Imádság Keresztes Szent Jánoshoz

Keresztes Szent János mikor teljében a nyár

s harisszó hallik süketté bódult réteken

kolompos bari béget a fűben fürj susog

hívj Katicás Jánosnak s hajíts mályvát nekem

siessünk

Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el

cipő marad utánuk meg süket telefon

csak ami nem fontos cammog mint a tehén

az igazán fontos hirtelen történik

utána a csend normális szóval elviselhetetlen

mint a tisztaság amely egyszerűen a kétségbeesésből születik

mikor gondolunk valakire nélküle maradván


nelégy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság

érzékenységünket elveszi mint minden szerencse

együttjárnak mint a pátosz és a humor

mintkét szenvedély mely egynél mindig gyengébb

oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó

mintegy esetlen hang egy ügyetlen meghajlás

becsukják szemüket hogy lássanak igazán

nagyobb kockázat megszületni mint meghalni

mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk


ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra

szelíd leszel akkor akár a delfin és erős


siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el

akik meg nem mennek el sem mindig térnek vissza

és a szerelemről sem tudni soha

hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első


igazságosság

Ha négy-négy almája lenne mindenkinek

hamindenki erős lenne mint a ló

ha a szerelemben mindenki ugyanúgy lenne védtelen

ha mindenkinek mindig ugyanannyija lenne

senki nem lenne szükséges senkinek


Köszönöm hogy igazságosságod egyenlőtlenség

köszönöm amim van és amim nincs

meg amit nincs kinek adnom

valakinek még szükséges lehet

van éjszaka hogy lehessen nappal

sötétség hogy a csillag ragyogjon

van végső találkozás és első elválás

imádkozunk mert van nem imádkozó

hiszünk hisz van nem hívő

meghalunk mivel van aki meghalni nem akar

szeretünk mert van akinek kihűlt a szíve

levéllel közelítünk mert van aki taszít

egymásra szorulnak az egyenlőtlenek

nekik a legkönnyebb megérteni hogy mindenekért vannak mindenek

és hogy mi ez az egész


ha mi találtunk volna ki

Ha mi találtunk volna ki Téged

érthetőbb lennél és rugalmasabb

vagy lennél olyan tökéletes hogy már közömbös

vagy olyan szerető hogy már tökéletlen

lennél mint az előkelő zsenik akik vagy túl jók vagy gonoszak

volnál szabadelvű és liberális

lenne etikánk vétekkel de bűn nélkül

élet halál nélkül

szerelem kétségbeesés nélkül

nem kopogtatnánk

félelemmel

magányos lelkiismeretünk kapuján

nem volna ügyeletes őrangyalunk aki olyan néha mint a hűtlen macska

nem volnának vad kifogásaink: én az Istenről túl jó

véleménnyel vagyok ahhoz hogy higgyek Benne

vagy hogy – semmit sem tudok de olyan szomorú vagyok

mintha már mindent tudnék

számolnod kéne velünk és vigyáznod Magadra

nem ijesztegethetnél amikor az öröm átcsúszika bűnbe

sorban teljesítenéd kívánságainkat

nem Betlehemben hanem Okosfalván születnél

és akkor valóban már teljesen lehetetlen lennél


soron kívül

hány de hány egyenruhás szent van

javítások nélkül kanonizált

keménytalpú moralista

angyal habos mint a kifutó tej

mily nehéz lesz halálunk után különítéletre várnunk

szemünkben könnycseppel mint esetlen szamárral


de te Szent Anyánk aki nehéz betlehemi csillag alól

ránk nyitod szemeidet mint a velencei ablakokat

aki nem puhultál meg a szenvedésben

te soron kívül fogadod majd

mindazokat a bizonytalanokat akiknek

a kérdőjel nagyobb volt a keresztjelénél

akiknek semmijük nincs noha semmit nem adtak oda

akik folyton csak sorban álldogálnak

egyre sebesebben fogyó éveik repanaszkodva

akik félretaposott sarkaikon járják ki üdvösségüket

olyan elfoglaltak hogy idő hiányában

fél lábon imádkoznak


köszönöm hajadat

Köszönöm hajadat

melyet nem ábrázolnak a festményeken

köszönöm angyalt látván felvont szemöldököd

szoptató melled

karod melyben átkelt Jézus a zöldhatáron

térdedet

a lámpába pottyant szöszért lehajló hátadat

negyedik ujjadat a gyűrűset

leheleted az ablaküvegen

a kilincsen kezed melegét

a kőlépcsőkön kopogó talpad

egyszóval köszönöm hogy a test elvezet Istenhez


menekülök

Menekülök a képeskönyv-ikonoktól

mondta Szűz Mária

a rólam szóló papírabsztrakcióktól

az arcképeimhez modellt álló elegáns babahölgyektől

a kanonizált kozmetikától


gyerekek fessék szépségemet

tudatlanul csodálatos csúnyasággal

sietős színnel

meghatottságtól ferde szemöldökkel

fültől fülig szájjal

rőt hajjal mint a fáradt egér

kerek könnyekkel mint a drótszemüveg

kezükkel melyben annyi az első rácsodálkozás


kérés

Szent Szűz akit füzetbe rajzoltak

gyöngéd gyerekkezek

- szép mint az egyenes vonal –

esedezz értünk


hogy a templomokban ne legyen hímzett terítő

gyászlepellel ravatal

barokkos kacsójú kisangyal

zászlókon bojtos rojt

perselyben kopogó érme

halálfejes díszek

kényeztetett sztárként Szent Terézke

szentek aligha magukhoz hasonlók

akiket mesterkélt arcuk fogságba ejtett–

hogy ne legyen

egy szimpatikus lenyalt hajú Úr Jézus

csakis a rendes emberek számára


mennyekben

Túl kell jutni a nehéz kulcsot szorongató Szent Péteren

elmenni a báránykás Ágnes mellett

Teréz mellett aki még köhög

mert fázott a kolostorban

átvergődni a vértanúk csoportján

akik keresztjeikkel dugót okozva ácsorognak

elhaladni a szerénykedő gólya mellett

Ágota mellett aki sót kínál

Szent Ferenc és a farkas mellett

(szájkosarát épp lecsatolja hogy tudjon ásítozni)

