talán


beúszik észrevétlen

átkarol

a sok zaj között

egy ritka szó

talán ma csillapul a fák zihálása



hogyan


hogy örvendjetek

szeretnék szépet írni

és a papír fehér csendjén

megkopott láncok

masíroznak


hogy örvendjetek

szeretnék szépet szólni

és gellert kapnak

a szavak

görcs-rengetegbe hullanak


hogy örvendjetek

szeretnék simogatni

és kezem melegéböl a dárdák

a dárdák

kiállanak


hogy örvendjetek

hogy örvendjünk

hogyan



könyörgés


ha folyók vagyunk

tengertelen bolygón

világvégi vízesések

csobbanatlan hullva semmibe

és szabad szelek

szobába zárva

Uram irgalmazz


ha vagyunk lobogó kályhaként

nyitott hegytetőn

és levegőtlen égben

verdeső madár

ha magányosan hallgatjuk

szomszéd asztalok nevetését

Uram irgalmazz


ha a közeledő léptek neszéből

a késeket halljuk

és a mosolyokból

a fogcsikordulást

ha minden hangra

összerezzenünk

Uram irgalmazz


ha tűzhelyeket

csak utakról bámulunk

ha botorkálunk

otthonok elhaló fényében

és idegen csillagra csodálkozunk

fájón

Uram irgalmazz


ha vagyunk mint az anyafarkas

mikor leölt kicsinyére lel

mint a madár

ha fészkével zuhan a fa

vagy nászukban halak

halott tengerekben

Uram irgalmazz


ha irigyeljük

a gyökeret vert fákat

a röpke napsugárban nyitó

virágokat

vagy vándormadarak húzását

tengerek fölött

Uram irgalmazz


ha Van Gogh képeiként

vakok intézetében akasztanak a falra

és Beethoven szimfóniázik belőlünk

süketeknek

ha üres templomban vagyunk

a szentbeszéd

Uram irgalmazz


hogy ne legyünk

tázhányók békéje

vagy mint az örömlányok

öröme

és a vallatószobák

némasága

Uram irgalmazz




ma újra


kifosztott

néma házak

megtört

vaksi ablakok

eltévedt kerti út

világa


megosztani magányotok

ma újra

itt vagyok



koldulja jöttödet


a bernecebaráti Matyó János emlékére

körülbelül naponta ötször táplálkozott

általában antidolorral

és a magánnyal

fölváltva

nem volt senki


holnap érkezel?

hogy hevernek a holtak!


sziszeg a szél az ablakréseken

hallod?


szótlanul jött be tegnap

a csend

úgy is távozott

a hírnököd


most talán az élők közt

jár völgyekbe töltötte itt

a halmokat

kihűlt nyoma sarokban les látod?


egy kéz ott átvérzett korhadt koporsó falán!


