3 x 3
Simonyi Emőnek
az olyanosság
a szeretet csak egy
x x x
közüvöltés
közbutaságok
a fenn s a lenn te vagy
x x x
meg se moccan
úgy vezet az út
benned a föld s az ég
a
bárány nem
szájában
igen
szemüregében kripta hűvöse
zsigerei merő taszítás
a szíve széfben dorombol
egyedül magának
mit kezdhet vele a halál
hisz rég halott
csak aki szólít halottat élőt
aki szavának ereje van
csak ő - a bárány
nem csügged
neki szolgál a halál is
a hang
zeng-bong
a nagyharang
tágulnak a beszűkült terek
oszladoznak az égen a felhők
s oszladoznak az emberek szívében
leng a büszke nyelv
egyre leng
bár bosszankodva olykor
kissé félrever
a hang miért nem ő
feszít az álszerény harangköpeny
be szépen szólok - bólogat
s fájdalmát hogy a hang ő nem lehet
apró repedésbe rejti
kihallani alig lehet
a torony az orrát magasan hordja
végül is ő a harangtorony
s meg-megreccsen talapzata
ha mást dicsérnek
a hangot vagy a harangot
egyre száll
völgyet hegyet betölt
amint vér tölti be test porcikáit
ha kalimpál buzgón a szív
örvendeni aki tud magának
s átélve titkát az egyszerit
örvendezi örvendezi
a csoda őbelőle
a nagybetűs Titok általa születik
állomás
nem várok
szól az idő
ha halogatod
a beszállást
életről halálról
lemaradsz
a semmi emlőin
csünghetsz mindörökké
nevenincs váróteremben
aranylant
végtelen
kinn
végtelen benn
és odafönn
és odalenn
fényhullámokban
és végig a mátrixon
mindenütt
pulzál végig a végtelen
pulzál
képmás vagy
képmás vagyok
s azok köröttünk
mind azok
az emberek
mi haszna mégis
ha mint mondják
az aranylant
szamárkézben szamárnótát
tud csak pengeni
árnyak nélkül
ott
állok majd
állok ott
mintha itt mintha most
és zubog majd egyre
zubog alá a fény
sodorva magával
mind az árnyakat
mi marad belőlem akkor
ki marad
az árnyak nélkül ki vagyok
ha felismersz mondd
árnyak nélkül kéne
ismerni már magam
az vagy
szíved
nincs
szívünk a Te szíved
irgalmas vagy az irgalmashoz
irgalmas az irgalmatlanhoz
mert lényed az irgalom
amit meg elmondok rólad
nem te vagy
amit elmondani nem tudok
te az vagy
békesség mindeneknek
Jézus jön
erre tömegek kísérik
éljenzés pfúj ahol halad
zárulnak ajtók ablakok kinyílnak
ugrál sok béna vak tegnap még halott
s kiáltozza hasonló hozzá senki nincs
Dávid táncol előtte kenyerét eszi
ámulja hatalmas nem látható sereg
vele örvend Salamon Sába királynője
Illés Mózes feszülten figyel
dalol Ninive s Szodoma énekel
fia Ő Éva leányának kinek
isteni sarkát kígyó nem marta
Achillea sebe benne gyógyul
könyörülj te Ismeretlen könyörülj
önts belénk életet Bárány ossz reményt
nyerd meg a szívünk jóra formáltad
örömöd tisztítsa magasból s járja be
rossztól rothadástól óvja naponta
ülve asztalunkhoz törd meg kenyerünk
légy szószólónk erős szavaddal
jótól fordult torz testvérek vagyunk
rajtam is mutasd meg
Atyád mire képes
járni az úton és élni taníts
tanulja világunk Máriádban
a Lélek kit adott s milyen új élet kezdete
mindeneknek az a jászol az a Betlehem
címe nincs
élő víz
folyama fakad
szíved mélyén
néha csak úgy
mikor tömegben
vagy szálegyedül
caplatsz a porban
vagy mikor rigófütty
járja a hajnali belváros
kihalt útjait
a folyam egyre árad
partján az élet ünnepel
benned a szomjas állatok
mint puha ölre ráhajolnak
