3 x 3

Simonyi Emőnek




ilyenesség



az olyanosság



a szeretet csak egy



x x x



közüvöltés



közbutaságok



a fenn s a lenn te vagy



x x x



meg se moccan



úgy vezet az út



benned a föld s az ég






a bárány nem

szájában igen

szemüregében kripta hűvöse

zsigerei merő taszítás

a szíve széfben dorombol

egyedül magának


mit kezdhet vele a halál

hisz rég halott


csak aki szólít halottat élőt

aki szavának ereje van

csak ő - a bárány

nem csügged

neki szolgál a halál is



a hang

zeng-bong

a nagyharang

tágulnak a beszűkült terek

oszladoznak az égen a felhők

s oszladoznak az emberek szívében


leng a büszke nyelv

egyre leng

bár bosszankodva olykor

kissé félrever

a hang miért nem ő


feszít az álszerény harangköpeny

be szépen szólok - bólogat

s fájdalmát hogy a hang ő nem lehet

apró repedésbe rejti

kihallani alig lehet


a torony az orrát magasan hordja

végül is ő a harangtorony

s meg-megreccsen talapzata

ha mást dicsérnek

a hangot vagy a harangot


a hang meg csak száll

egyre száll

völgyet hegyet betölt

amint vér tölti be test porcikáit

ha kalimpál buzgón a szív


örvendeni aki tud magának

s átélve titkát az egyszerit

örvendezi örvendezi

a csoda őbelőle

a nagybetűs Titok általa születik



állomás

nem várok

szól az idő


ha halogatod

a beszállást

életről halálról

lemaradsz


a semmi emlőin

csünghetsz mindörökké

nevenincs váróteremben



aranylant

végtelen kinn

végtelen benn

és odafönn

és odalenn

fényhullámokban

és végig a mátrixon

mindenütt

pulzál végig a végtelen

pulzál

mint a vér az erekben


képmás vagy

képmás vagyok

s azok köröttünk

mind azok

az emberek


mi haszna mégis

ha mint mondják

az aranylant

szamárkézben szamárnótát

tud csak pengeni



árnyak nélkül

ott állok majd

állok ott

mintha itt mintha most


és zubog majd egyre

zubog alá a fény

sodorva magával

mind az árnyakat


mi marad belőlem akkor

ki marad


az árnyak nélkül ki vagyok

ha felismersz mondd


árnyak nélkül kéne

ismerni már magam



az vagy

szíved nincs

szívünk a Te szíved


irgalmas vagy az irgalmashoz

irgalmas az irgalmatlanhoz

mert lényed az irgalom


amit meg elmondok rólad

nem te vagy

amit elmondani nem tudok

te az vagy



békesség mindeneknek

Jézus jön erre tömegek kísérik

éljenzés pfúj ahol halad

zárulnak ajtók ablakok kinyílnak

ugrál sok béna vak tegnap még halott

s kiáltozza hasonló hozzá senki nincs


Dávid táncol előtte kenyerét eszi

ámulja hatalmas nem látható sereg

vele örvend Salamon Sába királynője

Illés Mózes feszülten figyel

dalol Ninive s Szodoma énekel


fia Ő Éva leányának kinek

isteni sarkát kígyó nem marta

Achillea sebe benne gyógyul


könyörülj te Ismeretlen könyörülj

önts belénk életet Bárány ossz reményt

nyerd meg a szívünk jóra formáltad

örömöd tisztítsa magasból s járja be

rossztól rothadástól óvja naponta

ülve asztalunkhoz törd meg kenyerünk

légy szószólónk erős szavaddal

jótól fordult torz testvérek vagyunk


rajtam is mutasd meg

Atyád mire képes

járni az úton és élni taníts

tanulja világunk Máriádban

a Lélek kit adott s milyen új élet kezdete

mindeneknek az a jászol az a Betlehem



címe nincs

élő víz folyama fakad

szíved mélyén

néha csak úgy

mikor tömegben

vagy szálegyedül

caplatsz a porban

vagy mikor rigófütty

járja a hajnali belváros

kihalt útjait


a folyam egyre árad

partján az élet ünnepel

benned a szomjas állatok

mint puha ölre ráhajolnak

belé merülnek áhítattal

és álmodnak

mint anyjuk hasában egykoron


te meg csak állsz

izzanak zsigereid

a tekintet eleven tüze

lobbant lángra

magad sem érted

de már látod mindenben

azt Aki van



csoda

a sírverem kívülről

végül is

egyforma mindenütt


morzsálódnak belé

kirendelt napjaink


megszokott kerékvágásunk

az időmezőben