el a lengyelfüzetes Szent Szaniszló mellett


- és akkor végre meglátom anyámat

a még ki nem égett házban

amint fölvarrja a mindig leszakadó gombot


Mennyi mennyet kell bejárni hogy hozzá eltaláljak


nehéz

Na látod - mondta anyám

lemondtál a családi otthonról

a nőről

a gyerekről aki mindig futkos mert repülni szeretne

a meghatottságról mikor szerelem szorítja a torkot


most meg szomorkodsz

egy kék szegélyű bögrén

az üres helyen az asztalnál

a cipőn amelyről azt mondtad

hogy mint az összes többi cipő

eladható - nem hordható

szomorkodsz a halál után is járó órán

láthatatlan üvegen kopogtatsz

meredsz egy pontra mint a gém

látod milyen könnyű lemondani

milyen nehéz elveszíteni


még nem

még nem tudsz egyedül lenni

még kapaszkodsz emlékeidbe mint mentőkötélbe

még nyújtózkodsz a tárgyak sovány molylepkéi után

még nem hagyod békén a halottat

a gombjánál fogva vissza akarod rángatni a másvilágról

még bábuk nyakába borulsz

még keresed a szívet hogy megfejd mint a kecskét

fontoskodsz mint a harsona

kocogsz a szentolvasó türelmes patácskáin

végül is kaphatsz hittanból hármas alát


anya

a csillagok embertelen szépsége túl a műholdakon

a halál embertelen ötlete

az embertelen szenvedés

az embertelen idő mely a nyugdíj rövidkésével vár

a remekművek embertelen szépsége

s egy egyszerű anya itt

az orra a szemüvege asztali imája

vízhajtó petrezselyme

zellersalátája

és nagyon emberi szerelme

romantikus kezdettel

kereszttel a végén

a közepe nélkül


érettkori számvetés

Milyen messzire mentél

az egyszerű füles bögrétől

a viaszosvásznú öreg asztaltól

a nem tettetett meghatottságtól

az értelemtől

a világra csodálkozástól

a meztelentől ami nem levetkőztetett

a közelről is nagytól ami nemcsak távolról az

a nem tálcán kínált titoktól

anyádtól aki szemedbe nézett hogy ne hazudj

az imától

a sebzett Lengyelországtól


te vén ló


egyedüllét

Nem kérem Tőled a legegyszerűbb magányt

ezt a sorban az elsőt

amikor úgy magam vagyok mint az ujjam

amikor nincs kihez nyissam a szám

és még az ökörszem is hallgat pedig csicsereghetne nekem

legalább mint egy fél veréb

amikor egyetlen gyorsvonat nem siet hozzám

s az óra megállt hogy mellettem ne járkáljon

napnyugta előtt mikor egyre hosszabbak az árnyak

nem kérem Tőled ezt a nehezebbet sem

amikor átnyomakszom a tömegen

és megint egyszeri vagyok

a legtávolabbi hozzátartozók között

de kérem Tőled azt a valódit

amikor Te általam beszélsz

és én nem vagyok



juhok a farkasok közé

Te tehén aki hagyod hogy annyiszor megfejjenek

mindannyian ti azért kínzott kísérleti nyuszik

hogy mi előírás szerint betegeskedhessünk

te veréb aki koszolódsz a városban hogy velünk lehess a télben

te zsálya aki meghalsz és a mennybe mész hogy a fogaink ne fájjanak

ti nem csapvízzel hanem vérrel keresztelt valódi keresztények

akik mentek mint juhok a farkasok közé

szégyenkezem előttetek mikor csak futkosok magam és magam között

kényeskedek egy ártalmatlan fájdalom miatt

könnyelműen és komolyan

nehogy meghaljak egyszerre három orvossal tárgyalok

mert nem akarok őrölt gabona lenni Isten számára


nincs sehol

Isten oly nagy hogy van is meg nincs is

oly mindenható hogy képes nem lenni

így megtörténik hogy néha "házonkívül" van

és ettől a sötétség meg hogy zakatol aszív

sőt nyüszít is mint egy türelmetlen kutya


titokban még a hívők sem hisznek

viccbe akarnak bújni ha meghatódnak

pedig előbb még kívülről fújták

hogy egész életük egyetlen pillanatra vár


de Isten olyan nagy hogy néha nincs is

ilyenkor lekonyult tulipán a fáradt agy

a gondolatok meg futnak a közös üres úton

egymáshoz húznak mint a katicák

mikor a kétségbeesés elől télen összebújnak

csak a hallgatás változatlan és ottfenn a csillagok

és a hold igaz mert egészen meztelen

a szitakötők meg kis semmik

úgy hogy hamarosan mindent tudnak

mint az a nyárfáról lecsüngő utolsó levél

mert Aki van nincs sehol

ez fáj igazán


aki

Aki teremtettél

smaragdszínű tücsköt szemével elülső lábain

bajuszos fejű vörös kereplőt

réten tornászó gólyát

hosszú tollból szakállviselő hollót

a latin ábécének csak a második betűjét ismerő birkát

hátrafelé repülő kolibrit

nagyságában meghalni szégyenkező elefántot

szamarat annyira butát hogy az már kedves

jártában farkát fölfelé tartó fakúszót

és mindent ami nem tudja miért de tudja hogyan

a bükkfa szögletes termését amely csak négyfelé reped

a jelenünkön túli angyalt - test hiányában temethetetlent

fölhúzott vekkerként karattyoló békát

sárguló örökzöldet - vagyis szabályosat és valószerűtlent

diszkrét kétségbeesést mint derűs károgást

logikus formulát szakadék fölött

vétlen vétket

lekonyuló fülű kutyust

könnyel rövidített számlát

mintha a világ még nem lenne végleges

még tart befejezetlen mosolyod


nélkülünk

Menjünk el és ne jöjjünk vissza

magában lesz végre a magány

birtoklási vágy nélkül a szerelem

kérdések nélkül Isten

a kétségbeesés panasz nélkül

a szépség esztétika nélkül

az ég meg fehér lesz vihar után és eső után kék


az utolsó szó birkaként még tanácstalankodik kicsit

a szél ránt egyet még az ablakon mert meleg s hideg találkozik

a tücsök ugrándozik hisz a boldogságot választja nagyság helyett

még felsajdul a golyóstoll ami reám maradt anyámtól

de minden igazi lesz már

mert nélkülünk


csodálkoznak

Waldemar Smaszcznak


csodálkoznak a hatalmas szellemek

a kicsik a nagyok

tévedhetett az Úristen

mikora szerelmet a testhez kötötte


sötét csillag alól figyelik

a föld feslettségét

a szerelem pedig szent megrendüléssel

itatja a testeket


simogatja a kezet a hajat

könnyön keresztül néz a szembe

-- ó te halálos bolondom

hisz nem tudlak nem szeretni


fák

Te nyírfa túl természetes hogy városban nőj

te diszkrét gyertyán mutatós út menti fasorban

te berkenye sárgarigót seregélyt rejtő

te akác nem aranylón de fehéren mézelő

te égerfa tobozzal egyedül leveles

te csipkebokor fészkes a poszáta fülemülének

te őszkiáltó kőris levelet elsőnek hullató


– kérjétek a Szűzanyát hogy halálunk után

járhassuk az erdőt minden szabad szombaton

hisz nem menny a menny ha nincs kijárata


kérdések

Hol kezdődik az igazság s hol az eszünk vége

mikor van köztünk szeretet s mikor már szenvedés

ez itt most könny-e vagy csak a tél facsarja az orrot

hová megyünk együtt egyedül meghalni

vajon szó-e még a szó vagy már hallgatás

távolít-e mindig a test vagy csak takar

mikor szünetel a hivatalos Úr Isten

s nem szabályokat néz mert már igazi


Oh kérdések szent keresztje milyen könnyű vagy

ha buta kis boldogság nyaldossa az arcunk


várakozás

Nézd ezt a bolt előtt megkötött kutyát

a gazdájára gondol

és tépi hozzá magát

várja két lábon állva

számára a gazda az udvar az erdő a rét az otthon

a szemével kíséri

a farkával sóvárogja


csókolj mancsot neki

tanítja hogyan kéne Istenre várnunk


nagy és kicsi

A háború előtti cserebogár ami fejreállt

és otthontalan volt hisz mindenütt lakott

a kutya ami a Narew folyóba ugrott és zölden úszkált

a seregély ami a fészkébe egy fél százszorszépet font

és ha kinyitotta a csőrét a szemét lecsukta

a rövid emlékezetű nefelejcs

ami csak májustól júniusig virágzik

a bükkfa sötét makkja ami oly aprónak tűnt

hogy még Isten sem férhet el benne

a szerelmes nagypapa a természet grimasza

a könny mint magányos szárnyaszegett tojó

a kerti kiskapu amit égerbottal nyitogattam


A részlet kölcsönöz nagyságot mindennek ami kicsi


ami nem logikus

ami nem logikus elvezet a hithez

a csillag amely az égről hullott le senkiért

a nyúl amelynek védelemül csak félelme van

a félbemaradt szerelem

a szerencsétlen boldogság

a remény pónilova

meg a csavargó aki jött mondani

hogy milyen hideg van s az Úr Jézus túl könnyen öltözött

a hervadó rózsa

a csak egy lábbal evező hattyú


az Úristen túl nagy hogyan férne emberfejbe


világ

Hogy láthatóvá legyen a világ Isten elrejtőzött

ha megmutatkozna csak Ő maga volna

ki merné mellette észrevenni a hangyát

az igen elfoglalt szép és mérges darazsat

a zöldfejű sárgalábú gácsért

a négy tojást keresztbe rakó bíbicet

a szitakötő gömbszemét és a babszemet hüvelyében

anyánkat az asztalnál aki még nemrég

csavart fülénél fogva emelte a bögrét

a jegenyét amely tokot nem tobozt veszít

a szenvedést és a szenvedélyt a tudás két forrását

és az ezekhez hasonló különféle titkokat

a vándorok útját jelző köveket


a szeretet ha nem látszik

mást önmagával nem takar


vallomás

A tudományt statulyákba rakosgattam

besoroltama pókféléket az ízektlábúakat és a gerinceseket

összetévesztettem az égen az első és az utolsó csillagot

nem értve a köveket – nevet adtam nekik

feljegyeztem a megfigyeléseket egy füzetben

tudtam hogy ha megérkeznek a sárgarigók és a barázdabillegetők

akkor lehet már nyitott ablaknál aludni –

s ha a fenyőrigók és a hárisok is itt vannak akkor kitör az első vihar

hogy a szalonka csak éjjel vándorol a vizslának meg szemöldöke van

zöld melltollázatáról felismertem a fajdkakast

a jégmadarat pedig a vörös lábáról

észrevettem hogy alul fehér a mókus

hogy csőrét a bibic a földre fekteti

hogy az éjjel beporzandó virágok nem sötétszínűek soha

hogy májusban az alacsony növények és júniusban a magasak virágzanak

mondták hogy a valószínűt keresve az igazit el lehet veszíteni

hogy a doktori diszertációkat mostanság már számolják nem olvassák

hogy a királyt könnyű elcsábítani de nehéz elébe járulni

hogy Isten létezésére több a bizonyíték mint az emberére

hogy a pokol egyszerűen annyi mint értelmetlen élet

olvastam temetőben: "Itt nyugszik Egyházy Anasztázia,

lelke már Istené, földé – a teste, jezsuitáké – a háza. Halhatatlanná ezt tette"