belé merülnek áhítattal
és álmodnak
mint anyjuk hasában egykoron
te meg csak állsz
izzanak zsigereid
a tekintet eleven tüze
lobbant lángra
magad sem érted
de már látod mindenben
azt Aki van
csoda
a
sírverem kívülről
végül is
egyforma mindenütt
morzsálódnak belé
kirendelt napjaink
megszokott kerékvágásunk
az időmezőben
a sírveremtől
csak hosszában különbözik
az ismétlődő csoda pedig
hogy napra nap vagyunk
lámpás alvilági útjainkra
egyedül tiéd
elvéreztél
a kereszten
tettük ezt veled mi
a tieid
varratlan köntösöd
koncként megszaggattuk -
hogy egy maradjon
sorsot vetni rá sem voltunk képesek
nem tellett tőlünk annyi sem
mint a katonáktól egykoron
az egymás közti út porát
magunkról mind leráztuk itt is ott is
sátántól való rajtunk nem maradt
látva mindezt hogy lehetünk
szemed fénye továbbra is -
áruld el titkod
képmásaid vagyunk
segíts leróni a közös tartozást
ötszáz év után a gyászmunkát végre
együtt elvégezni segíts
nem mentegetve
magunkat s a szörnyű bűnt -
azt hogy saját igazunk
a tiédnél fontosabb lehetett
hogy magunkért haltunk inkább
mint teérted
s egymást kergettük halálba
bűneink helyett
segíts tenni mindenestül
ami tőled jön s csak azt
igaz bánatunknak tanúja ez lehet
tisztulva együtt így ünnepeljünk -
haldokolván Atyádtól számunkra
leesdetted még ezt a kegyelmet
ünnepeljük együtt az ősi örömhírt
ötszáz éve ezt tisztábban fölmutattad
válaszul utálatos bűneinkre -
ünnepeljünk együtt
a dicsőség tiéd egyedül
elhalnak ajkadon
virrad
itt benn
minden lélegzetvétel
szíved masszírozza
feltartod kezed
az egymásban lét titka előtt
csend van
a kérdések elhalnak ajkadon
fülelsz
elzúgó univerzumokat engedsz ismeretlenbe hullni
ölel az Egy
kívüle csak a semmi
eloldozódva
szöveg
szöveg
és hulló csillagok
a fény
belül világít
ott szól a Szó
veszed a hallhatót
a láthatót
ott legbelül
a néma fák
figyelnek
figyelik magukban
a vérző rajzolatot
várnak
nekik szólóra várnak
akármit
akármi mozdulatot
a nap lemegy
lemegy éppen
és jön
jön újra újra
közben a vadak
elodozódnak
édent járnak
járják ezt a még
vad vadont
illesztetnek újra
az eresztékek
illesztetnek újra
a kilazultak
a nap pedig
a nap
ha fönn ha lenn
egyre csak ragyog
ez van
van
amit nem szégyellnek
sötétben
napfényben
mégis halálos
s ki erre vak
annak nem vak-
de hullafoltja van
*
amit nézel
azzá leszel
tartsd hát tisztán
belső tekinteted
*
ami van
annak szabad lennie
s még annak is
ami nincs
*
feneketlen óceán
benned az élet
miért időzöl hát
szirénszigeteken
épül
este lett
öreg este
elszáradt bőrét vetkezi a nap
szemlélem
mosásba mit adjak
s kincseket rejt-e
a napi hordalék
festett egem ma
résnyire ha nyílt csak
érkeztél így is
számon kezemen
ilyen napszámosokkal
épül az Ország
de hisz te építed
te láthatóvá hallhatóvá
magad-üresített
akit fölszögeltünk
s aki a sírból fénylőn
hozzánk vissza
örökre érkezett
észrevétlen
foganás
halál
tökéletes két jelen
köztük az élet
pálya csupán
pálya
jelenlétgyakorlatokra
x
néző
és színész
és pódium
ez a három
sose három
mindig egy
x
ami történik
igazán Ő tudja
Ő aki ott volt
veled egy
a születéskor
aki hordoz
hordoz végig
észrevétlen
a titokkal teljes
átmenetig
falak nélkül
vallás nem áll
igazság felett
alatt