a sírveremtől

csak hosszában különbözik


az ismétlődő csoda pedig

hogy napra nap vagyunk

lámpás alvilági útjainkra



egyedül tiéd

elvéreztél a kereszten

tettük ezt veled mi

a tieid


varratlan köntösöd

koncként megszaggattuk -

hogy egy maradjon

sorsot vetni rá sem voltunk képesek

nem tellett tőlünk annyi sem

mint a katonáktól egykoron


az egymás közti út porát

magunkról mind leráztuk itt is ott is

sátántól való rajtunk nem maradt


látva mindezt hogy lehetünk

szemed fénye továbbra is -

áruld el titkod

képmásaid vagyunk


segíts leróni a közös tartozást

ötszáz év után a gyászmunkát végre

együtt elvégezni segíts

nem mentegetve

magunkat s a szörnyű bűnt -

azt hogy saját igazunk

a tiédnél fontosabb lehetett

hogy magunkért haltunk inkább

mint teérted

s egymást kergettük halálba

bűneink helyett


segíts tenni mindenestül

ami tőled jön s csak azt

igaz bánatunknak tanúja ez lehet


tisztulva együtt így ünnepeljünk -

haldokolván Atyádtól számunkra

leesdetted még ezt a kegyelmet


ünnepeljük együtt az ősi örömhírt

ötszáz éve ezt tisztábban fölmutattad

válaszul utálatos bűneinkre -

ünnepeljünk együtt

a dicsőség tiéd egyedül



elhalnak ajkadon

virrad

itt benn


minden lélegzetvétel

szíved masszírozza


feltartod kezed

az egymásban lét titka előtt


csend van

a kérdések elhalnak ajkadon


fülelsz

elzúgó univerzumokat engedsz ismeretlenbe hullni


ölel az Egy

kívüle csak a semmi



eloldozódva

szöveg

szöveg

és hulló csillagok


a fény

belül világít

ott szól a Szó


veszed a hallhatót

a láthatót

ott legbelül


a néma fák

figyelnek

figyelik magukban

a vérző rajzolatot


várnak

nekik szólóra várnak

akármit

akármi mozdulatot


a nap lemegy

lemegy éppen

és jön

jön újra újra


közben a vadak

elodozódnak

édent járnak

járják ezt a még

vad vadont


illesztetnek újra

az eresztékek

illesztetnek újra

a kilazultak


a nap pedig

a nap

ha fönn ha lenn

egyre csak ragyog



ez van

van amit nem szégyellnek

sötétben

napfényben

mégis halálos

s ki erre vak

annak nem vak-

de hullafoltja van


*


amit nézel

azzá leszel

tartsd hát tisztán

belső tekinteted


*


ami van

annak szabad lennie

s még annak is

ami nincs


*


feneketlen óceán

benned az élet

miért időzöl hát

szirénszigeteken



épül

este lett öreg este

elszáradt bőrét vetkezi a nap

szemlélem

mosásba mit adjak

s kincseket rejt-e

a napi hordalék


festett egem ma

résnyire ha nyílt csak

érkeztél így is

számon kezemen


ilyen napszámosokkal

épül az Ország


de hisz te építed

te láthatóvá hallhatóvá

magad-üresített

akit fölszögeltünk

s aki a sírból fénylőn

hozzánk vissza

örökre érkezett



észrevétlen

foganás

halál

tökéletes két jelen

köztük az élet

pálya csupán

pálya

jelenlétgyakorlatokra


x


néző

és színész

és pódium


ez a három

sose három

mindig egy


x


ami történik

igazán Ő tudja

Ő aki ott volt

veled egy

a születéskor


aki hordoz

hordoz végig

észrevétlen

a titokkal teljes

átmenetig



falak nélkül

vallás nem áll

igazság felett

alatt


ha megpróbálja

nem vallás többé

csak kényszerzubbony

lyukas garas


lepel mögött

lepel előtt

az Úr csak egy


uralma időhöz nem kötött

így végtelen

s végtelen türelme is


trónbitorló akad számos

s száma van napjaiknak

ezért aztán minden kínjuk

egyszer véget érhet


szabadul

aki lepel előtt lepel mögött

hívásra válaszul

számok s idő bűvköréből

végleg kilép


Jézus

kertedben nincsenek falak

otthonra ébred benned mind

ki faltalan

ha hagyja Éva

hagyja Ádám

hogy megszámold bennük az időt

hogy elbontsd bennük mind

és kinccsé tedd a falakat



feltámadások

Bellovics Gábornak és Petrovics Lászlónak


belépett

kétlábú ikon

titkokra ablak


szó mozdulat tekintet

és minden hallgatás

szabadba szólít