nézd

talán feléd nyúl

az a virág

sclerosis multiplex


szememben koldulja

jöttödet

az ö sírján


a koppanások fénybe halnak


átértünk

fehér botjával elkopogott a tétova vak

és a hangok már bennem

koppantak

tovább

látok

hallok

beszélek

járok

és nem vagyok idióta sem

én

pont én

miért pont én nem

lehetnék ő nyugodtan

és mégsem

nem előztek meg tablettával

nem kapartak el

és nem fojtott meg a köldökzsinór

nem lettem angolkóros sem ragyás

időben kaptam Sabin-cseppeket

itt vagyok

pont itt

és így

és most

pont így

és pont most

és éppen itt

vagyok

sátrat vert bennem az élet valameddig

hogy kinyíljon néhány virág

egy ilyen életben

az egy élet virágai

mint valami szereposztás olyan ez

már hányan megírták

játszunk egy darabban

közösen az egy darabban

játszunk

és én vagyok a te látásod

és te vagy az én vakságom

és mindnyájan egymásnak

gyengéi és ereje


a hangok lassan elkopognak

majd újak jönnek halkan

merre járhat másik énem a tétova vakkal

fogva a botot nem tudom

de azok a koppanások visszhangzanak mindnyájunkban

felfogom

fájó szemem nyílik a vakkal és hallok beszélek

bennem annyian

őrzöm a kincset és élem míg virágzik a bizalom

s a koppanások egyszer végleg fénybe halnak



valahol ma is


valahol nyitva van egy ajtó

valahová besüt a nap

valahogy ma nem talállak

valamiért elakadt szavam


láttam egy kilincstelen házat

kihűlt tűzhelyhez telepedtem

füleltem arctalan némaságot

s a szívem dermedten dobbant


mert valami félrecsúszott

mert valaminek megnőtt a hangja

mert valami sírás hallik

mert valakiért nem hangzott szavam


valahol ma is nyitva van egy ajtó

valahol ma is kerek a nap


sziklasírtojás


szívedből csupaszulnak a fák

a bokrok

belőled hull a hó


fagyott fénybe dermednek

gyökereid

ott legbelül


terjed az éjszaka


ember vagy

ha fáj is

a nagyvilág meg egy veled

tudod


amint te is egy

csonkolt éggel

sokakkal

mindig egy vagy

úgy találod


emlékedül

a sziklasírtojáson

Isten ül

türelmesen


vetkezz

fáradó gondjaiddal

mosakodj meg

az alkonyi fényben

s mikor a csillagok felh őbe takaróznak

feszülj lelked ígéret földjén

az ekével


mérd fel az árt

magadban

felelj halkan

a csendnek

s szelíden kötözd be vérz ő tagjaid

képzelt egedből ha kitépettek


temesd a többi mellé

földeld el összes

bánatod

s a hantokra harmatozz feloldó némaságot

hajnalban

mikor a vadvirágok nyílnak


nyisd meg házad ajtaját

tárj hontalan szeleknek

ablakot

s ha már érik a vetés kertedben

járj körül

elbontva minden válaszfalat


áss mélyebbre magadban

vágy perzseli a földet

s tölts színültig vödröt

hás tiszta kutadból

vándor szomjúság arcát

hadd fürössze


indulj a sóvárgó rengetegbe

szelídíteni

a leláncolt fákat

s rejtsd kezed érdes melegébe

görcseiket

simuljanak velük arcodon

a ráncok


térj be

nyavalyák otthonába

kiálts a lázas ágyakon

éledA reménnyel kapaszkodj

jövőbe

s magasodj keresztként

a pusztulás fölé


kanyarogj a fáradatlan úttal

kösd össze

a magány árva fészkeit

s ha egy vak koldus válladra roskad

terülj alá

türelmesen

várva a Názáretit

áldás


éheztem az emberek társaságát

és ti megosztottátok velem id őtök kenyerét


szomjaztam megértő szavatokat és fületeket

és adtatok figyelmetek borából


fáztam az arctalan közömbös magányban

és aranyló emberi kapcsolatok ruhájába bújtattatok


múltam poros útjain er őtlenül magamban botorkáltam

