kék kacsint

ébredj

magánzárkád résein

a fény üzen

#

föltámadás

(Gyombolai Mártonnak)


kaptad pár évre évtizedre

nem vették el tőled magzatkorodban

hűséggel szolgál jó örökség

kifullasztod néha szeresd törődj vele

beszédes társ tükör jó lenyomat

kérdezgesd csak s megmondja

hol tartasz ki vagy

hordozza fényed hordozza bukásod

repülni veled hajtja ősígéret

benne egy vagy éggel földdel

vízzel levegővel

egy vagy általa te s a nagy egész

ismétli pillanatról pillanatra

bőre párolgása étvágya szomja

a leckét ismétli ez a dolga

hogy tisztulj világosulj

s tudássá érjen benned ki megesett

igenné érjen mely hordoz mindent

és végre add magad

add egészen

te ki nem is vagy magad

és fogadd a mindent

a mindent odabenn és idekünn

fogadd mint örök tenmagad

és visszatérj és hazatérj

és veled ő ki veled zuhant

visszatérj a kivettetésből

hol küzdesz vele és ő veled

a kivettetésből végre hazatérj

hogy legyetek újra egy

valóban egy

az egyetlen a sose szűnt

az eggyé támadt lélek

s eggyé támadt test


jelelő

I.

jelek a földön

jelek az égen

és jelolvasók

fönn lenn

meg Ő

aki jelel

az Irgalom az Élet

és te meg én

a jel benned van

a jel bennem van

jel a világ maga

te magad

és én


II.

jelek

jelek

földön

égen

künn

benn

a tegnapban

a holnapban

angyalkézben

emberszívben


szivárványom

hordozóm

őrizőm

ha néha én

feledlek is

te nem felejtesz

nem hagysz el

soha


megérkeztem

zúgnak a fák

csak zúgják egyre

a neved

az őszi hajnal emlékezik

kétezer és három éve már

mondja a szél

megérkeztem itt vagyok

mondja

és elpihen a szil tövén

#

történsz

történsz

ahogy a hold telik

s hallszol

mint éjben hallszik a tücsök

világolsz

mint őzsuta hátulja sötétben

s mint óceánra folyótorkolat

nyílsz fel arra

Aki van


akkor majd

(Földes Zsuzsának)


I.

akkor majd nem szorulnak napra

lámpafényre

szemüvegre nagyítóra kicsinyítőre

mikrofonra szuper hallókészülékre

félreérthető szavakra

füstjelekre digitális kódra

meg ilyen-olyan vevőkékre

és nem kell majd nekik cipő meg papucs

hálósipka télikabát sem semmilyen ruha

kulcscsomó és biztosító

és kettő-, négy- vagy akárhány lábú házibarát

köddé válik kőbalta lézerágyú őrtorony

tábornok és közlegény

és nem szorulnak többé vámosokra

utcanőkre adóhivatalra

sem maffiára kábítószerekre politikusra

gyárakra és környezetvédelemre

dologtalanná válik óvónő tanár egyetem

s a tankönyvkiadók feloszlanak

szükségtelen lesz bíró ügyész jogász

és az igazság igaz vagy hamis bármi vizslatása

akkor majd nem lesz már orvos gyógyszerész

meg ápoló- és védőszemélyzet

sekrestyés kántor harangozó

és pap meg püspök vagy szerzetes

nem kellenek majd szakácsok mixerek

sakkórák versenylovak

akkor majd

akkor…

már megbocsáss Uram

hogy kérdezni merlek én

a képed hordozója aki csak por vagyok

és nélküled nem lennék

még ennyi sem tudom

áruld el mégis jó Uram

ez az egész addig is mire


II.

nevető hangod

holnapok visszhangozzák

s elmúlt évezredek

nevetsz a tíz csapáson

földrengésen Etnán

Yangce-áradáson

örmények kurdok pusztulásán

Karthágón Varsón Shoán Trianonon

történelemtudatlan halálgyárakon

ülsz a vér a könnyek tengerpartjain

sikolyok észveszejtő örvényében

kihunyt csillagok fénypernyéje hull rád

s csak nevetsz halálon életen

mindahány halandó szemellenzőn

ezt-azt időnként felemelsz

magára hagysz

teremtő öledben tartasz

port hamut

s nevetve mondod

nem volt soha semmi

nem is lesz soha

minden csak van ami van


kitörő nevetésed ősrobbanás

kedved sugárzón egyre tágul

hullámain világok szirma nyílik

nappá körötte dongó-sürgő bolygókká

sokaságuk életmézet sietve gyűjt


III.

