Előszó


Mitől jó egy vers? Megbízható anyagból épül. Ebben a kötetben feltűnnek szavak, amelyek gyerekkorunk derűjét, jó ízeit őrzik: szöszmötöl, pucér, kemence. Elég belőlük egy fél tucat. Mellettük kemény kövek a töprengő elme szokatlan szavai: ego, művilág, Nihilföld, látványmorzsa. Ezekből is kevés kell. A jó vers szavainak zöme hétköznapjaink szókincséből való. Ezek az ismerős szavak itt nem ünneplőben, de váratlan tisztaságban sorakoznak elénk, szinte születésük örömében, menten a megszokás, a hazugság szennyétől, kopásaitól. Találkozásuk váratlan fényeket nyit.

Ilyesféléket: „szakadnak persze kötelek / és hullanak viselhetetlen terheid”; „közelgő őszt fülelsz mint falevél”. A jó vers tartalmas. Elemeit erős indulatok árama sodorja. Retorika, amely nem meggyőzni igyekszik az olvasót, inkább a költőből szakítja ki a rejtőző érzést, reményt, ámulatot. Dallam, amely nem kísérőzene: súlya van, nyoma marad.

Kihez szólnak ezek a versek? A költő talán önmagának mormolja őket. A huszadik század elején Ady arról írt, hogy „minden Egész eltörött, / minden láng csak részekben lobban”. Versére Kosztolányi sorai feleltek: „Ezer darabra törtelek, te tág, / elbírhatatlanul zavart világ. / Jobb is nekem nem nézni az egészbe, / beléfogózni egy-egy csonka részbe.” Sajgó Szabolcs valami másról számol be: „mondd azt hogy reggel / mondd virágzó almafa… / mondd az örök nap ragyog / ami eltörött mind egész”.

Nem vitázik, nem prédikál. Szóvá teszi a tapasztalatait. Fülel – közelgő őszt; mint fák ketrecébe zárt hold, tükröz napot.

Köszönjük a könyvét. Nagy ajándék ez a kis kötet. Gazdagabbak lettünk vele.

Jelenits István


milyen is lesz


milyen is lesz

ha elválunk a testtől

mikor a sok gyönyörűség itt

mindig-volt újnak ad helyet

mikor az egód szív tájt kitágul

és a fény patakzik

lentről és fentről egyként

mint a kegyelem


szóval ha por leszel

és ebéd után a fák között

sziesztáznak az álmaid

s a pázsiton a szivárvány

rendezgeti színeit

milyen lesz akkor állani

kezedben életeddel

s szemrehányó szavakkal

füledben


miért is nem hittél nekem


hordozhatod izzó önmagad

míg este lesz megint

majd újra reggel

és hallod megint mindenfelől

az egyetlen szót a teremtőt

a nem szűnőt

a sziklasírból fölkelőt:


amit alkottam jó

legyen ez végre elég neked


milyen is lesz majd

Tamással mondanod:

én Uram

én Istenem


emmanuel


az én csodáim nem a te csodáid

az én vigasztalásom nem a te vigasztalásod

az én szeretetem nem a te szereteted


amilyen messze van keresztem a te szenvedésedtől

mennyországom a te egedtől

irgalmasságom a te könyörületességedtől

olyan messze vannak az én csodáim a te csodáidtól

az én vigasztalásom a te vigasztalásodtól

az én szeretetem a te szeretetedtől


ezért aztán a szíved mélyén ott lakom

és a szívem mélyén ott laksz te is

és egy vagyunk mindörökre

te meg én



mindez mire



tetőtől talpig húsod kitakarva


izzó rostély a derengő fény

az enyhe szellő durva vallatás


semmi szó nem elég szelíd

ami ne fájna nincs olyan tekintet

sem tenyérmeleg otthonnak elég


hogyan történhetett

minek kutatni a tudatlanság izzadmányait


lenyúzták bőröd

ezt a földutazásra szánt védöltözetet


adják veszik

nem kérdezik mint a születést

kell-e


igazabb vagy így mezítelen?


tanuld magad

lefejtenek még rólad húst csontot velőt

örökké nem tart utazásod a testben


ott állunk akkor testtől is pucéran

gazdátlan mállik a történelem

szemünk helyén vibrál a kérdés


mire volt mindez neked nekem?