némíthatatlanul


ajtó nem nyílt

a nem látható

a tetten nem érhető

mégis belépett


vagy egyszerűen

csak látható lett

s feltárultak vele mindenek

miként te is Őbenne


most pedig

már örökre

tebenned Ő tapintható



három kérdés ráadással

Madarassy Istvánnak


a titok szívéből

örök életre szóló

víz fakad

ez a víz mi vagyunk

örök életre felfakasztva


a forrásból kilépve

csordogálunk erre-arra

tér-időmorzsák ízesítenek

nem ismétlődő partokról

nevet kapunk


patakok csermelyek

folyókká összeállunk

zavaros mélyünk tengert álmodik

s szívünkből kotyvasztott mérgek

az óceánba hordják a halált


mind a holt-tengerek

és lefolyás nélküli tavak

seb a Mester oldalán

melyből megtisztító

vér és víz fakad



határtalan

be szép

gyönyörködöm

és indulok


ne menj tovább tilos

határ szeli ketté az erdőt

parancsra az a fa ott

ennek már idegen


vízhez érek s hallom

fordulj vissza nem úszhatsz tovább

cseppet a csepptől itt

gyanakvásország határa

választja el


állok határközelben

nézek előre föl

s hallgatom

az ott az a légtér másé

a felhő a szél ott nem érted van


határok

földön vízben levegőben

a megosztott emberszív

földrajza vesz körül


hogyan vegyem komolyan

s mennyire

hogy szemem a tükörben

ne kelljen lesütni

se ma se semmikor


s közben szívem határain

hányan véreznek el

a te szíved szerettei Teremtő

hányan véreznek el szívem határain

egyedül te tudod


országod a beígért

mikor lesz végre egy

köröttünk bennünk

egy amint benned öröktől egy


be szép

gyönyörködöm

és indulok tovább



honnan hová

alámerült a sok zaj

a hangok tengerében


az univerzum csöndje ölelte

lelke halló szőreit


hámlani kezdett lassan

önmagáról


felsejlett mindenben

a mindennél több


az élet új íze

átjárta mindenestül


nem vonzották többé

korábbi menük



igazi lesz

meghalok

ismerős arcod ismeretlen

kísér a ködben


homlokodra új nevet

lassan én adok

igazi lesz

időtelen


ettől a sebek összeforrnak

s megelevenednek

jövő és múlt sírjai



ingyen

tiéd a kereszt

a szálegyenes

ha tudod viselni

s tiéd vele

az örök
korona


az Ország pedig azé

aki befogadja

az életet

anyaméhben

útfélen úton

s akinek pillantása

igenné lesz

halálra

életre

igen



isteni luxus

bilincseit a világ

nagy erőkkel beszéli

lakóira

a hozott rabság

a születés szabta

nem elég


miért hogy e világ

nekem te vagy

neked meg én


a tömlöcfalak díszíthetők

kis kényelem is összehozható

amennyit éppen elvisel

az irányított lelkiismeret

rácsot feledni meg

ritka madár az álom

rabság és szabadság

e két ikerszülött

illúzió-e csupán


folyik a küzdelem

reményért életért folyik

s folyik a vér

nélküle se élet se remény

a váltságban hívőnek szent

e pezsgő vörös folyadék


amint véljük

luxus-e a szabadság

isteni luxus


vér által kavar itt Káin Ábel

s gomolygó füstben Izsák Ábrahám

őriz homlokon pecsét

megőriz bozótban fennakadt kos


a kiszögezett Bárány

fennakadt örökre

már szabad vagy

mondhatod

tetszik is nem is



kegyelem

megébredek az éjszakában

ablakot nyitok


szemlélem kertemben

a sarjadó vetést


a semmi kútja öntözi


hajnalra tán teremni fog

gondolom


s álomvárón megnyugodva

elnyújtózom újra ágyamon



kifordítva

megnyúztak

kifordították bőrömet

majd visszaillesztgették gondosan


megy minden tovább

meglel a hideg a hőség

a kanyargó út

jönnek szembe völgyek

meredélyek


vonulunk

törődve egymással

nem törődve

a sötét lyukban

rendre eltűnünk

a kijárat rejtve


megnyúztak

kifordítva adták vissza

bőrömet


honnan tudjam most

mi a kinn

mi a benn


honnan tudjam

hol keresselek



kígyó béka

kígyó béka lakik szívedben

tele is van velük a világ

- a szívemmel nézem én is őket

szól az Úr


és adná máris látnom

nem mulandó fényben

azt aki vagyok

aki vagy