és az élet eleven ösvényein jöttetek felém

hogy újra otthon legyek e változó világban


beteg voltam mert társaim sír nyelte el enyéimet az élet

és ti fölkerestetek szomorú dohos betegszobámban


kopott emlékeim börtönébe zárt reszket ő lábam

csúfondáros korom

és ti megnyitottátok zárkám ajtaját


gyertek hát jöjjetek Isten választottai

mert most titeket az ő országában Atyám fog megáldani


áldott állapot


fényben úszik néha az éjjel

a nappal meg sötétben

és az egyik kéz néha

a másikba téved

mondogatod


a táblákat letörlik egyszer

és egyszer minden mécses kialszik

bennem

benned


egyikünk a másikból mindig el őbb

hamvad ki

és előbb is születik

mindig


a föld meg kering tovább

az árben

ami növekszik tágul

kívül

belül

és egyre nehezebb


miként a várandós asszonyok

hasa


anarchia


egy grafittire


anarchia

nem káosz

de uralom nélküli rend

olvasom


ez fogad

amint a városba érkezek északról

az Árpádhíd budai íve alatt

amint csordogálok alá

rakparton dinnyehéj

a hullámzó forgalomban


igen

ez fogad

a városban

ahol nagy rend ugyan

nincs

uralom

annál több akad

kaparnak

kicsik nagyok

a kékkel párnázott

egyetlen búra alatt

kaparnak öntudatlan

a dombokon

egymást taposva

üveggolyókért

fáradatlan


posztmodern ezredvégi barlanglakók

egy emberöltőre bérl ők

itt lenn

maréknyi pulzáló porban

mindannyian


vakarcs álmokon kotorék rend

ki tudja hány

dülleszt a fényben

halódik kéreget

csodára vár

történjék végre amiért érkezett

az a lakoma

mikor a sebzett

a lábadozó idő

végre asztalhoz ül

a történelem


rend nélküli uralom

ha olvashatom

csak úgy magamtól

a végétől vissza

káosz

nem anarchia


igen

a városban ez fogad


talán ma


beúszik észrevétlen

átkarol

a sok zaj között

egy ritka szó


talán ma csillapul a fák zihálása



hány halál


hány halál esik

a Földre

négyzetcentiméterenként

mondjuk csak a szüntelen háborúkban

kioltott élet

elsöpört otthonok

vagy a bánügyi statisztikákra gondolj


és most ne lapozz

hogy unalmas

te élsz

ők sem készültek arra a halálra


nézz körül jobban

köntösödben papucsodban

ott ülnek ők is tévéd előtt

és sétálnak veled vasárnap délután

a holtak

mert bennük téged is ért

a kés a golyó

és rád is szakadt a ház

és te is vánszorogtál sírodig

hogy beleöljenek


várnak rád

szeretnék tenni

amit nem tehettek

a szakadó végzetben csak elsikoltani tudtak

mi lesz veled anyám

gyermekem

ki javítja ki az ólat

ki szel majd kenyeret

ha lesz


halált magadban négyzetcentiméterenként

számoltad-e



születés


miféle nászra ébred

kit vércsefájdalom

derékmagas egéből

üvöltve földre nyom

a kilenc hó véradóját

egyszerre kell neki

szaggatva anyja testét

tetézve ontja ki

a lágy viasztorokból

egy emberöltő bált

az életfrigy kötésén

miféle kín kiált


hajnal előtt


vagyunk

kristályosodási pontok

egy végtelennek

még eleven

sírok


járunk kelünk

koporsói

meg sem született világoknak

elkószált bizalom rongyos

gazdagjai

szűkülő számadás

hajnala előtt



feszülő íjak fókuszából


szökve szunnyadó húgoktól

érett szépségben

a felvert hőhullámokon

hány befogadni kész éled ő vágy

járta be

anyád szentélyének kanyargó rejtett

útjait

várta izgatottan

fészekmeleg térben

hogy heválőn pirulón verejtékben

kerekre nyíljon

az élet ajtaja

hogy a halmokon az erd őn

túlról

bevágtasson valahonnan

a forró kemény fogat

s kiömlő hadak élén

győzelmesen

pirosló alma-szívéig