advent

közeleg

rettenetes lesz

és gyönyörű

fonalát fonjuk

útját egyengetjük

késekkel várjuk

nem menekül


közeleg

védőszárnya lecsatolva

katonái szélnek eresztve

szavai vésve romló húsba

mindennapi árulás

körülveszi


közeleg

teste ehető

vére szomjat olt

ami volt ami lesz

mindent magára ölt

időt teret


szólítja a gazda

a gazdátlan semmit

és mind

Nihilföld megfáradt lakóit


akarjuk nem akarjuk

megszámlálta napjaink

kéri kezünkből a kést

s csak közeleg



ami már

ami már megtörtént

még nem történt meg

még nem folyt el

a nagy Élőhalott

minden vére



a tárgyak éjszakája

lement a nap

sötétség ölébe hull

a fénylő művilág


idebenn az ablakon

árnyaink leltára

egyre bővül


kormol a fényutánzat


az űr talpunk alatt

s szívünk tárnáiban

kapkodva nő


terjed

a tárgyak éjszakája

meg a csönd


és a halott halottak

készülődnek

nyílnak sorban sírjaik



nap hold

út az írtás réten át

itt-ott mered a fák emléke még

egy eltévedt szilfa sóhaját

sodorja nyárágak görcse közt

a szél

odafönn együtt a nap s a hold

jelek a földön is

nyárutó

dombján selymes még a fű

harmata friss és illatos

bokorerdők és tölgyesek között

pázsitos magányos nőszirom

szeptember van

bont nyárelő virágot

szirma világos ibolya

és felnyíló sötét rózsaszín



az leszel

az alagút egyre szűkül

körötte egyre tágasabb a tér

a kék meg kékebb és zöldebb a zöld

az leszel végül aki vagy

hívnak nem hallod mégis indulsz

a görcsöt kezedből lábadból apránként elveszik

ami marad az a semmi égeti álmaid

a tűz tisztítja így a fáradt aranyat

az idősalak az időtlenbe vész

körbeérzel érzed dobogni szívét

dobog tűzben vízben földben levegőben

dobog és elhal és újra dobban

és gyönyörű minden

nagyon gyönyörű

hangját hallod

sóhajt a szélben

fecsegő hullámverés parti köveken

vibrálón pattog lángok sűrűjében

bársonyba burkol minden gyökeret

túl a gondolaton és innen

mamutfenyő karjait látod

látod amint úszik vadliba őszi égen

huncut delfin tajtékos habokban

gyermek a porban

kórházi ágyon haldokló öreg



új teremtés

az Úristen pedig bőrből ruhát készített

az embernek és feleségének

és felöltöztette őket.