mutatna önmagában mindent


ott a kígyó vígan siklik

vartyog büszkén a béka

szép minden ott

szép és ártatlan



kincseid

káoszra káosz felel

rendre rend


ami történik

kitakar lassan

felmutatja

benned mind a kincseket


kitakar téged

a jó a rossz

megtudhatod tőlük

ki vagy



kisvillával

mikor gyermek voltam

s az ebéd végén

már elvitték mind

a használt eszközöket tálakat

érintetlen kisvillák

maradtak néha


megtanultam

hogy ilyenkor

valami igazi édesség

még érkezik


végakaratom nem tévedés

kisvillával temessetek



klónozhatnád

a Blahán át

a föld alatt

hányások között

és bűzlő matracok

meg szakadt kétlábúak közt

vezet utam

megállok


az eldobott tűk

a mocskos műanyagflakkonok

Hozzád kiáltanak


képmásaid hevernek itt

hat lábnál mélyebben

beton- és bitumenrétegek alatt

járókelők közt elnyúlva a kövön


köröttük van s rajtuk

mi a világból mindenük

hideg műfény világít nekik

január végi tavaszban


nem rejtik nyomoruk

otthon vannak itt

s világodban otthon mindenütt

a felszínen fölöttük

fényben s okos pléhkasznikban

kinyalt hajléktalanok száguldanak


a Te titkod

az üres sír Urának titka öleli

kétezertizenhatodik esztendeje

az Üzenetre süket bugyrokat

a meddő szenvedélyekben

izzó poklokat


meddig lesz még ez így

- kiáltoznak a léleknyomor göncei -

összemaszatolt képmásaiddal

meddig történik mindez még Urunk


az Oázisból egy jótét lélek

siet arra éppen

megtette mit önfeledt vagy számító

szíve fantáziája neki tenni engedett

Érted magáért - s most megy haza

várják fűtött börtöne

otthonnak álcázott falai


mi is ez itt Uram

mi ez ennyinek - nézek körül

itt-ott nyíló részvétvirágok

faggatják kifacsart szívem


klónozhatnád nagy Úr

klónozhatnád itt

megállás nélkül tenmagad



közelítések

Deák Sárának


mit tudhat vajon télről a nyár

öregek éjszakáiról az ifjú

okos professzor a putrihomályról

kivert kutyákról az otthonmeleg


fénylik számban a szó

s mégis rende csap arcul

téged is aki ismersz

te meg lépdelsz felém kitakarva

önfeledten bízón

miattad porcelánjaim

jajongva hullnak darabokra


kikönyöklök az ablakon

belső várkastélyom lőrésnyi ablakán

meglátom őt

éppen leprást érint

körötte tegnapi bénák

süketek vakok

vonulnak együtt a sír felé

barátja bűzlik odabenn

a négynapos halott

közelít megáll

már gördül a kő

a halál várkastélyának nyílik ajtaja

fény árad belé

életet kiáltó szavak visszhangzanak


fülelek

nevemet hallom

a halált őrző leplek

rólam hullanak




légűrben morfondírozás

Eperjes Károlynak


nagy a nyüzsgés odalenn


ez az öntörvényű

akármilyen törvényű

primitív földi népség

élettel csordultig teli

kívülről nem hajlítható

csak írtható gyomlálható


de őket kiírtva

játékom bizony

hamar véget ér


visszafogom magam

belülről töröm meg

rohasztom semmivé

valamennyit


szövetségesek kellenek közülük

aztán majd mennek

amerre akarom

amit csak jónak látok

tehetem velük

ha barátaimmá lesznek


segítem akik szükségben vannak

képezem tehetségeit

ilyen-olyan rabságból

segítek nekik talpra állani

szabadítójukká válok

belülről veszem meg szabadságukat

azt a valódit

úgy hogy észre sem veszik

s ha mégis

akkorra már enyéim mindenestül


ha bejutottam a réseken

a kertek alján

a hátsó kapun

bárányaik bőrében

és mint szabadító

várhatom cserébe joggal

hogy jönnek majd velem

a jótevővel

jönnek velem kifelé aklaikból

az én ajtómon

várhatom hogy nem lesznek

hálátlanok


csak legyenek annyian

a megvettek az elkápráztatottak

hogy maguk tapossák szét

az ébredőt a lázadót

s még jó lélekkel is tegyék

ha erre úgy kaphatók


így aztán véges birodalmamban

egy ideig nem unatkozom…


csak az a hang ne lenne fülemben

csak azt ne kéne többé hallanom:

fickó siess

tedd amit tervezel

tedd míg tart az éj...