ha megpróbálja
nem vallás többé
csak kényszerzubbony
lyukas garas
lepel mögött
lepel előtt
az Úr csak egy
uralma időhöz nem kötött
így végtelen
s végtelen türelme is
trónbitorló akad számos
s száma van napjaiknak
ezért aztán minden kínjuk
egyszer véget érhet
szabadul
aki lepel előtt lepel mögött
hívásra válaszul
számok s idő bűvköréből
végleg kilép
Jézus
kertedben nincsenek falak
otthonra ébred benned mind
ki faltalan
ha hagyja Éva
hagyja Ádám
hogy megszámold bennük az időt
hogy elbontsd bennük mind
és kinccsé tedd a falakat
feltámadások
Bellovics Gábornak és Petrovics Lászlónak
belépett
kétlábú ikon
titkokra ablak
szó mozdulat tekintet
és minden hallgatás
szabadba szólít
némíthatatlanul
ajtó nem nyílt
a nem látható
a tetten nem érhető
mégis belépett
vagy egyszerűen
csak látható lett
s feltárultak vele mindenek
miként te is Őbenne
most pedig
már örökre
tebenned Ő tapintható
három kérdés ráadással
Madarassy Istvánnak
a titok szívéből
örök életre szóló
víz fakad
ez a víz mi vagyunk
örök életre felfakasztva
a forrásból kilépve
csordogálunk erre-arra
tér-időmorzsák ízesítenek
nevet kapunk
patakok csermelyek
folyókká összeállunk
zavaros mélyünk tengert álmodik
s szívünkből kotyvasztott mérgek
az óceánba hordják a halált
mind a holt-tengerek
és lefolyás nélküli tavak
seb a Mester oldalán
melyből megtisztító
vér és víz fakad
határtalan
be szép
gyönyörködöm
és indulok
ne menj tovább tilos
határ szeli ketté az erdőt
parancsra az a fa ott
ennek már idegen
vízhez érek s hallom
fordulj vissza nem úszhatsz tovább
cseppet a csepptől itt
gyanakvásország határa
választja el
állok határközelben
nézek előre föl
s hallgatom
az ott az a légtér másé
a felhő a szél ott nem érted van
határok
földön vízben levegőben
a megosztott emberszív
földrajza vesz körül
hogyan vegyem komolyan
s mennyire
hogy szemem a tükörben
ne kelljen lesütni
se ma se semmikor
s közben szívem határain
hányan véreznek el
a te szíved szerettei Teremtő
hányan véreznek el szívem határain
egyedül te tudod
országod a beígért
mikor lesz végre egy
köröttünk bennünk
egy amint benned öröktől egy
be szép
gyönyörködöm
és indulok tovább
honnan hová
alámerült
a sok zaj
a hangok tengerében
az univerzum csöndje ölelte
lelke halló szőreit
hámlani kezdett lassan
önmagáról
felsejlett mindenben
a mindennél több
az élet új íze
átjárta mindenestül
nem vonzották többé
korábbi menük
igazi lesz
meghalok
ismerős arcod ismeretlen
kísér a ködben
homlokodra új nevet
lassan én adok
igazi lesz
időtelen
ettől a sebek összeforrnak
s megelevenednek
jövő és múlt sírjai
ingyen
tiéd a
kereszt
a szálegyenes
ha tudod viselni
s tiéd vele
az örök korona
az Ország pedig azé
aki befogadja
az életet
anyaméhben
útfélen úton
s akinek pillantása
igenné lesz
halálra
életre
igen
isteni luxus
bilincseit
a világ
nagy erőkkel beszéli
lakóira
a hozott rabság
a születés szabta
nem elég
miért hogy e világ
nekem te vagy
neked meg én
a tömlöcfalak díszíthetők
kis kényelem is összehozható
amennyit éppen elvisel
az irányított lelkiismeret
rácsot feledni meg
ritka madár az álom
rabság és szabadság
e két ikerszülött
illúzió-e csupán
folyik a küzdelem
reményért életért folyik
s folyik a vér