Ter 3,21


levetettük

a kapott öltözetet

magunknak készítünk

ruhát

a tudás fáit melegházakban

neveljük

s jó üzlet

az élet fája is

a kígyótojást szívünkkel

költögetjük

elkerített édenünket vigyázzák

őrszemek

lángolóbb naponta

pallosuk

kertünkben sétálgatunk

ha fúj az esti szellő

és saját képünkre formált lényekkel

társalkodunk


az még nem világos

hogy hová állítsuk

hogy pontosan mi is legyen

s hogy kell-e egyáltalán

valahová

egy tilalomfa



közeleg

kaptunk pár évet

rombolhatunk építhetünk

ölelhetünk és ölhetünk

tehetjük nyíltan amit csámpás lelkünk

szentesít meg a jog a részünkre hajló

a nap süt még attól az otthon meleg

és fölismer minket virtuális térben is

társteremtőnk az összegyűlt betű

mindennek ideje van

szemünk sarkában üzenet

szabályaink nélkül

beépült pusztulás közeleg



ha egyszer

visszatérsz majd hozzám

ha egyszer végre

vérrel írod már az életed

addig meg bolyongsz

nyugtalan

a széljárást lesed

kapaszkodsz jobbra-balra

fortuna szekereire

és fillérekért adod

mint kulcsosházat

a szíved


lesz aki

lesz aki túléli

ezt is

a hamvakon az élet

megy tovább

s fénylenek majd újra

az újszülött szemek


az ősi álom

időbiztos bunkerében

nem pihen


mikor szeretsz

magadból már ki sem látszol

szemedből füledből ő jön szüntelen

az ő arca van fölötted az égen

s az őszi erdő tőle illatos

szólok hozzád

ő válaszol belőled tisztán

tenyered szívétől meleg

benne születik újjá aki voltál

s kibomló álom

gyönyörű

az ő álma már aki vagy

a vályogban valami szöszmötöl

kinn ködkabátot próbál

a novembernek vetkezett sövény

idebenn kemence áraszt sült tök illatot

s titokkal áldott világot gyertyaláng

nézem a tünékeny fényben

szelíden mint ragyogsz

ragyogsz őbenne

s mint tündököl tebenned ő



kenyér

lassan őrölnek a malmok

vagy gyorsan

esetleg össze-vissza

netán nem őrölnek egyáltalán

mélázol

az élet megy tovább

holnapod kenyere készül

kéretlenül

nyeli perceid s az éveid

a most

örökkön járó garatja

sikérszegény lisztet bánatkönny öntöz

jó szó melenget

testvértekintet megízesít

keleszt az irgalomkovász

s a várakozás a csend

míg majd kemence tűz

a holnap asztalára

a feltárt Szív tüze

kenyérré süti ami volt

az életed



kérdésmorzsák

a mennynek

a begyógyult a kiteljesült szeretetnek

a már csak szeretetnek

falán

ha van fala

mekkora lyukat üt

az űr

a szeretet véglegesült hiánya


boldogság-e a boldogság

ha nem járta meg a poklaink

ha kihagyott egyet is

a teremtmény teremtette

világokból

s egyáltalán lehet-e

boldogság a boldogság

míg rejtetten vagy kevélyen

bárki boldogtalankodik


nem csupán a töredékes szeretetnek társa-e

az alvilág

mely örök bizonnyal míg e mulandó felvilág örök


az első kínnal született-e a kérdés

s majd csak az utolsónak örök nyugalmával

nyugszik végleg el


vagy tudsz titokban más utat

a veled egy örök béke felé

rövidítő beavatást


s szólhat-e bármi másról az


mint az egyetlen a megkerülhetetlen útról

ott legbelül

az útról rongyok közt korgó gyomorral

hazáig vályútól


nem apránként ér-e célba a világ

benned bennem

magába cseppenként gyűjtve mindent majd

az óceán


valóban mész-e mennybe

vagy állsz csak majd a kapuban

megbékült türelemben

az éden vérző darabkája

míg más körötted nem marad

csupán az ég kívül-belül

s az áldott sebhelyek



utolsó vacsora

nehéz volt asztalt találni nagy darab

épphogy elfér rajta így kiterítve

hányan dolgoztak keményen a hajnal óta

tudva hogy elérkezik vagy nem is gondolva

s most döbbenten boldog izgalomban

állnak itt hogy annyi készületre már

kóstolhassák hozzákezdhessenek

fogadás lesz álló teli a terem

szorongnak meghívóval nélküle


a vacsora teljesen szabad jut mindenkinek

minden kehely paténa megtelik