még várakozik

Ádám vagy

a szegényházból

vagy Éva


kaptál egy szép szövetet

válogattál a szabásminták közt

s varrtál magadnak tetszetős ruhát


most viseled örömmel

bár valami félreszabódott

huzgálod magadon ide-oda

- valahol mindig kikandikál

mezítelen nyomorod


az agyad már megtért

a szíved még várakozik



megébredünk

Jókai Annának


emberszív

oázisban sivatag


vak érzelmek égi lángolása

szikkasztja porrá

s kapják hátukra hiábavaló

bennszülött szelek


időtlen erők formálják

mindig új kies dűnévé

kietlen tájakon


hadd emlékezzék

ki volt

igazán ki is lehetne

milyen álom szunnyad

magányos sodródó

porszemein


csillognak csillámain

elérhetetlen csillagok

a fagyos éjszakában


a naponta hűtlen nap heve

- menekvés előle nincs -

míg kedve tartja

egész súlyával

kiméletlen igázza le


egyszer minden homokóra

lepereg


s ha por lettünk már

egészen

por hamu hamu

emlékezz ember

az irgalom oázisában



mese

meséld ma azt

megint

kérlelt csukott szeme


a csendnek nem kellett

újabb nógatás

minden szó megkerült

s fontoskodón nem tolakodtak

idegen szavak


a farkas a sárkány hoppon maradt

kastéllyá lett a kunyhó

s királyfivá minden harmadik gyerek

(minden második meg

csücsült az árnyékban továbbra is)