nélküle se élet se remény
a váltságban hívőnek szent
e pezsgő vörös folyadék
amint véljük
luxus-e a szabadság
isteni luxus
vér által kavar itt Káin Ábel
s gomolygó füstben Izsák Ábrahám
őriz homlokon pecsét
megőriz bozótban fennakadt kos
a kiszögezett Bárány
fennakadt örökre
már szabad vagy
mondhatod
tetszik is nem is
kegyelem
megébredek
az éjszakában
ablakot nyitok
szemlélem kertemben
a sarjadó vetést
a semmi kútja öntözi
hajnalra tán teremni fog
gondolom
s álomvárón megnyugodva
elnyújtózom újra ágyamon
kifordítva
megnyúztak
kifordították bőrömet
majd visszaillesztgették gondosan
megy minden tovább
meglel a hideg a hőség
a kanyargó út
jönnek szembe völgyek
meredélyek
vonulunk
törődve egymással
nem törődve
a sötét lyukban
rendre eltűnünk
a kijárat rejtve
megnyúztak
kifordítva adták vissza
bőrömet
honnan tudjam most
mi a kinn
mi a benn
honnan tudjam
hol keresselek
kígyó
béka
kígyó
béka lakik szívedben
tele is van velük a világ
- a szívemmel nézem én is őket
szól az Úr
és adná máris látnom
nem mulandó fényben
azt aki vagyok
aki vagy
mutatna önmagában mindent
ott a kígyó vígan siklik
vartyog büszkén a béka
szép és ártatlan
kincseid
káoszra
káosz felel
rendre rend
ami történik
kitakar lassan
benned mind a kincseket
kitakar téged
a jó a rossz
megtudhatod tőlük
ki vagy
kisvillával
mikor
gyermek voltam
s az ebéd végén
már elvitték mind
a használt eszközöket tálakat
érintetlen kisvillák
maradtak néha
megtanultam
hogy ilyenkor
valami igazi édesség
még érkezik
végakaratom nem tévedés
kisvillával temessetek
klónozhatnád
a Blahán át
a föld alatt
hányások között
és bűzlő matracok
meg szakadt kétlábúak közt
vezet utam
megállok
az eldobott tűk
a mocskos műanyagflakkonok
Hozzád kiáltanak
képmásaid hevernek itt
hat lábnál mélyebben
beton- és bitumenrétegek alatt
járókelők közt elnyúlva a kövön
köröttük van s rajtuk
mi a világból mindenük
hideg műfény világít nekik
január végi tavaszban
nem rejtik nyomoruk
otthon vannak itt
s világodban otthon mindenütt
a felszínen fölöttük
fényben s okos pléhkasznikban
kinyalt hajléktalanok száguldanak
a Te titkod
az üres sír Urának titka öleli
kétezertizenhatodik esztendeje
a meddő szenvedélyekben
izzó poklokat
meddig lesz még ez így
- kiáltoznak a léleknyomor göncei -
összemaszatolt képmásaiddal
meddig történik mindez még Urunk
az Oázisból egy jótét lélek
siet arra éppen
megtette mit önfeledt vagy számító
szíve fantáziája neki tenni engedett
Érted magáért - s most megy haza
várják fűtött börtöne
otthonnak álcázott falai
mi is ez itt Uram
mi ez ennyinek - nézek körül
itt-ott nyíló részvétvirágok
faggatják kifacsart szívem
klónozhatnád nagy Úr
klónozhatnád itt
megállás nélkül tenmagad
közelítések
Deák Sárának
mit
tudhat vajon télről a nyár
öregek éjszakáiról az ifjú
okos professzor a putrihomályról
kivert kutyákról az otthonmeleg
fénylik számban a szó
s mégis rende csap arcul
téged is aki ismersz
te meg lépdelsz felém kitakarva
önfeledten bízón
miattad porcelánjaim
jajongva hullnak darabokra
kikönyöklök az ablakon
belső várkastélyom lőrésnyi ablakán
éppen leprást érint
körötte tegnapi bénák
süketek vakok
vonulnak együtt a sír felé
barátja bűzlik odabenn
a négynapos halott
közelít megáll