a magházba hatoljon és elnyugodjon

a meredt vonagló életfa

sikamlós jövővel megejtő

kígyója


mennyi vágy készült

hiába

mennyit mosott el

szennyes sírba vetve

véres áradat


és hány otthoni fény

bevégzett munka fáradt öröme

kivert magányos esték

kalandor képzelet

meg kihált ágy

és kóbor gondolat

a szív mennyi serdülése

szövődött

apád titkos máhelyeiben

sok millió nyugtalan nyüzsgéssé

töltve duzzadásig

raktárakat

hogy vérbő utakon

ostromokban törje át

börtöne falait

és mennyi folyt el

zárös álmok éjszakáin

délibábos nappalok tüzében

vagy akadt fenn

kettŐs rengetegben dombokon

fagyott meg

mélyvörös barlangok melegén

kívül rekedve

volt erőtlen átkelni

gátakon

vagy elmaradt a versenyfutásban

ha felhevült feszes ágyútorkolat

vetette küzdőtérre

és hány győztes nyugtalanság kígyózott

hiába

mert nem várta felkínált ölével

sehogy

képzelet igéző éden-asszonya

még csak készülődött

zárkasötétben

vagy már elvirágzott

haldokolt


mennyi vágy kergette egymást oly soká

hiába

míg végre két feszül ő íj fáradatlan

fókuszában

csírázni kezdtél bizonytalan röppályára

te

csatakos egek szivárvány-álma

itt felejtett földi arc

két világ valameddig maradandó

találkozása


fogoly


kortalan

miként a lét

vagyok terekkel

határtalan

születik belőlem

vagyok az idő

vezetek fényt

s elhal bennem a nap

tündöklőn fakón minden arc

enyém

érintésem álom

ami vágy

mind az én hiányom

vár reám minden

vagyok mégis magam


hazatalál bennem

a hang

siketen hallgatom

kutatva nyugtalan feln őnek

szavak

és minden szó szülője némán

én vagyok

nyomomban száll minden dal zene ének

ered utánam ceruza ecset és tánc

engem remél szobrász kifaragni

ki hangtalan szótalan alaktalan vagyok


rajtam árad át

a képzelet

a virágok belőlem hajtanak

mi anyag élő vagy szellemi

nemlét hálóján nélkülem

fennakad

minden szakadék anyja

mégis híd vagyok

éhesen jóllakott

nem melegít föl semmi h őség

s a semmi hásén izzadok


lépek tájolatlan

vagyok minden út

hontalan otthon

mindenütt

érkezni vágyom

és vagyok a cél

remények búcsú

múló meg örök pillanat

én

ki örökre semminek

mindennek

megmarad


cserépedény


mikor születtem

akkor kezdődött

még előbb

hasadt csillagok sátrában ébredtem

törött kövek között

földrészek szakadoztak bennem

szívemben falták egymást

éhes állatok

vadászgató golyók bombázták

álmaim


útnak indul pusztulás bel őlem

naponta

vagy engem rombolnak

ha nem hagyom


szabad vagyok


hogyan valljalak fény

magamnak is

hogyan őrizzelek


és egyre véresebben

bukdácsolva bukva

hogy ne valljalak


foglyod vagyok

nélküled csak az értelmetlen seb

marad


és én szeretnék enyéimnek asztalt teríteni

nászágyra tiszta leped őt

sírni szeretnék síroknál

gyermekek közt villanyvonattal játszani

még szeretném megkapálni kertemet

micsoda fény vagy

hogy mindezt mozdulatlan elbírod


sokáig vártalak

sokszor azt hittem

ez most te vagy

már megadtam magam

teszem a dolgom

és tudom hogy itt vagy

valahol

lelkemen megél a csönd

a sötét

tartsd pórázukat fel ne faljanak

mert itt vagy valahol

véres minden kereszt

s tudom

hogy moccanatlan mozdulásod rabjaként

vagyok

de ez ma van

és nem holnap van

és tegnap

hanem legyőzetés

vagy az élet

az élet

megtöretve is


el ne ejts

törékeny cserépedény vagyok


csöpp csorba enyhület


a szél ma újra sír

az eső kergeti


izzadt hátán a hír

nyugalmat nem neki

patakzik kegyelem