árva lánykáért herceg érkezett

s ki elveszett haza talált mind


mesélők vigyázzatok

ha egy szó elhagyja őrhelyét

lazulnak a világ eresztékei


hordozod magadban a gyermeket

mi másra lennének rutinjaid

őrzik vadonból hasított kertedet



mezítelen

mezítelen a világ

képzeletünk öltözteti

irgalmasba kegyetlenbe


fák tetején megül a rigó

napszentületkor

mozdulatlan


a kakas meg hajnal előtt

költi a napot


szép a világ magában is

egyszer majd mellé vetkezel

tán magadtól is



mi fontos

tanulhatja buzgó egyházfi

bármelyik kofától

hogy egyetlen recept

nem táplál minden begyet

a kofa meg buzgó egyházfiaktól

hogy az se baj ha van recept


Prokrusztész a rabló csalt

két ágya volt biztosra ment

a hős Thészeusznak kellett jönnie

keményen kegyetlenül

hogy az egyik ágyba

a csalót magát faragja be


lehet-e nem prokrusztészi

nem thészeuszi az agy a szív

metszve növelve s nem pusztítva

önmagát ezt a zsákutcákban

s rácsok közt tántorgó

jobb sorsra szánt menetet


ha országodba Mester

az Országba amin kívül

csak árnyék van

ege földje a semminek

ha országodba valaki valóban elért

az látható lesz ugye


az életet a szerencsés

igazán szereti majd

szeretheti örökre már

és növekszik is

növekszik másban önmagában

naponta növekszik akadálytalan



mi kell

folyik a vihar

ott a Föld faluban

az igazi naptól mintha távol

vihar folyik abban az éjjeliben

urbánus sok ott nem akad

alvilágpolgárok érdekeit

idegrohamát szenvedik

a védtelen lakók


akiket pedig nem fékezik

a falu végi tócsák

az óceánok és kontinensek

magukat isteneknek

gondolják azok

a Föld faluban ott


szerencsétlen analfabéták

olvasni nem tudnak igazán

a szívekben

sem saját szívükben

sem a csillagokban

hol ide hol oda vonulnak

zavaros egojuk álcázott vágyait

olvassák buzgón mindenkire

fegyverrel a szájban a kézben

olvassák mindenkire

aki máshogy

s egyáltalán szabad

míg bőrükön ki nem üt

a belső rothadás

telíthetetlen boldogtalansága

a mohó kis ego


az élet meg világol

ragyog a kozmikus tavasz

fakad szüntelen

s dobbanthat bárki

a színpadon bármikor

dobbanthat nagyot


mi kell hogy fölébredj mi kell

Berlinben, New Yorkban

Budapesten

bármely cigánysoron

mi kell a tiszta szárnyaláshoz

ad astra s túl csillagokon

egészen oda

ahol már induláskor

zsigereinkbe oltatott

az olthatatlan fény

ahol eljegyeztettünk életre

mindörökre

s ahonnan a sír pecsét csupán

pecsét mindenekre

ami bennünk már most halott


mi kell hogy fölébredj

mondd mi kell




nem kéne

sebesülthöz halotthoz

háborúban

nem kéne szokni

sem hajléktalanhoz békeidőben


szokni belső külső földönfutóhoz

nem kellene

azokhoz akiket otthonmelegből

al- és felvilági toló fájdalom

lökött ismeretlen útra

s indultak kínjaikból

megszületni valahol

új életre


nem kéne szokni

ráncokhoz tükörben

hantolatlan álmok árkaihoz

rejtett sebekhez

ahol az élet észrevétlen elfolyik

nem kéne nem kéne szokni

könnyekhez gyermekszemekben

nem kéne

bizony nem


zsigerek paradicsomi vágya

benned

élőké és holtaké

virágoké fotonoké

köveké és hamué

ádám életének

a teremtés mindhét napjának

összes hordaléka benned

mozdul veled

bármerre mész


voltál-e otthon már

akárcsak látogatóként

valaha önmagadban


szokni nem kéne

érkezés előtt

semmihez



neszezés

zenél a nap

a huszonnégy órás

fénylik minden

és zenél

benned körülötted


romolhatatlan ősharmónia

izzik át téren időn


a sötét álmok szétrepednek

szét a verejtékkel összetákolt

véres szűk világ


a részek a fényben megfürödnek

s az izzás régi-új rendjébe

maguktól hullanak


a szüntelen mozgásban

egy-egy villanásra

magára ismer aki van


fölsejlik a kert

a fák árnyékában

Éva nyújtózik

Ádám még horkol egyet

Káin a mezőn

Ábellel kergetőzik


s aki értené a szót

hogy mezítelen

nem akad arra egy sem


idehallik

ahogy a Teremtő

szüntelen neszez



nyitva van az aranykapu

e csodás planétára

a kék bolygóra ide

küldettünk mindahányan

látni a káoszban a sötétben

és tenni e tohuvabohuban

tenni amit tenni lehet

amit helyettünk

más senki nem tehet


látni a láthatatlant

a személyes világegyetemben

és látható mosolyként hagyni itt

mindenestül

ezt az egyetlen életet


tán tudod már

csodás kastély lakója vagy

benned épült

leronthatatlan

s az eggyel egy


ki az Atyában él időtelen

időben életre kelt

szeplőtlen Mater ölén

bejárta földi s alvilági útjaink

leverte zárjait

s mint gödölye mint oroszlán