már gördül a kő
a halál várkastélyának nyílik ajtaja
fény árad belé
életet kiáltó szavak visszhangzanak
fülelek
nevemet hallom
a halált őrző leplek
rólam hullanak
légűrben morfondírozás
Eperjes Károlynak
nagy a nyüzsgés odalenn
ez az öntörvényű
akármilyen törvényű
primitív földi népség
élettel csordultig teli
kívülről nem hajlítható
csak írtható gyomlálható
de őket kiírtva
játékom bizony
hamar véget ér
visszafogom magam
belülről töröm meg
rohasztom semmivé
valamennyit
szövetségesek kellenek közülük
aztán majd mennek
amerre akarom
amit csak jónak látok
tehetem velük
ha barátaimmá lesznek
segítem akik szükségben vannak
képezem tehetségeit
ilyen-olyan rabságból
segítek nekik talpra állani
szabadítójukká válok
belülről veszem meg szabadságukat
azt a valódit
úgy hogy észre sem veszik
s ha mégis
akkorra már enyéim mindenestül
ha bejutottam a réseken
a kertek alján
a hátsó kapun
bárányaik bőrében
és mint szabadító
várhatom cserébe joggal
hogy jönnek majd velem
a jótevővel
jönnek velem kifelé aklaikból
az én ajtómon
várhatom hogy nem lesznek
hálátlanok
csak legyenek annyian
a megvettek az elkápráztatottak
hogy maguk tapossák szét
az ébredőt a lázadót
s még jó lélekkel is tegyék
ha erre úgy kaphatók
így aztán véges birodalmamban
egy ideig nem unatkozom…
csak az a hang ne lenne fülemben
csak azt ne kéne többé hallanom:
fickó siess
tedd amit tervezel
tedd míg tart az éj...
még várakozik
Ádám
vagy
a szegényházból
vagy Éva
kaptál egy szép szövetet
válogattál a szabásminták közt
s varrtál magadnak tetszetős ruhát
most viseled örömmel
bár valami félreszabódott
huzgálod magadon ide-oda
- valahol mindig kikandikál
mezítelen nyomorod
az agyad már megtért
a szíved még várakozik
megébredünk
Jókai Annának
emberszív
oázisban sivatag
vak érzelmek égi lángolása
szikkasztja porrá
s kapják hátukra hiábavaló
bennszülött szelek
időtlen erők formálják
mindig új kies dűnévé
kietlen tájakon
hadd emlékezzék
ki volt
igazán ki is lehetne
milyen álom szunnyad
magányos sodródó
porszemein
csillognak csillámain
elérhetetlen csillagok
a fagyos éjszakában
a naponta hűtlen nap heve
- menekvés előle nincs -
míg kedve tartja
egész súlyával
kiméletlen igázza le
egyszer minden homokóra
lepereg
s ha por lettünk már
egészen
por hamu hamu
emlékezz ember
az irgalom oázisában
mese
meséld
ma azt
megint
kérlelt csukott szeme
a csendnek nem kellett
újabb nógatás
minden szó megkerült
s fontoskodón nem tolakodtak
idegen szavak
a farkas a sárkány hoppon maradt
kastéllyá lett a kunyhó
s királyfivá minden harmadik gyerek
(minden második meg
csücsült az árnyékban továbbra is)
árva lánykáért herceg érkezett
s ki elveszett haza talált mind
mesélők vigyázzatok
ha egy szó elhagyja őrhelyét
lazulnak a világ eresztékei
hordozod magadban a gyermeket
mi másra lennének rutinjaid
őrzik vadonból hasított kertedet
mezítelen
mezítelen a világ
képzeletünk öltözteti
irgalmasba kegyetlenbe
fák tetején megül a rigó
napszentületkor
mozdulatlan
a kakas meg hajnal előtt
költi a napot
szép a világ magában is
egyszer majd mellé vetkezel
tán magadtól is
mi fontos
tanulhatja
buzgó egyházfi
bármelyik kofától
hogy egyetlen recept
nem táplál minden begyet
a kofa meg buzgó egyházfiaktól