fáradt levél por

mindenütt megterem


szívében eltipor

szivárványálmokat

az árva sok szemét


részvéttel bólogat a rengeteg

szemét az ég felé

a föld felé mereszti

s irgalmat zenél


zöld szívét

meg a békés csepp madárfészkeket

a telhetetlen kín cibálja


hol rekedt ebben a sárban

kin akadt el

s legalább csöpp csorba enyhület

miért nem érkezik


felszárad néha


eltemet olykor

egy szó lavinája

és keresztüldöfnek a napsugarak


fülledt mosolyok ölén

fulladozva

elvérzel az estben

roskadt magadnak


mikor megfáradt keresztek tövében

virágzik a mindegy

és meghalsz néhanap


aztán mozdulsz

mint a gyászoló sereg

ravataltól indul újra az élet

éled a szél is

tépi fátylaidat


mert meghalsz olykor

s olykor fel is támadsz

mert elhervadnak néha

a bilincsek

és felszárad néha

minden bánat


mérik az évek


alig álltam a lábamra

még alig álltam

látom a váram sírhalom

látom ágyam

nézem a lángot mint sz ánik

hamvát érzem

érzem az álom mint t ánik

végét érzem


alig éledt bennem a szó

még alig éledt

hallom a hangom már némul

hallok csendet

hullnak a mázak a díszek

csillag hullik

múlnak a lázak a fények

Holnap múlik


alig innen a Léthén

még alig innen

hódol az élet kedvetlen

hódol minden

gyálik a mélyben méretlen

méreg gyálik

mérik az évek kéretlen

vérünk mérik


mikor az almák


hogyan

gyógyszerrel

gázzal

kötéllel

vagy hídról a völgybe


hazudik mind

zakatolnak a kerekek


elmenni csendben

egy őszi hajnalon

mikor az almák maguktól

hullanak

valaki tárt ölébe

mielőtt jóllaknak a kukacok


hagyd érni

fájdalmaink

tedd rendbe halkan asztalod

dossziénkra más köt

masnit

majd egyszer

szabadon


virradat télen


fehérben fürdenek

a hangok

fehéren nyújtózik

a táj


kristályhadakkal érkeztél az éjjel

szenvedtél minden szenvedéllyel

hajnalra poklainktól föloldoztatál


s föloldozódtunk lassan

mindahányan

emlékeink bilincsein kinyílt

a jégvirág


ez is te vagy


most még a téli virradat világa hull

lobogva

túltermelődött kínra

borzalomra


s tudom

ha majd végleg maradsz

nem lesz

se tél

se nyár


tény az is


1.

elüldögélt a fény

a porba

fájdalomba öltözött világ

ölében

és lám

csodák csodája

időt talált

vasárnap délutáni hangulatra


talán

amint az értelem homályát lassan

elfeledte

el a megvesszőzött nyelveket

az elsikkasztott múltakat

a megfeszített színeket

meg származást

talán feledve mind

talán


amint az is lehet

csupán a gyermeket

az éhhalál előtt

szerette volna még

ölelni

áldani


s a szélütötte öreget

ki négy napig hevert

mocskába hullva

észrevétlenül

az oldalát csak egy-két éhes macska

kezdte ki

tél volt

a báz

oly lassan ért

a jó szomszédokig


vagy meglehet

hogy egyszeráen ezt a tarka

életet

szerette

mindenek felett

a barna őszi ágakat

a téli éjbe ájuló

reményt

a megfagyott veréb szemén

a csöndet

vagy a felszántott hantok

illatát

meg a zsibongó lágy mező k ölén

a harmatcseppeket

a júliusi lepkék duzzadt potrohát

csapangó útjait


szóval ez mind

lehet


a tény csupán csak az

hogy valahol

a föld alatt

egy kis halott redő

elkezdett halkan fényleni

vacsoracsillagul

a rátörő mohó

kukacseregnek


s még tény az is

ki tudja hogy

de bármely ünnepen helyénvaló

mosoly fakadt

a félhülyére püfölt arcokon

meg a vágóhidak vérző n is szenvtelen

falán

amint a fény kissé elüldögélt

a porba

fájdalomba öltözött világ ölén

vasárnap délutáni

hangulatban


2.