a társaság színes kinek szárnya van

kinek keze s kinek szükség híján se ez se az

minden kész eljött a pillanat

villan a kés az asztalon az Isten

teste hever mozdulattalan

a termen kívül nem csendesül

a szomorú-vidám ének

az istenevők serege hallgat



átvérzel

átvérzel

állaton az ember

hantokon a zöld


átérsz

mint világ a sötéten

mint semmin a van


sebből születtél

halsz gyógyulásba

a világ világ

ne félj



úton

vonat

folyosóülés

menetiránynak háttal


a világból annyi

amennyi épp az ablak

előre nem látni semmit

csak ami oldalt melletted van

és visszafelé valamennyit

amint az ablakkeretnyi látványmorzsa

elszalad

meg-megáll gyorsít fékez

a sosem ugyanaz tájszelet

meg a vonat


nem tudsz nem tartani

testben

lélekben

időben

térben

valahova

mi itt a hátra mi az előre

a jobbra a balra

kanyargó sínek mindenfele

s minden állomáson utasok

mintha céllal


amíg föl-leszállsz

s a vágy fűtötte mozdonyok

ragadnak erre-arra

kettő addig a világ

tudatod szűk ablakán

amíg a künn s a benn

egymást lesi

amíg jövőre s múltra hull jelen

idegenként idegenben

rejtezik az egy



mondhatsz akármit

mondhatsz akármit

a ruhák alatt pucér vagy úgyis

feledheted talán sokáig

késlekedhetsz nyavalyoghatsz és dugdoshatod akár

és izzadt fantáziával virágozhatod

míg szűkös szabadságod engedi

és töltheted ruhásszekrényed

dolgoztatva a legjobb szabót

és ámíthatnak kedvenc tükreid

de mit tehetsz ha többé nem kérdeznek

ha hullnak majd a leplek mind

és lángban enyészik el minden képzelt oltalom

ha állsz csak majd csupasz valóddal

a mindentekintet tüzében

és többé nincs már semi „félre”

ahová nézhetsz menekülhetsz

és senki többé nem hiteget

mindenek torkára forradt a hamis szó

mi lesz akkor majd veled

ha tanulnod kell vegre a valót

hogy ami csak van fönn

itt van az mind itt van idelenn

hogy amiért útra keltél naponta megébredtél

a bőrödben várta mindig jöttödet

ha látod majd mily messze kellett jutnod

cask hogy vegre hazaérj

milyen lesz majd akkor mondd

átjár-e akkor az öröm

táguló mindenmagadban

mikor sebeidből fény tör elő

süket füledből pedig már tisztán

a hang



rügyeket kopasz ág

vonalak pontok formák színek

fények és árnyak

s a seb

a seb

meg a leplek a falak

s a hó

hull hull sötétben fényben

mikor is olvad

nyomod beléfagy

vakító fekete

és az ocean

az örvénylő ősi szenvedély

meg az űrbe tűző milliárdnyi nap

s a csend a szó

a közös ütem

a ki nem fúló dallamok

a rablottan gazdag

a görbe egyenes

mind mind ez itt

ez a szőnyeg

mind mi visszája színe

ha van

ha lenne

szív és szem és agy

mint kopasz ág a rügyeket

tanulgatod magad



szárnyas

Csíkszentmihályi Róbert szobrához


áll

ágaskodik

szinte már repül

amint aláterül az éter

s teste szárnyalni átlényegül

megnyúlt nyaka gerince karja

a földtől elszakadt

állati karmai kimeresztve

búcsúzik még

tapintható a levegő s az űr

amint erőterükbe dől

és eveznek zászlós ujjai

magasba hanyatlott az arc

távollátók lehunyt szemei

igézet őket fogva tartja

míg szűnni kezd a szakadék

a fönn a lenn

és ölel magához mindent

a mindenütt való



metamorfózisok

egy kiállítás margójára


szúette parókafej a jövő múzeumában

mechanikus ajtónyitogató az ókorból

Pergamon virtuális oltárán Pallasz Athéné

krokodilon mosolygó Ganga

gyermekével anya háromfejű teknőcön

Káli pusztuló születő világai

szent thai tánc túristáknak fénykép a nyolcvanas évekből

Buddha aranyozott lábnyoma Burmából

rajz 1945-ből Neuman János máig érvényes komputerarchitektúrája

az Orisa-kultusz ekklektikus figurái

használatból kikopott sófár

meghatóan csonka kő-Ganesha

pár töredék a Turing-galaxis data morgana-világából

bárka Buton-sziget síremlékoszlopán

Bartholdi modellje “a világot megvilágító szabadság szobrához”