hogy az se baj ha van recept
Prokrusztész a rabló csalt
két ágya volt biztosra ment
a hős Thészeusznak kellett jönnie
keményen kegyetlenül
hogy az egyik ágyba
lehet-e nem prokrusztészi
nem thészeuszi az agy a szív
metszve növelve s nem pusztítva
önmagát ezt a zsákutcákban
s rácsok közt tántorgó
jobb sorsra szánt menetet
ha országodba Mester
az Országba amin kívül
csak árnyék van
ege földje a semminek
ha országodba valaki valóban elért
az látható lesz ugye
az életet a szerencsés
igazán szereti majd
szeretheti örökre már
és növekszik is
növekszik másban önmagában
naponta növekszik akadálytalan
mi kell
folyik
a vihar
ott a Föld faluban
az igazi naptól mintha távol
vihar folyik abban az éjjeliben
urbánus sok ott nem akad
alvilágpolgárok érdekeit
idegrohamát szenvedik
a védtelen lakók
akiket pedig nem fékezik
a falu végi tócsák
az óceánok és kontinensek
magukat isteneknek
gondolják azok
a Föld faluban ott
szerencsétlen analfabéták
olvasni nem tudnak igazán
a szívekben
sem saját szívükben
sem a csillagokban
hol ide hol oda vonulnak
zavaros egojuk álcázott vágyait
olvassák buzgón mindenkire
fegyverrel a szájban a kézben
olvassák mindenkire
aki máshogy
s egyáltalán szabad
míg bőrükön ki nem üt
a belső rothadás
telíthetetlen boldogtalansága
a mohó kis ego
az élet meg világol
ragyog a kozmikus tavasz
fakad szüntelen
s dobbanthat bárki
a színpadon bármikor
dobbanthat nagyot
mi kell hogy fölébredj mi kell
Berlinben, New Yorkban
Budapesten
bármely cigánysoron
mi kell a tiszta szárnyaláshoz
ad astra s túl csillagokon
egészen oda
ahol már induláskor
zsigereinkbe oltatott
az olthatatlan fény
ahol eljegyeztettünk életre
mindörökre
s ahonnan a sír pecsét csupán
pecsét mindenekre
ami bennünk már most halott
mi kell hogy fölébredj
mondd mi kell
nem kéne
sebesülthöz halotthoz
háborúban
nem kéne szokni
sem hajléktalanhoz békeidőben
szokni belső külső földönfutóhoz
nem kellene
azokhoz akiket otthonmelegből
al- és felvilági toló fájdalom
lökött ismeretlen útra
s indultak kínjaikból
megszületni valahol
új életre
nem kéne szokni
ráncokhoz tükörben
hantolatlan álmok árkaihoz
rejtett sebekhez
ahol az élet észrevétlen elfolyik
nem kéne nem kéne szokni
könnyekhez gyermekszemekben
nem kéne
bizony nem
zsigerek paradicsomi vágya
benned
élőké és holtaké
virágoké fotonoké
köveké és hamué
ádám életének
a teremtés mindhét napjának
összes hordaléka benned
mozdul veled
bármerre mész
voltál-e otthon már
akárcsak látogatóként
valaha önmagadban
szokni nem kéne
érkezés előtt
semmihez
neszezés
zenél a
nap
a huszonnégy órás
fénylik minden
és zenél
benned körülötted
romolhatatlan ősharmónia
izzik át téren időn
a sötét álmok szétrepednek
szét a verejtékkel összetákolt
véres szűk világ
a részek a fényben megfürödnek
s az izzás régi-új rendjébe
maguktól hullanak
a szüntelen mozgásban
egy-egy villanásra
magára ismer aki van
fölsejlik a kert
a fák árnyékában
Éva nyújtózik
Ádám még horkol egyet
Káin a mezőn
Ábellel kergetőzik
s aki értené a szót
nem akad arra egy sem
idehallik
ahogy a Teremtő
szüntelen neszez
nyitva van az aranykapu
e
csodás planétára
a kék bolygóra ide
küldettünk mindahányan
látni a káoszban a sötétben