felfénylik egyszer az a nap

örökre ránk fényesül

a mélyből tör fel arany színével

ki a szívünkből ragyog

és sugárzik minden éjszaka

sarkvidékek sebek trópusok


az álló időben ámulva körbe látsz

és olvasod a holnapot a tegnapot

vég nélkül akkor már az est

a hajnal vég nélkül hasad

s világló csillagképek közt

a hold két orcája árnyéktalan


a kezdettelen vég tündököl

tündököl minden ami van

a kezdettelen kezdet tündököl

ami csak kezdet és semmi vég

és a fényben állunk otthonosan

és a fény bennünk fürödni

már nem szűnik soha


legbelül

az Ország elközelgett

a bőrünkön át érkezik

nemcsak a szánkból


tanúnak itt vagy

halsz vagy élsz

mint rigó

fa csúcsán

ki hang nélkül őr

míg hull alá a nap

de majd az éneke

még sötétben költ kakast

s az éj elalszik tollain

ha már az új nap

hasad


csak nappal van

legbelül

ott minden éji szőttes visszája

fénylik


testlélek

(Vesztergombi Józsefnek)


I.

orvos műszer nélkül

patikus gyógyszer nélkül

illat és szín szirom nélkül

napfény a napja nélkül

szekszárdi vörös kupa nélkül

remete nélkül

bablevesillat bableves nélkül

ölelés kar nélkül öl nélkül

az emberi lélek ilyen

test nélkül


II.

testi a lélek testi a test

lelki a lélek lelki a test

bukik a lélek bukik a test

tisztul a lélek tisztul a test

fénylik a lélek fénylik a test

egyesül a lélek egyesül a test


III.

anyám

a tízóraimban benne vagy

de a tízórai nem te vagy


IV.

simogatássá válik

a kéz a száj a tekintet

s amikor nem simogat

nem szeret


a csend betölt


betölt mindent

a csend


eget földet

tűzhányót

motorzúgást

gyermeksírást

madárdalt

délutáni napfényt

holdtalan éjszakát

az áldozat áldozatát

s szíve mélyét a gyilkosnak

betölt óvodát iskolát

elhanyagolt sírkeresztet temetőt


a Titok egész kertjét betölti

mind a világágyásokat

túl a Tejúton és innen


a csend a csendet betölti

minden zugát


hallod-e


add Uram

hogy ne legyek süket

#

még homályban

(Kovács Jenőnek)


ködösen érkezik

a havas téli nap

az ágyban megtapintod

arcod mellkasod

ez még te vagy

az akit a homályból már úgy-ahogy

ismersz

akihez fűz

feledés álomtalan alvás

luggatta emlékezet

nyújtózol

továbbutazásra szánt sejtjeidre fülelsz

a türelmet amit kér az örök hajnal

álmosan újra megadod

s várod fogyhatatlan kincseiből cserébe

mit rejtett mára néked

fürdővízbe tiszta ruhába

s csak úgy minden levegővételbe

felülsz

a múló évek terhe könnyebb

s ami ma vár rád

az iga édesebb

bár tudod ébredezve

az Univerzum RT terjeszkedik tovább

s ezen a kis zászlóshajón

a Földnek fedélzetén

hatalomért pénzért hírért gyönyörért

a véres véges társas kockajáték

le ma sem áll


semmiből magának


ő jó

tudod

és jó akkor is

ha nem tudod

ha boldogtalan tudással

magadnak másként ismered

ha tévelyegsz

ha szemben állsz

ha semmibörtön rabszíjára

önként fűzöd magad

ő attól meg nem változik


építheted zord légváraid

melyekbe a világot

hidegre tenni vágysz

hallgathatod ürességhordó hőseit

hogy balgán bölcs halálugráshoz

naponta lelj erőt

de minek

ha egyszer mindent fény ölel

ha otthonmeleg lapul

a sejtjeidben is

ha övé vagy

s ő tied

mióta létezel


önrabló utad

ha egyszer véget ér

s ha rontásra számodra

már semmi nem marad

szenvedő arca kisimul

s a semmiből magának

Életre újjá teremt

##

palástom palástom


elvittek elvittek

hosszú útra vittek

járatlan magányos

keskeny útra vittek


keskeny út hosszú út

csillagporral áldott

csillagporból szőttek

reám új palástot


fénnyel ragyogással

körül is szegelték

olvasni mintáit

csuda gyönyörűség


oltalmazó palást

fel magasba emelt

ráismerek egykor

odafenn ez ölelt


palástom palástom

merre talállak föl

ki terít szívemre

mikor repítsz végül


lettél test mindörökké

(Kákonyi Júliának)