luba király kozmikus ceremóniapálcája

színes kép a mindent elnyelő fekete lyukról a tejút középpontjában

etióp füstölő mint az Istenanya szűzi teste

társasutazás egy sejt belsejében

lassítva bomló bogártetemhalom szoborrá formálva a falon

mikroszkóppal szabdalt delfinhang a vetítővásznon

álmodó Herkules két ifjú hölgy között halálig válaszúton

idétlen gépszöcskék vergődése a mozdulat csodája helyén

Nárcisz kielégíthetetlen nyújtózása

a világűr poézise és az Izadora-modul az űrállomás kulturfolyosója

Bosch világának borzongató kimérái vászonra száradt olaj fogságában

vállán kereszttel fülénél mobilra akasztva ifjú a via crucison

egy dervis koldulóedénye

tükrök az ujgur sámán hátán mellén

Nippur 3500 éves várostérképe agyagból


és így egyre ígyebbül még tovább sokáig

berendezési tárgyak transzkulturális nomádok részére

ebben a Földhöz címzett váróteremben fogadóban


embermorzsák teremnyi űrben vitrinben falon

álommozi huszonnégy órát naponta nyitva


species humana ez mind te vagy

lebeg itt együtt minden

halálkultúra – élet a halála is


ládákba kertekbe zárt természet mindenütt

abszurd képzelődés félelem

mintha a természetet megőrizni elpusztítani lehetne

legyártja minden kor a maga tévhiteit

talán a természet már nem is létezik hallod

mi más vagy mindenestül magad is


a 21. század emberi domborzata szeretne lenni ez itt

ahogy azt nem szülői csak mai ősei képzelik

pár ezer négyzetméteren


nézd világod

az elveszett Paradicsom lesz talán unokádnak


történik ami mindig is

pusztul veled benned minden és épül

az ahonnan jöttünk

ami készen vár valahol


mégis

mi lett semmivé abban a minket szülő ősi robbanásban

és miről szólnak még a szubelemi építőkockák álmai?