mint a sarj

magasba fel foglyokkal érkezett

a kristályterem kapuját

belépve nyitva hagyta

s a trónra szállt


az aranykapu nyitva már

a könyv bezárhatalan

a kívül-belül teleírt

s a sol invictus hevében

a bárány szeme sugarában

az a könyv veszíti mind

veszíti már pecsétjeit



párbeszéd decemberben

a Szent Egyed és a JMSz önkénteseinek


karácsony van kétezertizenöt

hó sehol

ablakom alatt rügyezik a fa


veled Urunk bennünk mindig rügy fakad

neked háttal - magányzimankóban

morzsáidból rakhatunk csak tüzet


hajléktalanok vettek ma hajlékot itt

kikötöttek pár órára

a jezsuita szigeten


terítve égi-földi asztal

pásztorral bölccsel angyalokkal

szemléljük a csodát


kimosdva és beöltözve

lehetünk tán száznyolcvanan

- csöppek az emberóceánban


a mosoly megismételhetetlen

adjuk őket vesszük

s tanuljuk hozzá igaz neveink


szívem sátorában migránsok mennek jönnek

földrészek országok között számolatlan

ez is ma van


holnap pedig a hozzánk migráltaknak

lesz Bicskén közös ünnepi asztal

veled, Urunk, bennük osztozhatunk


venit hospes Christus venit

vallják együtt a Szent Ignác

s a Szent Egyed önkéntesek


miféle párbeszéd folyik

közöttünk Istenem

önmagunkkal veled


kiáltozásra süket csönd a válasz

agyontömött szívünk terében

egymás szavát se halljuk - nemhogy a tied


tűzvésszel viharral nem érkezel

de Kármelen és Betlehemben

a szelíd szellő te vagy


győzködöd bennem Illést Mózest

s tudod ha csellengőn is tiéd vagyok

mióta rám találtál


mikor a világ a legsötétebb

- zászlaját már bontja

az örök tavasz


csoda-e ha égig ér a földi dics

s angyalámulatra betölti a port

az égi béke és jó akarat



piktogramok

őrá mutat

egy jel rámutat

az idő nyila

és láss csudát

megnő

mint képernyőn a piktogram


aztán a gyász jön

menetrendszerű

a szeszélyes nyíl egyszer továbbáll

más tartja kézben

azt a bizonyos egeret


de addig is létezett kicsit

álmában nagyra nőhetett

egy tetszhalott


*


szereteted jele rajtunk

születés óta

az időkép ernyőjén jövünk megyünk

jeled rajtunk

a te piktogramjaidon

a te jeled

időtlen Úr


és ez a jel rólunk

nem áll tovább

soha



rajtad a szeme

betűkre hulltál

pontra kérdőjelre

nem rejteget

se föld se ég


a csöppség szeme

ki egy hetes már

megnyugszik rajtad

és mosolyog


jobban megérted

mezítlen szótalan

kulturpucér szíved

elfogadó


ártatlan év jön

lapjai fehérek

a tintánk meg színes

továbbra is


eredj nyomába

a széthullt betűknek

újszülött szavad

mosoly legyen


tedd ki a pontot

ahová pont való

az ég kapujába

meg kérdőjeled



százszor annyi

Oláh János halálára


ha egy mag a földbe hull

és magának elrohad

lesz belőle ötvenszer harmincszor

százszor annyi

az Írás mondja

s a tapasztalat


ha elrohadnánk magunknak mind

nem ahogy szoktunk

hanem mint a mag

nem férnénk el a földön

hamar belaknánk naprendszerünket

s vágtáznánk tovább

a tejúton

ad astra omnia




szükségtelen

Kákonyi Júliának


kihullott szárnytollakat

sodor a szél


a faroktoll súlyos

ahova hullik ott maradt


belső tájakon lavírozol

tollakra szükség ott

többé nincs



tél friss hó

talpad szűzhóba süpped

vonulhatsz tömegben

vizeletminták közt pesti aszfalton

köpeteken

lépteid mégis

friss havat tapodnak

neked harmatozzák

benned az egek

megállás nélkül harmatoznak

számodra új esélyt


egyszer célba érsz



tetszik is nem is

belém álmodtak

s engem beléd

minden kortyban falatban

írva áll

borod vagyok

kenyerem vagy

pokolra mennybe így hull

naponta együtt a világ


és álmodunk

amint a csillagokba iratott

álmodunk egymásnak rendre

tetszik is nem is

nyilvános nagy álomtárból

kölcsönzünk

ki ezt ki azt

és álmodunk

mérgezvén egymást

vagy táplálván tovább


pusztíthatatlan őssejtekkel

minden behintve

minden űr

azúron túl és innen

a földnek méhe

a sírkamrák szívünkben


s időt teret nem ismervén

a lélek őssejtjei

osztódnak csíráznak

fékezhetetlenül


a zsigerek vajúdnak

sok a torzszülött

az élősködő való alól

valaki kiles

s egy törött gerinc összeforr



tipródás

mit tipródsz

mehetnél tovább

a jó és annak hiánya

izgalomban tart itt szüntelen

tömegeket


építhetsz házat

várost országokat

a következő cunámiig

a következő föld- és

értékcsuszamlásig

eltemeti az majd

valamennyit


kiástuk a homo erectust

a homo ergastert

a neandervölgyit

meg a többit

voltak ők is néha boldogok

bizonnyal

míg a történelem szinéről