és tenni e tohuvabohuban
tenni amit tenni lehet
amit helyettünk
más senki nem tehet
látni a láthatatlant
a személyes világegyetemben
és látható mosolyként hagyni itt
mindenestül
ezt az egyetlen életet
tán tudod már
csodás kastély lakója vagy
benned épült
leronthatatlan
s az eggyel egy
ki az Atyában él időtelen
időben életre kelt
szeplőtlen Mater ölén
bejárta földi s alvilági útjaink
leverte zárjait
s mint gödölye mint oroszlán
mint a sarj
magasba fel foglyokkal érkezett
a kristályterem kapuját
belépve nyitva hagyta
s a trónra szállt
az aranykapu nyitva már
a könyv bezárhatalan
a kívül-belül teleírt
s a sol invictus hevében
a bárány szeme sugarában
az a könyv veszíti mind
veszíti már pecsétjeit
párbeszéd decemberben
a
Szent Egyed és a JMSz önkénteseinek
karácsony van kétezertizenöt
hó sehol
ablakom alatt rügyezik a fa
veled Urunk bennünk mindig rügy fakad
neked háttal - magányzimankóban
morzsáidból rakhatunk csak tüzet
hajléktalanok vettek ma hajlékot itt
a jezsuita szigeten
terítve égi-földi asztal
pásztorral bölccsel angyalokkal
szemléljük a csodát
kimosdva és beöltözve
lehetünk tán száznyolcvanan
- csöppek az emberóceánban
a mosoly megismételhetetlen
adjuk őket vesszük
s tanuljuk hozzá igaz neveink
szívem sátorában migránsok mennek jönnek
földrészek országok között számolatlan
ez is ma van
holnap pedig a hozzánk migráltaknak
lesz Bicskén közös ünnepi asztal
veled, Urunk, bennük osztozhatunk
venit hospes Christus venit
vallják együtt a Szent Ignác
s a Szent Egyed önkéntesek
miféle párbeszéd folyik
közöttünk Istenem
önmagunkkal veled
kiáltozásra süket csönd a válasz
agyontömött szívünk terében
egymás szavát se halljuk - nemhogy a tied
tűzvésszel viharral nem érkezel
de Kármelen és Betlehemben
a szelíd szellő te vagy
győzködöd bennem Illést Mózest
s tudod ha csellengőn is tiéd vagyok
mióta rám találtál
mikor a világ a legsötétebb
- zászlaját már bontja
az örök tavasz
csoda-e ha égig ér a földi dics
s angyalámulatra betölti a port
az égi béke és jó akarat
piktogramok
őrá
mutat
egy jel rámutat
az idő nyila
és láss csudát
megnő
mint képernyőn a piktogram
aztán a gyász jön
menetrendszerű
a szeszélyes nyíl egyszer továbbáll
más tartja kézben
azt a bizonyos egeret
de addig is létezett kicsit
álmában nagyra nőhetett
egy tetszhalott
*
szereteted jele rajtunk
születés óta
az időkép ernyőjén jövünk megyünk
jeled rajtunk
a te piktogramjaidon
a te jeled
időtlen Úr
és ez a jel rólunk
nem áll tovább
soha
rajtad a szeme
betűkre
hulltál
pontra kérdőjelre
nem rejteget
se föld se ég
a csöppség szeme
ki egy hetes már
megnyugszik rajtad
és mosolyog
jobban megérted
mezítlen szótalan
kulturpucér szíved
elfogadó
ártatlan év jön
lapjai fehérek
a tintánk meg színes
továbbra is
eredj nyomába
a széthullt betűknek
újszülött szavad
mosoly legyen
tedd ki a pontot
ahová pont való
az ég kapujába
meg kérdőjeled
százszor annyi
Oláh János halálára
ha egy mag a földbe hull
és magának elrohad
lesz belőle ötvenszer harmincszor
százszor annyi
az Írás mondja
s a tapasztalat
ha elrohadnánk magunknak mind
nem ahogy szoktunk
hanem mint a mag
nem férnénk el a földön
hamar belaknánk naprendszerünket
s vágtáznánk tovább
a tejúton
ad astra omnia