történik velünk

állig érő vízben

vergődünk

át a folyón

okos fejünk

a zavaros ár fölött

s a két part között

a mélyben

eljátszanak testünkkel

fölfoghatatlan áramlatok

aztán partra vonnak

egyenként

s népes előcsarnokokból

mintha lelátókról

szurkolunk újabb indulókat

bugyorról bugyorra

történik velünk

záruló nyíló tájakon

az élet

hány folyón

hány csarnokon túl

egyszer

megérkezünk



sugallat

Csíkszentmihályi Róbert szobrához

szamárfülekbe érkezik a hang

a bolcs itt nem sok

és nem sok ki hallani akar

áll mezítlen itt ki önmaga

riadtan görbe lábakon

esendőn már a pusztulás előtt

s vakon

nem tudja még csak sejti tán

hogy érkezik az üzenet

hogy az a hír rank nyitja mind

megnyitja mind az egeket

felfénylik tőle arcunk

a hályog szemünkről lehull

szívünk ver szaporábban

s tetszhalálból földi télből

ébredünk

lám az égi hírhozónak

földi arca van

sietve száll alá

formálja már

és súgja már

s a por a hírre felragyog



virágének

kinyíltál

mint a húsvirágok

kinyíltak pórusaid

és illatoznak

akár a liliom

hullnak a bódult sejtek

hullnak alá a mélybe

táplálkozik testtel a test

s magába zár az irgalom

túl a veres félhomályon

túl a minden egy egén

hol bőröd bársonya az álom

s kezed néha nem találom

ketten vagyunk

te meg én



madár madár

lám a béka békanyál

zöldarany aranyfonál

sárga lepke szárnyain

föl-leszáll a kankalin

színezüst a tó vize

kis poszáta jer bele

bárányfelhő int neki

kék egekbe röpteti

megbolydul a hangyaboly

vizsla vizslat és csahol

nyújtózik a jegenye

fontolgatja menjen-e

madár madár kék madár

pánsíp hallik indulj már

indul bölcső keszkenő

fut utána férfi nő



alszik

alszik a tűz a hasábban

húzza a lóbőrt állva a ló

hortyog a kedves alom ölén

Miss Univerzum

nyála kicsordul

tán csak az út virraszt

pislog vaksin az éj



Isten tudja

kicsorbulsz

ahol kicsorbulhatsz

mielőtt mennybe mész

bár nem muszáj

s szállsz alá önkéntelen

tovább a mélyek mélyire

hová semi külső fény

nem ér

ahol minden format veszít

és értelmet a fenn a lenn

ahol elhágy erő erőt

és gyöngeséget gyöngeség

ahol a torz a szép

s vigyor a mosoly

ahol ha ütnek az gyötör

ha meg te ütsz olyankor az

s a legjobban ha senki sem

romok közt ülsz ott

a romjaid között

találgatván

siker melyik volt

melyik kudarc

cselekvés nem cselekvés

ott nem különbözik

egyetlen vád ott minden

ellened

s ha szólsz

hangod visszhangtalan

rajtad is csak sebet ejt

csak ellenséges fül figyelmezi

és szállsz alá mégis

még tovább

a legutolsó bugyorig

szabad kényszerek között

csak Isten tudja miért



222. zsoltár

távol tőled a világ üres

a fény nem fény

szomjat víz nem olt

és éhet sem kenyér

csak űr verődik vissza

az ablaküvegen

s valami piszkos menny

a tócsa felszínén

hordozhatatlan súlyú zsebemben

a néma telefon

pedig te szólsz

s nem néma szó vagy

átkelhetek mondod

a magány akárhány tengerén

velem leszel

az áradó folyók meg miattad

el nem borítanak

s az óceánfenéken is közel vagy

és közel a világűr híg levében

ha meg kalandozok a géntérképeken

a barna bársonyos tekintet tüze

fénykódjában rád lelhetek

és rád a szívinfarktus negyvenévesen

program szakadékának mélyén

megmondtad ott laksz mindenütt

s közelebb hozzám

mint én magam

miért hát mégis a hideg ágy

az idegen ég

az ízetlen falat

a fekete főnix

a szelídülhetetlen fegyverek

s ez az egész aláhullt világ

figyelmezek tudod

bár figyelmem el-elbotlik velem

ülök lábaidnál s lesem szavad

hisz elmondod majd tudom

miért vagy távol

ha egyszer itt vagy

és ami teli

miféle rend szerint üres



Luca napján

mesterséges fények idebenn

odakünn sötétben a sötét

a hold kopasz fák ketrecében

fogadja fagyba ájult fold fölött

az izzó nap hevét



kibiztosítva

kibiztosítottak

mint hajítás előtt a gránátokat

vagy mint pelenkából a gyermeket

ha remélik hogy már szobatiszta

és kibiztosítottad végre te is önmagad

mint a kötéltáncos ha háló nélkül vág neki

ez már nem az önállóság pórázon megvezetett kamasz

vagy akárki az ego fogságában

ez te vagy

elindultál valami új életbe

ahol papír nem számít vagy hogy anyád apád ki volt

s hogy mit is tettél odáig

ahol magad vagy csak magad

ki tudja ki

ahol dugdosott félelmeid várnak a tükörben

és a titkos örömök

ahová időben sosem ér szirénázó mentő járőr vagy tűzoltó

(a baj ha igazi mindig előnyben van)