Kapaszkodtam még a teológia kezébe

kérdezősködtem ellehetne-e viselni a gyóntató angyalt

felosztottam a bűnöket halálosakra azaz csendesekre és könnyűekre azaz hangosakra

vizsagáltam a tisztaságot a hó mindkét oldalán

aztán a végén vállat vontam: hiszen a szavak miatt látjuk csak félig


vallástalan fák

Vallása nincs a fasorban a fáknak

hittant a madarak semmit nem tanulnak

templomba a kutya csak nagy ritkán téved

igazán nem tudnak semmit

és olyan engedelmesek


az evangéliumot nem ismerik a rovarok a kéreg alatt

a fehér kömény - az út mentén a legcsöndesebb

a pusztai kövek – a ferde könnycseppek a föld arcán

nem ismerik a ferenceseket

és olyan szegények


szentbeszédem nem hallgatja a bölcs csillag

a közeli - ezért magányos –gyöngyvirágok

a hegyek melyek nyugodtak akár a türelmes hit

vagy a szívhibás szerelmek

és olyan tiszták


várjál

Mikor imádkozol - tudj várni

mindennek megvan a maga ideje

a próféták tudták ezt

elvárás nélkül kell kérlelned folyton

beérik a jövőben a meg nem hallgatott

a beteljesületlen meg éppen történik

mindent tud az Úr tudja hogy az éjben

a tevékeny hangya hova igyekszik

a szeretet elhisz a barátság megért

ha várni nem tudsz

ne is imádkozz


nem tudni kinek

Engedj imádkozni nem tudván kiért és miért

mert legjobban úgyis Te tudod mire van szükségünk

hogy kinek kell ma meggyógyulnia

kibe kell beleüssön a halál

pontosabban a mennykő

kitől kell elvenni a hivatalt hogy észhez térjen

az út a maga útját nem ismeri

a virág semmit nem tud önmagáról

nem panaszkodik a fülemüle hogy éjszaka nem alszik

még a lúd sem csodálkozik hogy oldalt van a szeme

az öreg majom meg ki nem találja miért nem őszül

a hó szent mert nem tudni kinek esik

szent ami akaratunk ellenére folyton érkezik


nemcsak minket

úgy szerette Isten a világot... – olvassuk

vagyis nemcsak az embereket

de a barázdabillegetőt is

a kifüstölt méhet

az elegáns sünt – még éppen tű alatt

sőt az öszvért is ezt a ki tudja mit

ami lónak nem szamárnak sem megy el

(ez van sajnos az ember alkotása

agglegény módra él ninc sutódra társa)

és szereti Isten az almafa előtt virágzó körtefát

a gyöngyvirág levelet amelynek szára szinte nincs

meg az anyja után caplató borjat


mi pedig úgy dörgölőzünk Istenhez

mintha ezen a világon csak minket kéne szeretnie


köszönöm a szerelmet

Köszönöm a váratlan ránk szakadt szerelmet

hogy az ember egymagában nem teljes soha

hogy közeli lesz a szem egyszerre s nevet kap

a nemrég idegen hang meg máris ismerős

hogy rövid leveleket megírni nincs idő

ezért körmölünk aztán csupa hosszúakat

bár épp az írás jó ártásra írójának

hogy a szerelem ügyetlen egymást kerülés

s hogy védve emberit Téged megölni nem lehet


Köszönöm a sok fájdalmat magunk próbálására

a fontosakat s a nem fontosakat

és mind a már mozdulatlan nagy kérdéseket


csodálkozás

csodálkoznak a páros fogolymadarak

az összes pletykálni sereglő varjú

a Rák az Oroszlán a júliusi égen

a menyasszony aki esküvő után nem akar egyedül lenni

a bolond filozófus aki párra lelt

a mindig két szótagot fütyülő szalonka

és a hold önmaga társaságában


hogy Isten egy

és sosem magányos


párban

rengeteg a madár állat s párosan jár mind

a júniusi éjben meg hány csillag ragyog

ki számolt áfonyát falevelet ribizlit

katica is hazáig egyszerre több vezet

a fájdalomból sincs hiány nő a szenvedés

és pápa is már jócskán volt nem csupán egy

Isten pedig mint aki nincs változatlan egy


Istennek hála

Hová visznek a nem ismert kezek

a magány a Jó reggelt-re

a szitálóeső mégcsak nem is zuhé

a bűn ha van szerelem és a bú ha nincs

a nő aki elment férjhez s mindjárt visszajött

és te doktor úr – ki átkutatsz vesét szívet


hál’Istennek van halál

s megtudhatunk többet


hiszek (egy Istenben)

Hiszek egy Istenben

a 15 millió leprás iránti szeretetből

a reggeltől estig csomagokkal lóként cipekedők iránti szeretetből

a 30 millió őrült iránti szeretetből

a hosszantartó jóságtól kifehéredett hajú öregasszonyok iránti szeretetből

a bántást már értelemvesztett megszállottsággal figyelők iránti szeretetből

az elhallgattatottak – az arkangyali trombitával párna alatt alvók iránti szeretetből

a félkegyelmű kislány iránti szeretetből

a szívcseppek feltalálói iránti szeretetből

a fehér keresztények által legyilkoltak iránti szeretetből

a szétálló fülő gyóntatóra várók iránti szeretetből

a skizofrének szeme iránti szeretetből

az örvendezők iránti szeretetből akik boldogok hogy állandóan kapnak és adnak is szüntelen


mert ha nem hinnék

lecsúsznának a semmibe


átlátszóság

Imádkozom magammal semmit ne takarjak

Uram legyek akármilyen de átlátszó

hogy láthasd tőlem a lapos orrú kacsát

a hajnalban virágzó sárga ligetszépét

a pipacs örökösen négy vöröslő szirmát

a levélbe meghatottság rajzolta szívet

(sötétmellkasban verekvő haramia a szív)

a zokogó kézben ferdén író tollat

a műholdas ég alatt vonyító kutyát

a hangyát ami csak nagy ügyeket lát

így nem is igen bánja hogy olyan pici

a szerelmet mint nehéz utazást messzire

a rosszat s vele az ártatlan szenvedést

a halálba váratlan tűnt szeretteinket

mintha deres fogaton távolodnának

a nagyit amint kislánynak a parkban mondja

még kevesebbet fogsz érteni ha nagy leszel

az utólag látott legrövidebb utat


Uram egyedül Te légy csak látható


Ő

Megállt

árnyék az ablakom alatt

vándorfelhő fölöttem

teszem mintha nem lennék

feledem

kopog

megint nem nyitok

gondolom: késő van sötét

- Ki az? - kérdem végül


- A szerelmes Istened

viszonzatlan szerelmével


várakozás (azt gondolod)