le nem töröltük mindnyájukat

mi a sapiens


tudod-e mi az

lenni

lenni csak

és örülni

rálátni mindenekre

idő és vágy szemellenzői nélkül

lenni mindennel egy

csak úgy

lenni egy mindennel

ami van


feljött a nap

egy egészen új

nem volt ez még sosem

te írod most

a történéseit

engedj el mindent ami volt

mélylélegzet

indulj tovább



titok

megismerlek-e

ha majd találkozunk

mikor világok nyílnak

csukódnak

s nyílnak újra

mikor tükörbe nézve

sok szempár közt

az egyik ismeretlen

éppen én leszek


megdobban-e akkor

porba tért szívem

fojtogatja-e majd

elporladt torkom

a találkozás


egyedül te tudod

Uram

örök jelened

hordozza csak

a biztos holnapot

s a te Titkod rejti

minden titkomat



tollfosztó

Kákonyi Júliának


kihullott szárnytollakat

sodor a szél


a faroktoll súlyos

ahova hullik ott marad


belső tájakon lavírozol

tollakra szükség ott

többé nincs



ugrásra kész

nagy a jövés-menés

az egyetlen út porát

tapossuk

meg-megállva


virágok pompáznak

gyógyulás romlás virágai

illatoznak benned

körülötted


faggat az ártatlan köd

forgolódsz


szabadságtisztásaid közt

lépsz jobbra balra


tegnap és holnap

kényszerképzete rajtad


út előtted mögötted

az egyetlen út


ugrásra készen ül

Bartímeus a járdaszélen



utazás

megébredtél

a jegy nem menettérti

kiszállni csak egyszer lehet

robog szerelvényed

a táj robog

teszed ami jön belülrôl

történik amire befizettek


majd kiszállsz

s szemléled az utat

lepeltelen

utazásod tarka nyomait

kínok közt a vákumot a sebeket

már minden titoknak

pontos arca van


visznek jegy nélkül

kéretlen visznek

bejárod hiánytalan

hiányaid tévedéseid

a fagyott halmokat

megesett völgyeket

s forrongó barlangjaid


jelen a múlt

jelen a jövő


tettek tisztásai

a tiszta tetteké

adnak pihenőt

ha az árnyak megrohannak

harapnak tépnek

az árnyak

utazásod alatt

te eresztetted őket szabadon


pucéran észleled majd

szülőcsatornában magzat

észleled

áradó ragyogás ölel

mióta létezel



ügynökök

olyan vagy

mint smith ügynök

bármerre nézek

rólad szól a mátrix

mindenütt


hol fehérnek látlak

hol feketének

máskor meg pesti aluljárók

színes rongyaiban jelentkezel

kéretlenül


Harry Potter köpenye

láthatatlanná nem tesz

bár bomba tépte kopt vagy

didergő migráns körmendi sátorban

karácsonykészületben mészárolt

anya kisgyerek


smith ügynök nem hagyná

biztosan nem

a hálózatban a zavart

repesztene ezeregy alakban

az egész miskulancia széthull nélküle


miféle ügynök vagy te

mátrixod miféle

hálózatodat nem a másoké

hanem a saját véred élteti

élteti bennem

s általam is élteti


éltetheti

a te véred



újévi fohász

szeresd Uram az új évben azokat,

akiket nem tudok szeretni…

hangzik az fohász


kelleti magát hamisság istenke

az Örökkévaló színe előtt


a baj nem azzal van

aki a szeretet maga

merő tudatlanság biztatni őt

a szeretetre

hanem azzal aki nem tud

nem akar szeretni

sebeket osztogat halált

s hazug címkével ezt

még titkolja is


Uram te saját véreddel gyógyítod

akiket nem szeretve

én sebzek én ölök

gyógyíts ki engem a gyilkos ragályból

hogy ne hullákat szállítsak neked

és sebesülteket

hanem megtérve szeressek

veled benned általad

feltétel nélkül

e szép új esztendőben



vér nélkül

gáz van

nem tudok meghalni érted


nem a véres erőszakot mondom

hanem a mindennapos

sok kis halált


aminek történni kell

megállás nélkül úgy általában

ahhoz hogy élni lehessen

élni élned élnem


mikor figyelni kell

magunkat adni tényleg

nemcsak mintha

tessék-lássék tenni valamit


tenni úgy mint te teszed

két évezrede s öröktől

járván közöttünk vibrál minden

árad személyes figyelmed vére

szívedből szívünkbe méretlenül


hálóján a beteljesült idő terének

mint hajszálereken kivérzel

ömlik véred belénk

örök föltámadott


vér nélkül szétporlik

ami van


vér nélkül hogy mondhatom

szeretlek



világtérkép

születik

mindig minden

készül vérben az új

vajúdik

ma ölében a holnap

vonásai vonódnak

pár évre évtizedre

új világ térképe készül

világod térképe

álságból valóból

lenn- és fennvalóból


talpra ha érted

bárhol élsz

visz az idővonat

mit rád kentek

mások önmagad

mosd a gyalázatot

míg lehet

újulj a Fennvalóban

szabad vagy



virrasztó

tehetetlen a sötét

sem nappala sem éjjele

fogást a virrasztón

nem talál


sötét az éj

a virrasztónak

és sötét a nappal is


szabadsága más fényben él

tettei világánál

a világ napja

koromsötét