ahol azért magadra még

már csak magadra számíthatsz

s védekezhetsz visszaüthetsz ha több erőd már nem maradt

ahol te adsz egyedül számot arról mit teszel

a telefont miattad senki nem emelgeti

és mögötted senkivel senki össze nem kacsint

ahol csak vagy mint a halálban

szemezel az igazzal

s bár rettegsz is ujjongsz

a borzongást gerinceden valami más váltja ki

amit tudsz még

az a kérdés

és már minden élesben megy



kályhaközel

hódara porzik a szélben

csöndes az út a határ

pattog a tűzön a tegnap

kormol a mának

s nyújt fényt meleget

kályha közelben éled a szó

embert virágozik újra



ne add föl

jöhetne más lehetne több

de az a pont elérkezik

távol nem volt sosem

meg-megkóstol keserves édes fájdalom

kész vagy-e már kérdezgeti

kulcsot kínál hívása halk

de hallható az égzengésben is

s nem történt semmi lényeges veled

ameddig elfordulsz

ameddig megszaladsz akármilyen világba is

ha hallgatod ha mész vele

emel emel csak egyre föl

az alvilág nem bírja le

szakadnak persze kötelek

és hullanak viselhetetlen terheid

s mindegy lesz már

ha ráhagyod

a más a több

miatta ébredtél a semmiből

amint a könyvben írva van

ez az a könyv a forgató a mindig új

a mindig újra magadból kiforgató

ősibbet nála nem találsz

világló lapjain

hét pecsét alatt

a név

a te neved



mondd azt

mondd azt hogy reggel

mondd virágzó almafa

mondd dagasztott kenyered megkel

mondd hazamegy minden katona

mondd holnapba néző szemmel

a láncok lehullnak mind

mondd visszaad halottat temető tenger

s fénylenek feledett szeretteink

mondd az örök nap ragyog

ami eltörött mind egész

mondd

hátra előre semmi nincs

csak a ma van

csak az itt

s az óceán nyugalma



csillagpor

kacattal kirakjuk napjaid

semmiségeink nyeldeklik időd

zokszavad nincs belénk örülsz

szárnyadról csillagpor pereg

fényében arany a kacat

semmi a semmiség

elnyelte azt időd



semmit mondó

aki szegény a semmi szegénye

aki gazdag a semmi gazdagja

aki szép a semmi szépe

aki csúf a semmi csúfja

aki erős a semmi erőse

aki gyönge a semmi gyöngéje

aki balga a semmi balgája

aki bölcs a semmi bölcse

aki hazug a semmi hazugja

aki igaz a semmi igaza

aki áldás a semmi áldása

aki átok a semmi átka

aki beteg a semmi betege

aki halott a semmi halottja

aki semmi a semmi semmije

és ezen kívül a semmi van

meg a fény a tiszta fény

beléje minden szín majd visszatér

a szegény a gazdag a szép a csúf

egymásban elsimul kifényesül

s ha lenne kívül ha lenne más

elmondaná

a színtiszta fény milyen

* * *

meghal éjente egy álom

és meghal nappal is nehány

és születik szüntelen ami elmúlt

te pedig

te magad foglya

te a semmi martaléka

te leszel csak

szegény fogoly

egyre öregebb

* * *

trónol Isten a bennünk őszült

trónol rendületlen

világ fölött fehér szakállú Ősöreg

és Magna Mater és Földanya

trónol szívünkben belénk hallgat

trónol elfogad

s ahogy öregszünk mindig fiatalabb

ha meg eljő értünk a halál

naponta vagy nyolcvanévesen

ő nem lesz más csak születés

csak csupa-csupa fény



örök tavasz

sóhajtozol mint szélben a szil

megbékélsz esőben hajszálgyökér

közelgő őszt fülelsz mint falevél

s mint rögöt a mag szeretsz

örök tavaszban

karácsony

elérkezett

s ha ünnepelsz tudod

megint tenélküled kegyes

a Túl az Itt felmérhetetlen mélye

csak úgy megint magától nélküled

ezt-azt ugyan hozzátehetsz

csillogón az otthonod szíved

be szép is mégis selyempapír

ajándékot ha rejt

milyen csoda hogy érkezik

hogy évre év el nem marad

világra jő a nap- a fény- az ősvilág

kezünkre bízatik

egy csöpp Mindenható

aki csak egy ezt hirdeti

a nem létező Itt és Odaát

világtalan világba érkezik

ő ki nem mozdul soha

erőterében csillagok

és harsonázó angyalok kelnek útra

megszületni vágy a Van

a tegnapod a holnapod a kisbetűs te

barlangistállójába vágyik

az örök ádvent ő maga

száll vágya át évmilliókon

és hirdeti mint mesebéli buzogány

hét nap csupán

még hetvenszer hét nap és éj

s már íme itt

megint

az ég kárpitja átszakad

és hull alá

és felfakad

elérkezett


estéli üzenet


ránk csöndesül a fény

halkan bealkonyul

s az est hajnalán a sok-sok arc

ámulva egymásra néz

boróka meggyvágó kerti pad

és te meg én

ragyog mind-mind és ünnepel

hogy annyiféle s mégis egy


elérkezett a pillanat

mikor a napi napfogyatkozásban

szót vált világ s világtalan

mikor tűzszünetben egymásra lel

fény sötét

és átizzik egyszerre mindenen

a mélységeinkben tündöklő csoda


vagyok mert mondatott

legyél

a szó minél előbbvaló

hatalmasabb nem szűnőbb semmi nincs

ami igen és igen

és igen újra

mindenkre és reád


elérkezett a hírhozó

a tulcsorduló pillanat

s jelenti a Jelenvalót

a szüntelen felénk hajlót

akibe naponta szenderülsz


s mindörökre egyszer mindenek

megállsz az úton ekkor

mint ezer év olyan az a pillanat

s megáll a légy a levegőben

tűzhányók mélyén a láva

a harangszó köszöntve vacsoracsillagot

és cselszövő szívében az intrika


megáll

elejti terhét

álmodik

látja a Kertet

belélegzi

és sebei helyén a heget

többé nem találja