Azt gondolod - késik megint

s megsértődsz rögvest

nyavalyogsz mint a cinke az a csúnyábbik a bóbita nélkül


aki szerelmet még nem talált az a magáét sem találja

aki meg a magáét várja folyton az senkit nem szeret

és bánkódik mint a hála hogy túl rövid az emlékezet


hozzánk repült rég a szerelem mellettünk térdel

elhagyta a szűk boldogságot ezért nyugodt

próbáld meg nem akarni

s megjelenik magától


mondjátok tovább

Mondd rózsa a rózsának

tudasd seregély a seregéllyel

ugassátok agarak az agaraknak több tónusban ahogy szoktátok

pletykáld gém a gémnek sárga lábon állva

add tovább hangya a hangyának

hogy elmúlunk. Forog majd tovább

a föld az ég a levegő

csak ez a kő a mezőn

az eső előtt mindig ugyanaz hold

s a hit mely sziklából iszik

ők maradnak még nélkülünk


meglesz minden

te csak egynyaras szöcske

te viszont nem szeretett szív

te négyszemközti szomorúság

mert lakás csak húsz év múlva lesz

te éppen hogy csak boldogság

te sértő igazság

te öreglány akinek igazolványába szakállt rajzolt a gyerek

s te is méltóságos uram aki kirepülsz a bársonyszékből

meglesz minden ahogyan kell


megbíztam az útban

Megbíztam útban

a keskenyben

nyaktörő volt

térdig érő kátyúkkal

időszerűtlen mint novemberben a cukorrépa

és kiértem a rétre ahol Szent Ágnes állt

- na végre - mondta

- kezdtem aggódni

hogy másfele mentél

a szélesen

aszfaltozotton

sztrádán egyenest az égbe – miniszteri kitüntetéssel

és hogy elvitt az ördög


kör

Hitem akartam veszteni s béke vett körül

csillagot kioltani – nem rendült semmi meg

nyarat őszben madaraknak – cinke maradt csak

ki világoskék a tél elején és mindig

tenni akartam változtatni – kő hűtött le

bolond vagy – az időt aktívak vesztegetik

kételkedni akartam - ebben csendre leltem

arra amitől elkezdődik újra a hit


nem tudok

Bocsásd meg hogy olyan tapintatlan vagyok

hogy vagyok

hogy az idegeidre megyek

ismételgetve: én rólam velem

hogy nem tudok

megszűnni mint valami miniszter csillogni és kacsintani

sem fejest ugrani

sötét éjszakába


még

Még hajánál kapaszkodsz a szerencsédbe

minden kis fazékba elteszed magad

naplódban szobrot állsz önmagadnak

a levegő ezért fukaron táplál

nem vezetnek láthatatlan kezek

hogyan történjen hát veled a csoda

hiába a fájdalom is nem halsz meg


amíg magad odaadni nem tudod

hogyan kaphatnád a mindent


köszönet

Köszönöm Neked hogy nem fehér minden vagy fekete

hogy a tehenek tarkák

és a maszlagos fű sápadtsárga

hogy alul olajbogyózöldek az ebihalak

a harkályok meg sokszínűek piros pöttyel a farkuk fölött

a pisztrángok kékesszürkék

barnásviola a nadragulya

az arany pedig mindenszínnel egyezik és árnyékot nem fogad be

az arcok szeplősek

s a csőrök nemcsak hosszúak vagy rövidek

hiszen a piróké vastag a bankáé meg görbe

köszönöm azt

hogy a múlandóság betölti feladatát

meg azok is akik hibákat védve szeretnek

mi akarunk csupán mindig vagy ilyenek vagy olyanok lenni

s a végén mégis csak pepitává sikeredünk


ima az útszéli Krisztus-szoborhoz

Gondterhelt Krisztusom

különböző mindenkitől

ernyő nélküli az esőben

mezítelen térdű

gyenge mert pártatlan

bátortalan mint aki verssel debütál

egyszerűséget kolduló

magányos mert rokon a világgal

biztosan szomorítanak

akik mint a katekizmus

minden kérdésre

feltétlen választ követelnek


ég

Nézte az eget

a fehér mozaikos bizáncit

a bearanyozott mezítelen gótikust

a kéklő reneszánszt

a gyapjas barna barokkot

a zafíros tizennyolcadik századit

a szellős impresszionistát

az ondolált szecesszióst

a szögletes kubistát

a valószerűtlen absztraktot

és hinni akart egy egészen új égben

ami könnyű és befejezetlen - még nemhasznált


ránézett

Ránézett

a gótikára amely folyton középkori grimaszt vág

a tizennyolcadik századi oltárra

amely mint egy patkánylábakon álló barokk koporsó olyan

a lépteinket lopakodó macskákká változtató vastag szőnyegekre

a csillárra amely mint a krinolinba öltözött nagys'asszony

a fönségesen tündöklő mennyezetre

a gőgösen alázatos térdeplőkre

az angyalra amely egy számmal mindig kisebb

a levelekre amelyek a piros mécses fényénél feketének tűnnek


ott állt a sarokban tördelte keresztről levett kezét

és azt gondolta

ez mind biztosan nem érettem van


aggódás

Jézusom - aggodalmaskodott a plébános –

a hirdetésed csak igaz

nyugatra nem mész hogy lakást vehess


Oroszhonban már olvad Te meg folyton rejtezel



templomot nem likacsos téglából építesz

hanem eleven szívből

félre sötét órára nem teszel



hogy fogsz te itt boldogulni


vallomás (nem ijesztett)

nem ijesztett a denevér

a betyárképű diótörő

az éjjel hosszabb utca

az akasztott kolbász

a szabály szerint sántaördög

a csak bimbókra veszélyes hímzett szarvas


katolikus szocreál

ettől féltem


a szegény

A szegény egyházat szeretem

a veszélyeztetettet

a cingár gólyalábút

az éhező Afrikában

az elsőáldozó kislányt

foltozott ruhában


- ne félj

Szent József karján ül mint az a pucér csecsemő


a félénk egyházat szeretem

az istenit

persellyel amelybe valaki gombot dobott

ahol énekelnek s a papokért imádkoznak

a banán meg vetkőzéskor a nyelvét kidugja

különfélék a szívek az országok

a rongyok a göncök a bíborok

Jézus elvész egészen

a gazdag egyházban


nem tört le semmi

Nem tört le semmi

sem az űr egy kedves tekintet után

sem a perselyezés a misén

sem hogy kevés híján kificamodott az ujjam kopogtatva

a gyóntatószékben*

sem a tizennyolcévesek kérdései

sem a névtelen levelek melyeknek már a borítékjai is sziszegnek

sem az istenbizonyítékok amiket előbb el kell hinni

sem a hívek akik a villamoson gyűlölik egymást

sem a síró erény ez a boldogtalan boldogság

sem az aranyfogú prédikátorok

sem a félelem hogy nem bírom nem érek oda

kinyúlok még a Mennyország kerítése előtt

sem az egyre gazdagodó gazdagok és szegényedő szegények

s hogy a madarak isfélelemből énekelnek

nem tört le semmi

mert mindig Téged látlak legszentebb Anyánk

jogar helyett cérnagombolyag kezedben

stoppolod a teológiát

* Lengyelországban a gyónás végét úgy jelzik a papok, hogy kopognak a gyóntatószékben (kb. arcmagasságban).