szelíden ágyazott mosoly

a csendben

életed

hárfán a húr

siketnek jelbeszéd

az vagy nekem


amint a hajlnalillat álmain

madártorokban

felneszel a fény

és útra kél

naponta úgy indulsz

felém

hozzám úgy érkezel


jöttödre elcsitul

az éjszaka

a többé fel nem ébredő k

s az izzadt élő

Káinok felett

talán mivel a csöppnyi kankalin

titok neked

s az arcomon a mélyülő

redők


szemembe fészkeled magad

fülembe

e lángban álló ketrecek között


és lám

kimondhatatlan fényözönben

véres angyalok

vajúdnak

felsebzett ajkukon

didergő dallamok

s a fákon álom ül

és az elmondhatatlan jó

ragyog


a névtelen

az arctalan

a milliárdnyi Holt-tenger fölött


naponta


naponta megölöd

az álmot

reggel hét és este tíz

között

mi lesz ha egyszer

nem találod

mert rád unt

s már máshoz költözött


tóparton esti hangok


1.

néhány fénymorzsa még

víztükrön

parti szeméten

az a világ

lassan messzeségbe vész

száraz lábbal

el nem éred

a partot

nézd

egy hydroplan lesi

valahol egy kék ég

szárnyal

valahonnan belátni

tájaink

2.