magadra veszed

s viszed

viszed önként

és visz a test

jászolba anyaölből

s szamárhátotthonon idegenbe

hová is kerültél

mi vett rá

hogy Atyád házát ott hagyd

te

tieid közt be nem fogadott


hordozod a húst

a semmi és a por között

s emeled egyre

csecsemőzsigerben is mindenható

emeled romlásból rothadásból

emeled fénybe fájdalomsötétből

utálatfagyból otthonmelegbe

s ragyogni kezd a télsötét


teher és mégsem

áldott forrás a test neked

kereszt alatt kereszt előtt

s feszülve

árad belőle gyógyerő

az igen árad érinthetetlen poklosokra

örökös vérfolyástól csüggedőre

bontott tetőről érkező bénára útszéli vakra

Lévi vámosra olajos Magdolnára

fületlen Malkusra tagadkozó Péterre

Júdás kötelén elalvó irgalomra


amint árad fény

fegyőrre rabra

korrupt tisztességre nyers korrupcióra

s ahogy a hulló csepp nem válogat

legyen tisztább a tiszta

útját a gonosz hagyja fel

s aki meddő mind teremjen újra


viszed a testet

viszed mint önmagad s mint önmagunk

viszed Getszemánig ostorig tövisig Pilátusig

a Koponyákig s Atyádig

viszed míg minden elvégeztetik


ami van mindenért

viszed személyes szerelmed

s ígéred

a testet a túlpartra átviszed

ha egyszer minden elvégeztetik


és lám a semmiből

miként az első virradattal

veszed a testet újra

veszed magadra azt a szellemit

a mindörökké romolhatatlant

a kezdetektől ismerőst

a sejtmagjainkban hordozott utódot

jó rokont


amint veszik magukra újra mindenek

s fakul majd tündökléssé mind mi fekete


mutatod

a test ez a halálos seb

halott léleknek halálos

mihaszna semmi szolga csak

de elevennek áldás

a élő lélek éltet általa


fekszel itt

csatakos jászolban

halálhabos előttünk

s ígéred és hozod

mit valaha reméltünk

mind


#

Amint a vers, úgy a kép


A Teremtő Isten az embert önképére teremtette, megajándékozta saját legmagasztosabb tulajdonságával, a teremtés képességével is.

Mikor szellemünk megtermékenyíti a világot, a bennünk lappangó „kép” valóvá lesz. Ez játszódik le az alkotásban, a gondolatból vers lesz, a versből kép. Mindkettő szimbolizál. Dienes Valéria így ír erről:

Lefényképezni a Szellemet az Anyagra, levetíteni a núsz-t a biosz-ra, hozzáférhetővé tenni a Gondolatontúlit a Gondolat számára...” „Az értés kedvéért kell ezen kezdeni, mert ezt a játékot az eszmélés folytonosan játszadozza, rákezd erre, mihelyt belefog a nyelvalkotásba, és szavakat ’farag’, amelyek mind mozdulatképletek és a mozdulat főszerve a gondolatmintázó kéz, és mert az eszmélet nem tudja magát maradéktalanul áttenni a másik eszméletbe, mindent valami megmutathatóra kell akasztania és ennek a megmutatásnak legjobban kínálkozó szerve a kéz.”

Kezdetben az írás és a kép együtt volt, mint például az egyiptomi hieroglifák vagy a kínai karakterek esetében. Később a betűket is „rajzolták” ecsettél „festették”, keleten még ma is. Azután különvált az írás és a kép. Az első kézzel írott könyvekben (kódexekben) megjelennek a díszítőelemek, képek, iniciálék, magyarázó rajzok. Lassan kialakult az a műfaj, amit ma is illusztrációnak nevezünk. Illusztrátor annyit jelent: szövegképíró. A illusztráció a szöveg gondolatiságát képpé alakítja, láthatóvá teszi, ezzel megkönnyíti a megértést.

Aki versekhez készít rajzokat, elsősorban szeretnie kell magát a műfajt, a tömörségét, hangulatát, zenéjét. „Egy húron kell pendülnie” a mondanivalójával. Az illusztráció nem önálló alkotás. Ilyenkor a gondolat nem az enyém, csak magamévá teszem, hat rám, inspirál, így válik láthatóvá. Részben korlátoz, illetve rávezet, hogy „mit” rajzoljak, a „hogyan” már az én szabadságom. Sokszor olvasom el a verseket, mielőtt munkához látok, de már az első olvasáskor kiderül, hogy melyikből lesz kép. Van úgy, hogy a vers nagyon tetszik, de nem készítek hozzá rajzot, mert a vers már annyira „képes”. Például a hangok címűben:


megkondul a harangvirág

a futórózsa táncra kél

s a szél elül

a tűlevél hegyén


Ez így gyönyörű, lerajzolva megdermedne. Sajgó Szabolcsot 1998 óta ismerem. Egyidősek vagyunk, magyarok, Budapesten nevelkedtünk, közös a hitünk. Nagy dolog, hogy első olvasója lehetek a verseinek, amikor azok még a születés melegében, csodálatos érintetlenségben vannak. Ezért nagy a felelősségem is, mert az olvasók már rajzokkal kísérve találkoznak velük.

A grafikai eljárások közül a monotípiát alkalmazom. Ennek különleges szépsége igen jól illik a versekhez. Lényegében nyomat, de míg az egyéb eljárásoknál a nyomtatást sokszorosításhoz használják, ebben az esetben egy megismételhetetlen nyomat készül. Nincs mód javítani, átdolgozni, ezért mindig friss. Látványában viszont részletgazdag, változatos, lazúros felületet ad, és színes is lehet.

„Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki.” Sajgó Szabolcs versei mindig rámutatnak erre a forrásra, ahonnan minden való. Akkor jó a vers, és a kép is, ha ebből a forrásból merít, mindenkit odavezet, mert mindenkié.

Kákonyi Júlia