annyi százada

Megdicsérték a kereszténységet hogy oly régtől növekszik

én Istenem annyi százada

még szentjeid is kiket régtől feketít az eső

zöldellnek mint a türkiz haldokolva

a kereszténység meg futott a Szűzanyához

aki játszadozva mogyorót csörgetett a kis Jézusnak

szegény – oly kopott palástú

így igazi – mert nem ismétlődő


és a fülébe panaszolta

hogy jóformán még el sem kezdődött


levél Szűzanyához

Tudatom levelemben hogy nem változott semmi

a sárga barázdabillegető örül fekete csőrének

a lazac visszatér a folyóba amelyben született

a hangyák étvágya jó ahogy illik

az őz gyógyul mályvával kezeli köhögését

az erdő látomásnak tunik oly valódi

a méh nem ismeri Chopint de ő maga a zene

a halál szokás szerint alacsonyra fektet a földre

szentté lehet itt válni még úgy is hogy az ember

az udvaron a tyúkoknak a régi módon magot szór

Lengyelországban a július megint a víznél a legszebb

a szépség úgy közeledik ahogy távolodik az időben

egyetlen hal sem veszít egyetlen pikkelyt

a keskeny farkú szarka egyre vicceket ismételget

a dolgoknak megvan a saját emlékezetük az elhunytakról

így emlékszik anyámra a csorba kiskancsó

júniusban a fülemülének minden éjszaka rövid

hisz a szerelemben így nem fél a testtől

énekli hogy halhatatlan a halandó szív ha él

a gólya pedig változatlanul csak a bal lábát emelgeti


levelet írok mert nem láthatlak

de azt gondolom hogy néha hallak

honnan különben a váratlan suttogás mielőtt elalszom


mennybevétel

nem futott hozzád senki gyógyszerrel a lépcsőn

a lámpát nem csavarták le hogy ne bántson

nem látták könyöktől a fehéredő kezed

haldokló asszonyán a kutya nem vonyított

még az angyal is megállt fújni trombitáját

így jó hisz leegyszerűsít mindent a halál

és túl emberi ahogy indiszkrét és gonosz

senki nem zárta le szemed nem fedte arcod

s megrabolt hangon nem suttogott a kapuban

arról ami oly hangos a hallgatásban

óvott az Úr mindvégig egészséget adott

csak mikor kopogtattak Te nem voltál már ott

a szeretet nem a halál vitt el s egészben

hisz ha igaz a szeretet nem látszik a test


mint máskor olyan volt a nap a levegő

visszhangzott a korán kirepülő méhektől

csak ez a csend ez a rémisztő hallgatás

az asztalnál az üres hely az otthagyott pohár

még akkor is ha a földet testestül hagyjuk el


egyetlen angyal nem segített

mikor a kereszten haldokolt

nem történt csoda

egyetlen angyal nem segített

fejét nem mosta eső

a bamba mennykő máshová csapott le

s a leleményes Szűzanya

csodával el nem érte

hinni azt jelenti bízol amikor nincs csoda

ami a legjobbat akarja

de nehezíti a hitet


minden szomorú

Szomorú a szerelem

szomorú Jézus a mezítelen hátával

szomorú a meggyógyulni nem akaró hold

szomorú a gólyahírtől kék rét augusztusban

szomorú a tehén

szomorú a gomba mint feleség nélkül a törpe

az ének a kalitkában

a macska ősz bajsza

szomorú a zsálya bár vörös a színe

szomorú a vicc ha mindenkinek szól

szomorú az eső mely mint a kínaiak felülről lefele ír

szomorú a vőlegény aki nősül mert muszáj


Ne menj el ne hagyj magunkra minket

szépség szomorú oldala


seb

Bal lábad sebét a kereszten nem látom

takarja jobb lábad – hogy észre ne vegyék

ám nehéz a titoktartóknak tartani a titkot

kürtölték az angyalok kürtjeiken rögvest

mi hogyan történt


s jön hozzá könyörög a kisiklott szerencse

a kollaboránsok a tiltott szerelem

a vénségére magát kisírni vágyó

- hogy nehezebb a felebarátot szeretni mint az autót

a megvertek sebe – amelyik nem látszik

s könyörög hozzá Szent József kezében vízes liliommal

meg a pár nélküli cinke aki egyedül hál


veled együtt

a kereszted Veled együtt jön

hajnalban

déli verőfényben

nyár végén amikor táplálják a méheket

az ablaknál a sötétben

mikor a jégmadár télre vár hogy megszülethessen

mikor barátságot keres a bánat

júniusban mikor kaprot vetnek és virágzik az uborka

ettől a perctől a ki tudja meddig

hívom majd a szenteket

kérem őket telefonon

hogy a kereszt sose jöjjön Nélküled


a megváltott

Akit szeretnek megváltott lesz

bár nem értjük ezt azért még szeretünk

és néha úgy elképedünk

mintha a hold lemeztelenedne hirtelen

Akit szeretnek megváltott lesz

Tévelyegtél hányszor de szeretett valaki

várt az ablakban üvegen maradt a pára

vétkeztél de hányszor -és meggyógyított a könny

a szerelem ha végre sír már tiszta

és elfordul mint a bátortalan oroszlán

Hozzátartozód ha nincs az Úr maga ölel

Elmondja majd öregkorodban a bölcs csiga

hogy tomboló vén őrült a kétségbeesés


időn túl már az idő

szavakon túl a szó

mindjárt fejbe ver a csillagtúl az ablakon


akit szeretnek megváltott lesz


a nem hívők Jézusa

a nem hívők Jézusa

közöttünk járkál

ismert kissé a népművészetből

kissé hallomásból

agyonhallgatott

a reggeli újságban

párton kívüli

védtelen

kiszavazott

kerülendő mint

a régi koleratemető

megkerülhetetlenül szürke

szóval teljesen tiszta


a nem hívők Jézusa

közöttünk járkál

időnként megáll

áll mint a kemény kereszt


hívőket nem hívőket

mindnyájunkat összeköt

ez a meg nem szolgált fájdalom

ami közel visz az igazsághoz



ahol a körmenet

Ahol a körmenet átvonult a templomon kerestelek

a letaposott hófehér zsázsában és a sárga tűzvirágban

az illatát vesztett aranyvirágban és a kamillában

az ametiszt színű violában

az ájultató füstölőben

a földet söprő reverendában

a csak lábujjával figyelmeztető ceremóniamesterben

az emlékké váló tárgyak után gyötrő fájdalmamban

a látható fényben amely már átmegy

infravörösbe és ultraviolába

hidegben és melegben

És megtaláltalak

magyaráztad hogy nem akarsz arany baldachint

csak vastag vászonból kötést


egy remete skrupulusai

Úgy elfoglaltam magamat magammal

hogy arra vágytam senki ne jöjjön

mindig csak egy jegyet kértem csak magamnak

nem is álmodtam semmit

mert magunknak alszunk de másoknak álmodunk

ha sírtam is – szakszerűtlenül

mert a síráshoz két szív szükséges

oly buzgón védtem Istent hogy megpofoztam az embert

azt gondoltam a nőnek nincs is lelke na jó legfeljebb háromnegyed

titkos adót szereltem a szívembe

és csak a saját adásomat sugároztam

előkészítettem magamnak egy garzont a temetőben

egyáltalán megfeledkeztem arról hogy a mennybe

nem libasorban hanem párosával megyünk

még a tartózkodó angyal ő sem áll magában


lelkitükör

Nem harsogtalak-e téged túl

nem jöttem-e folyton tegnapi magammal

nem menekültem-e bolond szívemmel sötét síránkozásba

nem lopkodtam-e az idődet

nem nyalogattam-e önfeledten lelkiismeretem mancsát

tudtam-e különbséget tenni az érzések között

nem árultam-e magam leszerepelt csillagoknak

nem vezettem-e sérelmeimről elegáns naplót

nem rejtőzködtem-e védve túlérzékenységemet meleg sarokban

nem hangzott-e szép hangom hamisan

nem voltam-e puhakezű zsarnok

nem változtattam-e az evangéliumot erőtlen mesévé

nem nyomta-e fülemben el az orgonaszó a kóbor kutya vonítását

nem bizonygattam-e a feketéről hogy fehér

nem akartam-e őrangyalhoz imádkozva inkább angyal lenni mint őr

letérdeltem-e amikor suttogóra kicsinyültél


a legvégén

és végül a legvégén

válts meg a teológusokat

hogy ne egyék meg az összes gyertyát

s ücsörögjenek aztán a sötétben

ne adjanak körmöst a rózsának

ne vágják miszlikbe az evangéliumot

ne rángassák a szent szavak idegeit

a nádból ne készítsenek horgászbotot

ne veszekedjenek egymással

ne vonuljanak be a latin nyelv vízilován

és ne csodálkozzanak azon

hogy a mennybe

a hit tanácstalan csivitelése is elvezet


befejezetlen idő

Ne ámítsatok nyilvánosan és négyszemközt

hogy nincsenek pótolhatatlan emberek

mert hiszen ott az anyám

a szelíd és kérlelhetetlen

a befejezetlen jelen időben

kihajol a mennyből teljes valójában

hogy visszavarrja leszakadt gombomat

ki lenne képes erre jobban

a tű kinek az ujja közt vibrál mint a melegítő izzó drótja

amikor annyi ma az érzés és oly kevés a szeretet

annyi a nő és mind máshoz tartozik egyik se hozzám

amikor olyan fontos a halál mert nem ismétlődik

és a szomorúság amely mint a háború előtti utolsó karácsony


hiszen ott a szemközti házból az a néni

kerekes asztalkájánál a pasziánsszal

amellyel nem boldogult

aki oly gyorsan élt és olyan lassan halt meg

s aki annyira zárkózott volt hogy csak a kádban sírt


vagy ott van akit a háború ölt meg az a nyílt szívű másik

a nyári ruhához illő világos retiküljével

akinek ki adja vissza a testét ha nincs is test

a miattam felhúzott orrát

és hajában a forgót


ne

A vallást ne hintsétek cukorral

ne tisztogassatok bele radírral


ne öltöztessétek rózsaszín göncökbe

a háborúk fölött szálldosó angyalokat

és a híveket ne küldözgessétek a kommentárok nyelvsípjaihoz

Nem úgy jövök ide vigaszért mint egy tál levesért

szerettem volna ha a fejem végre megpihen

szikláján a hitnek


könyörgés

Aki könyörögtél mert szűk volt neked a szokott imafüzér

aki felmentetted Magdolnát nem bűnei de könnyei miatt

aki nem magyaráztad aprólékosan a szenvedést

aki azaranyszájú prédikátorok nyelvére a csend szivacsát teszed

s feltárod az időt mint gyönyörűséget

aki láttad a betlehemi audiencián a három királyt

mint döngölt földön három aranylepényt

akinek több mint öt sebe van

aki nem haragszol a vallástalanság ceremóniáira


Te adj menedéket kérlek

emberi tenyered csöpp rejtekében

a formulák falkája elől


hiszek


hiszek a honnan honnan nem örömben

a hóban játszadozni égből pottyant angyalban

a szívben amely akar mindent és még valamit

a mosolyban

hogy valaki kitalálta magának a végek végét

és mégis kérdezi minek ez és mi lesz ezután

hiszek a kertkapuban eltűnt anyámban

az igaz mert bizonyítékok nélküli Istenben

aki nem szereti a róla szóló elméleteket



Isten

ki teremtette Istent

kérdezte a diák

sikerült megfognia az atyát

aki elvörösödött nem tudja


Isten meg

sétál a mennyben mint a Tátrában

oly mindenható hogy nem teremtette önmagát


vita

Nagy vita Istenről egy líceumiosztályban

kemény kérdések a fiúktól

kuncogók a lányoktól

a dac mosolya

még kétségbeesés előtt


Szent Ágostonnak is voltak gondjai a hittel

még a boldogság sem hiszi hogy máris boldog


van keresztje a hitnek

és van a nemhitnek


tudja ezt

Jézus

csendet kér

megért átölel

mindkét kezével


hiszel már - mikor szenveded hogy Ő nincs


őrangyalom

jaj Őrangyalom

ne állj már itt mellettem úgy

mint egy festett bábu