parton ülök

kitépetten a mából

csattognak vitorlaszemfed Ők

micsoda világok

nyitják-csukják öleik

körülöttünk


sárgállnak


sárgállnak felénk

az álmok

hullajtja könnyeit

a Nap

bolyongsz egy úttalan úton

fogatlan

ráncos ég alatt


a nagy folyó


pihent a toll a kéz

üresség írta hétköznapjait


a nagy folyó lomhán

lékelt bárkát sodort

s szennyes habok közt játszott a szél


partot eszméltem

sarkamba a víz bele-belekapott

kín metszett szememen hályogot


láttam a mélyből földerengeni

jeltelen sírokat

végetlen vonuló tömeget

meg sem született trónokat


hányódtak szobrok városok

kódexek kőtáblák

éteri dallamok s földiek


bölcsőben koporsó ringott

ringott a nagy folyó

vajúdó anyaméh

örökös kripta


moraja induló meg altató

mindenek fülében egyszer requiem


zúgott a nagy folyó


fénysugár csikordult olykor habjain

a mélyben sodródó tárgyakon

tört árbocon evezőn


üresség írta hétköznapjait


új világ


segítség

ellopták a Holdat


felszeletelték

kisütötték


vehetsz belöle

tízdekás csomagokban


ráírták

egy étkezéshez

csak egy adag

ajánlatos


mi lesz aztán


mintát veszel

a fényből

megkötözöd

a hajnalt

lesed a napot

kémcsövedben

és egy darab világárt

mikroszkóp alatt


boncoltál rügyeket

kitapintottad a szívet

begyájtötted madarak repülését

és zsákokba válogattál szelet


ősrobbanást fényképeztél

foltot varrtál kopott hangulatra

börtönbe zártál világvégét

és lecsapoltad a fákból a fájdalmakat


felhőket kentél kenyeredre

kimérted hozzá a Tejutat

szivárványt őröltél fászeredül

és ettél álommagvakat


most hegedülsz még egyet

a fénysugarakon


aztán mi less


mielőtt elmegyek


hozd halkan

székedet

öledre még

ráhajolnék

mielőtt elmegyek


ne szólj

az őszi lombról

mesélj

virágos almaágról

mielőtt elmegyek


fülelj

a virradatra

semmit ne adj

a tánő napra

mielőtt elmegyek


talán


talán a kék kell

talán a zöld

felejtened

a tegnapot

néha az Ég rejt

néha a Föld

előled

újabb holnapot


talán elég


egy szemgödörnyi

álom

egy koponyányi

lét

egy tenyérnyi

béke

talán elég


meg egy ölelésnyi

én

és egy szívmelegnyi

te


úgy gondoltad


elejti égszínét


milyen lusták ma

a lángok

milyen lassú ma

a fény

elunja álmát

az álom

elejti égszínét

a kék


mitől szelídek


mitől szelídek

az őszi fák

a béke honnan

a téli kerteken

miféle fényben él

a hervadó virág

az álom

a földtől

miért nem idegen


kihajtanak



láttál már fagyott világot

megértél egynéhány tavaszt

tudod hogy Napod újra felkel

s halott virágok kihajtanak


hó alatt


böjtölnek napjaid


az álmok hó alatt

hevernek hangtalan

emészthetetlenül


az árva hó alatt

riadt csibék


a fagy

e földi fagy

neveti pelyhes szárnyukat

egy túlvilági ámulat

diribdarabjait


télgúzsban zsibbad még

a virradat

tavasz madártorokból

nem dalol


zenélve

dermedt szívedből

a víz élő forrása

ma nem fakad


temetik


ne sebezz ne sebezz

ne öld le az álmot

ne legelj

fakadó tavaszálmot


ne havazz ne lehelj fagyot

égő nyárban

gyümölcseid érleld

napsugárban


ne zokogj ne alélj

októberi éggel

le ne hullj balgán

pimasz léggyel


ne nevess ne nevess

cinikus telekkel

temetik hamarost

hetyke jéggel


unalmam rongyain


hétmérföldes csizmát lopott

a gondolat

elhagyta szürke otthonát

kobakomat


levágta titkon szárnyaim

a képzelet

és elrepült talán talál

egy jobb helyet


unalmam rongyain jöv őt

a semmi szőtt

s mint cifra léha bálkirály

felöltözött


a kedvem éjjel útra kelt

ma nem lelem

vérző remény a ház előtt

üres szívem


mi lesz aztán


mintát veszel

a fényből

megkötözöd

a hajnalt

lesed a napot

kémcsövedben

és egy darab világárt

mikroszkóp alatt


boncoltál rügyeket

kitapintottad a szívet

begyájtötted madarak repülését

és zsákokba válogattál szelet


ősrobbanást fényképeztél

foltot varrtál kopott hangulatra

börtönbe zártál világvégét

és lecsapoltad a fákból a fájdalmakat


felhőket kentél kenyeredre

kimérted hozzá a Tejutat

szivárványt őröltél fászeredül

és ettél álommagvakat


most hegedülsz még egyet

a fénysugarakon


aztán mi less


illetlen kérdések


egeket dúcoló gerincért

kinél kilincselsz


büszkeségedből a köldökzsinór

hová vezet


kis önállóságért

milyen pultnál állsz sorba


és eredetiséget

tetszésével ki formál benned


harangtisztán


elvermelt fény szemed

sarkában

ráncaid közt

tetszhalott mosoly

csendben kihízott szárnyad

félredobva

csak egynyaras virágok hoznak

izgalomba

hajdan szép álmaid

szétrágta már a moly


legyőzettél

árvállanak babáid falovad

a kósza lázaid

gyermekkorod nyara

meg az a

hontalan és néma

szó

kenyérgond falta föl

ifjúságod

mára már a biztonság

a névjegyedre költözött


de hisz nem vagy te

több

a tékozló fiúnál

és nem vagy kevesebb

nem visz messzebbre vágyad

egyfajta földi vályúnál majd egyszer

rád találnak

füledbe súgják

tisztán

nevedet


az új nevet

a homlokodra írtat

melyért annyit züllöttél

harcoltál

melyért addigra önmagad

már koldussá

raboltad


igen

harangtisztán súgják füledbe majd

neved


magányos éjszakák


ritkuló

még veres hajamban

derek kémei leskelődnek

tisztásain

riadt magukban

legelnek korpaőzek


viaszfüleim harsonázzák

ínyváram

Jerikó-falait

s leomlanak

számban a bástyák

beveszik foghíjait


szuszogó orrom

hegyfokára

barlangjaiból árnyak gy álnek

napozni velük

nemsokára

tán bibircsókok

ülnek


áruló szemem udvarán

táskás petyhüdt évek

tanyáznak

fölöttük szemfödőnek

pillám

és szemöldököm

hantnak


koldusok élnek ráncaimon

kezükben

magányos éjszakák

Káin és Ábel

homlokomon

kínjaik kiáltják