hanem szedd a lábad

mint napnyugtakor a mezei nyúl


igyekezz ha űz minket

este tíz óra tízkor

az utolsó busz

a póráz után ugráló tacskó

a szomorúság – ez az akvárium egyetlen aranyhalacskával


a zaj

a csend

a palotának beillő kripta


szép is volna ha csak állnánk

mint két mormota

s felednénk

hogy el kell mennünk innen


változtak az idők

olyan csúnyán őrnek nevezzük

meghagyjuk hogy vigyázzon ránk

úgy bánunk vele mint egy kifutófiúval

ki nyújt neki közülünk kezet

sajnálja mert túl nagy a szárnya

a lelkiismerete kényelmetlenül tiszta

nem praktikus többnyire a fehér szín

az élete idegen - hibák nélküli

a szeretete nem teljes mert nem hal meg


ki öleli közülünk át nyakát mondva

figyelj változtak az idők

most én rejtlek a világ elől


keresztúton

Tizenharmadik állomás - hirtelen zavar

honnan került ide megint Veronika

az asszonyok visszatértek s sírnak mint előbb

közelről mindig embert látni távolból magányt

megható mikor otthon a jóságos kezek

hímeznek a gyerekeknek helyes kicsi mellényt

most János ideges - egyszerre ennyi nő

a Szűzanya itt – mondja –

csak maga kell legyen

s a stáció pad nélkül csütörtöktől eső

Nikodémus sápadt magyarázástól rekedt

fejvesztettek sokan csak a halál szemfüles


egy percre jöttünk mindössze azt kérdezni

hogy keresztről a szívet szabad-elevenni


komoly angyal és komolytalan kérdések

Vajon hosszabb gondolkodási idő után lettél-e angyal

vajon gyűrűs helyett is csak mutató ujjad van

vajon csak súlyos bűnöket vallasz be mivel a könnyűek cipelése a nehéz

vajon tapsolsz-e gólhelyzetben figyelve haláltusát

vajon soha nem sírsz hogy mosolyognod se kelljen soha

vajon meghallgatni tudsz-e figyelmesen ok nélkül is

vajon nem ölelsz csak hogy elmehess

vajon nem vágyódsz a test után

az emberi mosoly után

a fészekként összefűzöttkezek után

a pinty után mely szeptemberben elhagyja a kerteket

a szemét csukó csikó után

a sárga-piros lábú cserebogár után

a mindig utolsó minden másodperc után

az után ami múlandó és ezért értékes


az angyal

vannak pillanatok mikor távolodunk

az őrzőangyaloktól s még a keruboktól is

akik a magasban vannak

vagy itt közel –

az ember Jézusig

ide egészen le a földre


az angyal ezt nem érti nem feszült kereszten

s a szerelmet könnyedén veszi

ha egyszer nincs teste


csak

a szem az csak mely tovább akar látni

a fül az csak mely fölfogja a csendet

a kéz mely szomorú hogy szárnynak kicsi

a szív mely mint kalitkában a kakas

az érzékek melyek titkot rejtenek


Kell a test hogy megkerüljön a lélek


vigasz

ne szomorkodjék már professzor úr

mezítláb múlunk ki cipő nem kell

a pokol megenyhült már

nem fűtenek

a tudást meg szögre akasztják

gyorsan és szomorún


magyarázat

Nem azért jöttem hogy megtérítsem

különben is kirepült már a fejemből minden okos prédikáció

és a csillogás lekopott rólam rég

mint a meglassult tempójú hősről

nem fogok lyukat beszélni a hasába

a véleményét kérdezve Mertonról

nem fogok vita közben ugrálni mint a pulyka

libegő piros tokával

nem szépülök meg mint a gácsér októberben

nem csalok elő mindent megvalló könnyeket

nem fogom kiskanállal tölteni fülébe a szent teológiát


egyszerűen csak leülök maga mellé

és elmondom a titkot

hogy én a pap

az Úrnak gyermekként hiszek


azért

Nem azért mert a sírodból kikeltél

nem azért mert a mennybe mentél

hanem azért mert elgáncsoltak

mert arcul ütöttek

mert elvették ruhádat

mert a kereszten meggörbítetted nyakad mint a gém

mert azután mint Isten aki Istenhez nem hasonló meghaltál

gyógyszer s borogatás nélkül a fejeden

mert háborúnál nagyobb volt a szemed

mint az árokban nefelejtsek közt elesetteké

azért mert maszatosan a könnyektől emellek föl

mindig a misén

mint a megtépett fülű bárányt


megbocsátani

Hitetlen Szent Tamás

velem másként történt

Ő érintett engem

kezét bűneim sebébe tette

hogy higgyem el szeret ha vétkeztem is

a bűnt nem kisebbíti Isten de megbocsátja


túl nehéz

miért magyarázzam


forróbb a tekintetnél

Hogy ne legyek olyan nagytiszteletű személy

akinek átnyújtják az esernyőt

akit Rómába küldenek

forgatnak a televízióban mint ezüst halottat

a filmcsillagok mellé kitűzik


De legyek kenyér

amelyet megszelnek

gyanta amelyet a fenyőből tömjénhez összegyűjtenek

valami amiből rádió készül

hogy énekeljen a hőmérő mellett a betegnek

óra amely repül a repülőgépen mint a Szent Kristófos szentkép

vagy gyerekeknek legyek sárga luftballon


és a mindig kicsiny ostya

forróbb a tekintetnél

amely átváltozik azáldozatban


azt mondják

szándékosan rajzoltam neked túl hosszú kezeket a kereszten

hogy minél több embert átölelhessenek

túl vastag sebeket túl nagy talpakat

megszököm mindig hadd érjenek utól

egész szívet mint a Vizitációsban túlnagyra


- így nem lehet - mondják

- túl csúnya


minden ami volt

miért látni a régi otthont ha már nincs

és a harminc éve eloltott lámpát

a minket vadul csaholva köszöntő kutyát

miért valóságos folyton a lehetetlen

ami nem kenyér kenyérnél miért fontosabb

s akik elmentek miért vannak jobban jelen

mint a régi szerelem ami már ártatlan kísértet

majompofákat vág pedig bűnnel rémítgetett

ha forró is lehet még tiszta a szerelem

ez a közelieket összekötő magány

s fényképei igazak ha már nem is hasonlítanak

miért sietsz mint aki maradni nem akar

mint a reggel tíz előtt virágzó körömvirág


verset miért fájdalom

s nem ostoba kéz ír

egyetlen kérdés ez mind

mi kapcsol a testhez



hogy hirtelen belássam

Ily soká kellett hát cseperednem az értelemért

válaszolnom logikus kérdésekre

nem beszélnem össze-vissza és ész nélkül

ahhoz hogy hirtelen belássam

lehet remény a kétségbeesés mellett

hitetlenség a hit mellett

gyerek ugrókötele koporsó mellett a földön

tiszteletre méltóság malac mellett

ujjával a száján igazság

ápoló a mentőkocsi kereke alatt

ima a tányéron meghagyott szomorú fasírt mellett

és a csend mellett az a kiáltás amellyel szöktem

ne menj el ne halj meg már jó leszek hozzád


találkozás


A.Barbarának


az a bizonyos pillanat a furcsa bűvöletben

amikor valaki varázslatos lesz hirtelen

s közeli mint az otthona gesztenye a parkban

csókban a könny

csontodból húsodból való lesz mindennapokra szóló

közös kamillában vele moshatod hajad

az a bizonyos pillanat csak rád szakad akár a tűz


hogy megálljon ne akard

szertefutnak az utak

össze magány köti a testeket s a lelkeket szenvedés


egyetlen pillanat

nincs is szükség többre

hisz ami csak egyszeri -az marad a legtovább


megismerlek

Rád ismerek mert szeszélyeid vannak

a menny mellett készen áll tisztítótűz s pokol

rám ismersz te is

mert csámpás a szívem

sok az érzés benne ami félre visz


tévelygünk vétkezünk

becsapjuk az ajtót

és ha elhagynak gyarlóságaink

egymásra sem ismerünk


mikor azt mondod


Aleksandra Iwanowskának


Ne sírj leveledben

ne írd hogy beléd rúgott a sors

kiúttalan helyzet nincs a földön

amikor Isten bezár egy ajtót – kinyit egy ablakot

lélegezz mélyet s lásd

a felhőkből mint potyognak

a boldogsághoz szükséges kicsi-nagy boldogtalanságok

tanulj a megszokott dolgokból nyugalmat

s hogy létezel felejtsdel ha azt mondod szeretlek


sírás

Márta tüsténkedve teríti az abroszt

fújja a tüzes levest hűti szívével

nem sült át a hús s elfelejtette sózni

a sírva fakadt hiten gondolkodott el


annyi most a teendő

Lázár a sírból visszatért


s épp eltolja tányérját

- Márta - mondja - Márta

Jézus előttem sírt



kiűzöttek


Évával Ádám csókolózott-e hallgat a biblia

sok mai embert ez nem is érdekel

igaz utólag gondolkodunk előbb élünk


kívül kerülve a kapun mégis mi történt

mondták-e fekete-aranycsillagra nézve

fogjuk egymást biztosan szeretni itt is

a még tapasztalatlan szerelem fut utánuk

nehezebb az édenben mint a földön járni


talán egymás szemébe sem tudtak nézni ott

csókolózni vagy elrejteni megrendülést


pedig egy a szerelem e mindenütt való

a bűn előtt s a bűn után mindig ugyanaz


az írás

Jézusom aki nem vettél tollat a kezedbe

nem is görnyedeztél papírlap fölött

nem írtál evangéliumot -


miért nem írunk mi úgy ahogy beszélünk

nem írunk úgy ahogy szeretünk

nem írunk úgy ahogy szenvedünk

nem írunk úgy ahogy hallgatunk


ahogy nincs kicsit úgy írunk


hogy felébredjek


Hogy reggel felébredjek

s észhez térítsem a hajam

megmosakodjak fölöltözzek

föltegyem a fütyülős teáskannát

és az ablakon a magányosesőt félrehúzzam

ehhez mind támaszkodnom kell arra ami csúszik ki mint a vizes kavics

a pillanatra amely máris nincs

a gondolatra amelyet nem lehet megérinteni

a nehézségi erőre amely távolít attól akit szeretek

egyszerre két személyt szeretünk ami lehetetlen

a túl közeli és a túltávolit

biztosan azért is halunk meg

hogy egyszerre látszódjunk is ne is


honnan jött

A rossz romantikus a jó szokványos

hátul kullog mindig mert a rossz az érdekes

pedig fehér virágból van legtöbb a földön

utána jönnek csak a sárgák pirosak


a józan ész miért táplálkozik titokkal

s miért bizonytalanból virul a tudomány

mezítláb annyi harc után minden madár még

s a piciny éji lepkék sem nőttek semmit sem


miért fentről hallasz esőt oldalt meg havat

és ez a nagy meghatottság honnan hirtelen

füledben az iskolacsengő vélt hangjára

a hajdani gyerekkor örökre itt maradt

csak a fiatalság lett vén banya mára


védj meg

te szamár az angyalok mellett

te zöldellő fán vágyakozó Zakeus

te negyedik bölcs aki a rövidebb utat választottad

és túl későn értél Betlehembe


te pucér fenekű aszkéta

te mosoly


Védj meg

az abszolút komolyságtól


mentsvár

suta bizonytalan

mint mamut a bálban

ódivatú

vétkes

csak a nevetés ment meg

hogy ne legyek nevetséges


az emberiség sokasodása


Kár lett volna

csupán egyetlen emberért teremteni

az esőt

a bükkfát mely oly jól véd a hőségtől

a padot a folyóparton

a torokszorító boldogságot

a szív talányát

a kést élesítő szerelmet

a béka- a pillangó- mega delfinúszást

a náthát mely után az egyik fül

előbb kezd hallani mint a másik

a testet mely nem lélekből és hamuból áll

a fecskéket melyek meghatóan

vonogatják sorban a vállukat

ezért aztán erre a szomorú világra

egyre újabb emberek tolongnak ajtón ablakon


semmit

A pulykát amelynek hirtelen vörössé válik a feje

a mogyoróbokrok közt futó ösvényt

a harkályt amely nem énekel de hívogat

a kakas faroktollát mely ötszínű:

sárga zöld sötétkék fekete és fehér

a fácánt amelynek meglátszik körmén a kora

a pillangót amely ötször mozgatja percenként a szárnyait

a legkésőbb hazaköltöző tarka madarakat

a test és a lélek démonjai

a kutyát amely nem ismeri az örömöt ha nincs farka

azokat akik egymásnak ítélve élnek külön- külön

és egyáltalán


semmit nem lehet egészen megérteni


A jóság morzsái


Jan Twardowski atya költészetéről

Lengyelországban a papi líra irodalmijelenség. Több érdekes papköltőnk volt és van. De Jan Twardowski atya, aki megelőzte és valamiképpen meg is alapozta a lengyel vallásos költészet „kitörését” a nyolcvanas években, kétségkívül különlegességnek számít a papköltők sorában. Ez a nyolcvannégy éves pap jelenleg a legnépszerűbb lengyel költő.

Sikerenem jött könnyen, és nem is magától értetődő.

Varsóban született 1916. június 1-jén. Hívő édesanyjának alakja többször felbukkan verseiben. Jó nevű gimnáziumba járt, és már diákkorában kifejlődött benne az a kétféle érdeklődés, amelyhez a mai napig hűséges maradt: a természet szeretete és a versírás. Biológiatanára nagy tudású professzor, a varsói Botanikus Kert majdani igazgatója volt, de az iskolai vakációkat is vidéken, a természetben töltötte, növénygyűjteményeit ott gyarapította. A botanikában való jártassága irigylésre méltó. Irodalomszeretete gimnáziumi éveiben a diákújságírás felé vonzotta, és 1937-ben „Andersen visszatérése” című első verseskötete meg is jelent 40(!) példányban. Tanulmányait a Varsói Egyetem lengyel szakán folytatta a háború kitöréséig. A megszállás alatt egy éjszaka fölismerte papi hivatását. 1945-ben belépett a szemináriumba, de a lengyel szakot is befejezte. 1948-ban szentelték pappá.„Papi pályám kezdetén igazán nehéz pillanatokat éltem meg, és féltem is, hogy felfüggesztenek, mert elgyengültem az oltárnál, a kezem remegett, a lábam nem akart megtartani. Orvosokhoz jártam, de aztán kiderült, hogy ennek a nagy érzelmi felindultság az oka. Idővel lassan elmúlt.” Kezdetben vidéken szolgált, és nagyon szeretett ott élni. Később visszakerült Varsóba; jelenleg már évtizedek óta a Vizitációs Nővérek templomának rektora.

Az ötvenes évek utáni lazább diktatúra alatt sem törekedett publikálásra. A háborúutáni első kötetét (még nem volt igazi visszhangja) egy katolikus politikus harcolta ki 1959-ben. Jóval utána, megint csak másvalaki szorgalmazására,1970-ben jelent meg a „Bizalom jelei” című kötete. Oly hamar szétkapkodták, hogy még ugyanabban az évben másodszor is kiadták, ami kis verseskötetek esetében ritka. Az olvasók füzetekbe másolták verseit, a könyvtárakból lopták a köteteket. A siker mégis leginkább magát a szerzőt döbbentette meg. A zsinat utáni kedvező egyházképnek, XXIII. János pápa személyes varázsának tulajdonította.

Sikersorozata valójában a nyolcvanas években kezdődött, azóta százezres példányszámban jelennek meg és kelnek el újabb és újabb kötetei. Népszerűsége ma Mickiewicz példányszámaival mérhető. Pedig verset csak szabadsága alatt szokott írni, mert igazi feladatának a papi szolgálatot tekinti. „Verseim voltaképpen csak próbálkozások.” A „Bizalom jelei” óta fordítják idegen nyelvekre is: főként német nyelvterületen (Svájc, Ausztria, Németország) ismert, de van szlovák, héber és flamand kötete, oroszra pedig egy ismert bibliafordító, és nagy Bizánc-kutató, Szergej Avierincev fordította.

* * *

„Ha Szent Ferenc ma élne és költő lenne, úgy írna, mint Twardowski atya” – állította Anna Kamieńska költő, Jan atya jóbarátja, akinek az emlékére ajánlotta a „Siessünk szeretni az embereket” című népszerű verset. Több kritikus is a „ferences” jelzővel illeti költészetét, mintegy besorolva ezáltal egy líratípusba, amelynek Lengyelországban több ismert képviselője volt. Tény, hogy Twardowski versei egyszerűek és hogy a szerző elragadtatással ír a világról (a lengyel irodalomban kezdettől fogva ritka jelenség a világos tónus – pedig talán ez sikerének egyik titka). DeTwardowski költészete csupán ebben hasonlít a „ferences lírához”. Mélyen filozofikus,az emberi lét egészét átfogó kérdések egész sorára bukkanunk benne. Amit a szerző mond, fontosabb annál, ahogyan mondja, de eszközrendszere is igen jellegzetes: pátoszmentes, a konvenciót, megszokott sémákat kerülő, egyszerű és természetes, részletekben rendkívül gazdag. Szereti a paradoxont és a legváratlanabb helyeken humorral fűszerezi sorait. Még jellegzetesebb, mennyire közvetlenül szólítja meg az olvasót, szándékosan a leghétköznapibb szavaka keresve. A költészetével először találkozókat kivétel nélkül meghökkenti a stílus, ahogyan Istenről és az ember lelki életéről ír. Hangjából kihallatszik a párbeszédre való készség, ezért a versek a nem hívőket is megszólítják. A hagyományos vallásos líra a „kész” istenhitet rögzíti formákba, az olvasótól pedig elfogadást, egyetértést vár. Twardowski atya viszont megosztja olvasójával saját fájdalmait, értetlenségét, kételyeit is. A legnehezebb témáktól sem riad vissza. A mindennapok szürkeségébe mártva, humorral fűszerezve, minden magasztosságtól szabadon válik hitelessé a mai olvasó számára, még a bizalmatlanok szemében is, akik a pátoszban, a mézes-mázos beszédben hajlamosak hamisságot szimatolni. Sokat ír a szenvedésről, a fájdalomról, a kétségbeesésről. Ilyenkor különösen megvan a helye a „credo quiaabsurdum” magatartásának – amikor a szenvedés mértéke elviselhetetlenné válik, a hit marad meg egyedül, mert „ha nem hinnék, lecsúsznának a semmibe”. A megszokott lengyel vallásos líra himnikusabb nyelvezete használhatatlan volna számára: „A szavak, amelyekkel Istenről beszélünk, fáradt szavak. Újakat keresünk hát. Úgy érzem, az előkelő, keresett nyelvezet nem illik az Úristenhez. És az emberek általában ódzkodnak is a túlontúl poétikus imádságoktól. Az evangéliumokban egyszerűséggel találkozunk.” Az ő verseiben a szó szorosan tapad a dologhoz magához, nem művészi akar lenni, hanem igaz, nemis azt igényli, hogy őrá figyeljenek, inkább a néven nevezett igazságra. Az „Írás” című versben vall erről az ellentmondásról: szavak nélkül lehetetlen írni, és minden szó elégtelen. Tudja, hogy úgysem képes Isten lényegét szavakba foglalni, mint ahogy nem képes kifejezni a szeretet, a szenvedés lényegét sem. „De én tulajdonképpen örülök ennek […] normális, hogy a legfontosabbat nem tudjuk kifejezni. A szenvedés valóságosabb a szenvedésről szóló beszédnél, a szerelem fontosabb a szerelemről szóló beszédnél. Jézus sem írt, csak egyszer, a homokba. Így aztán valóban, ‘ahogy nincs, kicsit úgy írunk’, és ezt tették előttünk számos nemzedékek. A legfontosabb tapasztalatok szóban átadhatatlanok. Isten sem mondott meg mindent. A ki nem mondás nagyon fontos.”

Istenről nem lehet a logika nyelvén beszélni, mert fölülmúlja a logikát. Megismerésünk és érzékelésünk korlátozott voltára emlékeztetnek a versekben felbukkanó ellentétek és a csillogó paradoxonok, amelyek kelléktára ugyancsak a mindennapokból származik. A paradoxon legkifejezőbben példázza mindazt, ami bennünk belső ellentmondást hordoz, és emiatt megértésünk határait is átlépi. A felfoghatatlan Isten paradoxonok segítségével sejthető meg. Ezen a nyelven fogalmazta meg Jézus a hegyibeszédet, Simone Weil pedig a huszadik században élt sűrűn ezzel a nyelvieszközzel. A munkásnőként tengődő, zsidó filozófus az egyetlen, akire Twardowski atya mint ihletőjére hivatkozik. „A teremtésben Isten csak a nemlét formájában lehet jelen” – írta Weil. Ez a gondolat több Twardowski versben visszaköszön („nincs sehol”).

A világláttán megtapasztalt öröm vagy elragadtatás megfér a tisztánlátással. Amiről fájdalom nélkül nem lehet beszélni, arra a szerző ugyanúgy fölfigyel és valami különös bizalommal és alázattal el is fogadja, mint egy nagyobb értelem részecskéjét. Az öröm nem egyfajta állandó eufória állapota, hanem „valami, ami összegyűlik bennünk és eltelünk vele, de el is apad, és szomorúsággá válik.”

A vallásos lírában szokatlan megközelítéseket az agnosztikus olvasók méltányolják és elfogadják. „A hit – a saját és mások hite, hasonlóképpen, mint a hitetlenség – nagy misztérium. Ezt a titkot újból és újból felfedezzük – és továbbra is titok marad. A nem hívőkhöz nem szabad a teológia nyelvén fordulni, mert tőlük idegen” – vallja a szerző. Több versében pap létére jóindulatúan viccelődik a teológusokkal, akiknek a hitről tudományos ismereteik vannak. „Istenszeretet, istenhit soha nincs kész, bekeretezett, befejezett, mindig újból és újból alakul, teremtődik, formálódik. Hány kérdésben vitáznak a teológusok! A [II.] vatikáni zsinat igyekezett a vallásunkat kevésbé formálissá tenni, kiszabadítani a ‘fogalmak terrorjától’, és nem intézményi, hanem a személyes hitélmény fontosságát hangsúlyozta. A teológia csipkemunka. Ez a megosztottság, a viták, hogy ez most dogma, féldogma vagy negyeddogma… Persze, fejlődik az Istenről való tudásunk, de hát úgysem tudunk meg mindent. A Titok Titok marad.”

A pap,akivel a versekben találkozunk, vidéki lelkipásztor, aki a szegényes falusi templomban érzi magát a helyén. Bizalommal teli és alázatos. Ennek köszönhető, hogy a versekben sehol nem találjuk az írás vagy a művészet abszolutizálását, mert azok – noha fontosak – soha nem helyettesíthetik az ember valóságos élményét. Nem mellékes, hogy a lírikus énje „reverendát hord”. Ami más költőknél derengő előérzet, pillanatnyi sejtés, hirtelen illumináció – itt a világlátás alapját képző meggyőződés. Így a sacrum és a profánum találkozása is jellegzetes. A legtöbb költő számára a vers a profán szférában sarjad, és megérkezik a sacrumba. Ám ennek célja sokszor pusztán az esztétikai értéknövelése. Twardowski atya számára a sacrum a kiindulópont, a verse mintegy „lefelé”, a profán irányába indul, és ott bontakozik ki, ahol ez a két világ találkozik, a sacrum váratlanul átcsúszik a mindennapokba, és mintegy elveszíti szent mivoltát. Ez szelíden történik, lázadás nélkül, inkább a humor bájával: „Szűzanya jobb volt, háborúelőtti” (=békebeli), „az ördögöt szarva nélkül rajzoltam, mert nőstény volt”, „a vértanúk (…) keresztjeikkel dugót okozva ácsorognak”. Ennek eredménye az, hogy a mindennapok hamuszürkeségében egyszercsak felcsillan a szent, amely kiállta a humor, a köznapi színtelenség próbáját, amely átvilágítja a profán világát, és ezáltal valamiképpen megváltoztatja a jellegét.

Mindazonáltal ez a költészet nem mentes a belső konfliktusoktól, és a sacrum csak azért vegyül benne a profánummal, hogy a hitet élővé, minden ember számára közelivé tegye. Van itt fájdalom sok minden láttán, és mennyi a megválaszolatlan kérdés…

Különképessége Twardowski atyának, ahogyan a nagy és a nevetséges dolgokat, gúny nélkül, csak emberi melegséggel egymás mellé teszi. Az ilyenfajta humor többet is mutat a dolgok valódi mértékéből, mint az általában leértékelő irónia. Avallásos lírában a humor látszólag idegen elem, egyfajta merénylet a „szentbeszéd” pátosza ellen. Ez felel meg egészen Twardowski atya szándékának:„Számomra a humor védelem a pátosz ellen, amely régi vallásos költészetünket megterheli. A humor alázatot is feltételez, embernek tudnia kell nevetnie önmagán, gyengeségein. Még azt is hiszem, hogy több mosoly is lehetne a verseimben, mert manapság olyan gyakori a kétségbeesett értelmesség.”

A „ferences” jelzőt többek között a teremtett világhoz való kötődése miatt is ruházták rá a kritikusai.„Gyönyörűséggel tölt el a világban mindennek a sokfélesége: a színek, a hangok, az illatok. Ezért valamikor hosszasan és türelmesen tanultam a természetet. Szerettem növényhatározóval a kezemben ismerkedni a növényekkel, szeretem Linnét, aki néven szólította a növényeket. Nem tetszik nekem a ma olyan divatos jelhasználat: madár, hal, állat. Én kócsagot, fecskét, katicát, vadnyulat látok. A világnak egyszer nevet adott valaki. Én konkrét, nem névtelen világot látok.” Mindez már puszta mivoltában érinti hitünk központi kérdéseit: „A világ valóban létezik, nem költői találmány. Azon keresztül, ami látható, megtapintható, a láthatatlan határát közelíthetjük meg. Ahogyan a credóban imádkozzuk: hiszek ‘minden láthatónak és láthatatlannak a Teremtőjében.’ Vagyis ami látható, megtapintható, képet ad a láthatatlanról és megismerhetetlenről. Enélkül a világmérték nélkül nem lehetne fogalmunk a megfoghatatlan titkokról. Ezért érdekelnek annyira a virágok, a rovarok, madarak, kövek. Katedrálisok és gótikus templomok helyett inkább a fákról írok, mert azokban él a paradicsom emlékezete. Ha az ember beleírja magát a természetbe, megérezhet valamit a paradicsomélményből, és kicsit visszatér abba az időbe, mikor az ember a növényekkel és az állatokkal együtt Isten kegyelmének sugarában élt. A természet soha nem vétkezett a Teremtője ellen, ezért az ember sokat tanulhat tőle.”

Meglepő lehet, hogy ezekben a pap által írt versekben minduntalan találkozunk a szerelem fogalmával is. Túl azon, hogy – más európai nyelvekhez hasonlóan – a lengyelben is a szeretetet és a szerelmet egy szóval nevezik meg, mélyebb oka is van ennek. A szerelemben benne foglaltatik szinte minden más érzés is: nemcsak az öröm, a boldogság, a béke, de a szomorúság, a nyugtalanság, a kétségbeesés is, hiszen azok, akik a legközelebb élnek egymáshoz, félnek attól, hogy a másik érzelmei megváltoznak, és hogy netán megbetegszik, meghal. A földi szerelem mindig veszélyeztetett, azért a szerelem után vágyódva igazából Isten után vágyódunk. Emberekben keressük, hogy a végén Istennél találjuk meg. „Azt hiszem, hogy még ha valaki azt mondja is, hogy nem hisz Istenben, de jó és nemes, istenszeretetben van. Az az ember, aki boldognak tartja magát, közelebb van az igazsághoz, mint az, aki elmerült a kétségbeesésben. Mert az ember a boldogságra teremtődött. […] valami olyat szeretünk, ami nagyobb nálunk. […] Az ember Istené, nem önmagáé, nem egy másik emberé. Ha ezt megérti - megmenekült a kétségbeeséstől.”

JanTwardowski atya költészete az aforizmák egész kincsesbányája: „siessünk szeretni embereket, oly gyorsan mennek el”, „mindig túl keveset és túl későn szeretünk”, „ami nem logikus elvezet a hithez”, „az Úristen túl nagy, hogyan férne emberfejbe” – csak néhány közülük.

Sokkal érzékenyebb a jóra, mint a rosszra. „Mikor Jézus a pusztában jóllakatott sok embert, még meghagyta, hogy gyűjtsék össze a szél által széthordott morzsákat, noha mindenki jóllakott már. Így látja a hívő a jóság morzsáit, a szeretet, az önfeláldozás morzsáit. Ha össze lehetne gyűjteni az anyák, a tanítók, az orvosok igyekezetét, imáját, ha össze lehetne gyűjteni az összes pókot, katicát, fülbemászót, szarvasbogarat, súlyuk nagyobb lenne az elefántokénál.[…] Én két világban élek: az egyik reális, borzalmas, teli merényletekkel, háborúkkal, terrorral. A másik – az emberi vallomások, gyónások világa, az Isten és a szeretet utáni vágyódásnak a világa. Mindkét világ valóságos, de a számomra fontosabb ez a második. Megismerem a jót és a rosszat, és úgy látom,hogy több a jó, és hogy a jó a mindenség létét tartja fenn, mert ellenkező esetben a lét egy parányi morzsája sem lenne már a földön.”

Tereza Worowska