szükségtelen
Kákonyi Júliának
kihullott szárnytollakat
sodor a szél
a faroktoll súlyos
ahova hullik ott maradt
belső tájakon lavírozol
tollakra szükség ott
többé nincs
tél friss hó
talpad
szűzhóba süpped
vonulhatsz tömegben
vizeletminták közt pesti aszfalton
köpeteken
lépteid mégis
neked harmatozzák
benned az egek
megállás nélkül harmatoznak
számodra új esélyt
egyszer célba érsz
tetszik is nem is
belém
álmodtak
s engem beléd
minden kortyban falatban
írva áll
borod vagyok
kenyerem vagy
pokolra mennybe így hull
naponta együtt a világ
és álmodunk
amint a csillagokba iratott
álmodunk egymásnak rendre
tetszik is nem is
nyilvános nagy álomtárból
kölcsönzünk
ki ezt ki azt
és álmodunk
mérgezvén egymást
vagy táplálván tovább
pusztíthatatlan őssejtekkel
minden behintve
minden űr
azúron túl és innen
a földnek méhe
a sírkamrák szívünkben
s időt teret nem ismervén
a lélek őssejtjei
osztódnak csíráznak
fékezhetetlenül
a zsigerek vajúdnak
sok a torzszülött
az élősködő való alól
valaki kiles
s egy törött gerinc összeforr
tipródás
mit tipródsz
mehetnél tovább
a jó és annak hiánya
izgalomban tart itt szüntelen
tömegeket
építhetsz házat
várost országokat
a következő cunámiig
a következő föld- és
értékcsuszamlásig
eltemeti az majd
valamennyit
kiástuk a homo erectust
a homo ergastert
a neandervölgyit
meg a többit
voltak ők is néha boldogok
bizonnyal
míg a történelem szinéről
le nem töröltük mindnyájukat
mi a sapiens
tudod-e mi az
lenni
lenni csak
és örülni
rálátni mindenekre
idő és vágy szemellenzői nélkül
lenni mindennel egy
csak úgy
lenni egy mindennel
ami van
feljött a nap
egy egészen új
nem volt ez még sosem
te írod most
a történéseit
engedj el mindent ami volt
mélylélegzet
indulj tovább
titok
megismerlek-e
ha majd találkozunk
mikor világok nyílnak
csukódnak
s nyílnak újra
mikor tükörbe nézve
sok szempár közt
éppen én leszek
megdobban-e akkor
porba tért szívem
fojtogatja-e majd
elporladt torkom
a találkozás
egyedül te tudod
Uram
örök jelened
hordozza csak
a biztos holnapot
s a te Titkod rejti
minden titkomat
tollfosztó
Kákonyi Júliának
kihullott szárnytollakat
sodor a szél
a faroktoll súlyos
ahova hullik ott marad
belső tájakon lavírozol
tollakra szükség ott
többé nincs
ugrásra kész
nagy
a jövés-menés
az egyetlen út porát
tapossuk
meg-megállva
virágok pompáznak
gyógyulás romlás virágai
illatoznak benned
körülötted
faggat az ártatlan köd
forgolódsz
szabadságtisztásaid közt
lépsz jobbra balra
tegnap és holnap
kényszerképzete rajtad
út előtted mögötted
az egyetlen út
ugrásra készen ül
Bartímeus a járdaszélen
utazás
megébredtél
a jegy nem menettérti
kiszállni csak egyszer lehet
robog szerelvényed
a táj robog
teszed ami jön belülrôl
történik amire befizettek
majd kiszállsz
s szemléled az utat
lepeltelen
utazásod tarka nyomait
kínok közt a vákumot a sebeket
már minden titoknak
pontos arca van
visznek jegy nélkül
kéretlen visznek
bejárod hiánytalan
hiányaid tévedéseid
a fagyott halmokat
megesett völgyeket
s forrongó barlangjaid
jelen a múlt
jelen a jövő
tettek tisztásai
a tiszta tetteké
adnak pihenőt
ha az árnyak megrohannak
harapnak tépnek
az árnyak
utazásod alatt
te eresztetted őket szabadon
pucéran észleled majd
szülőcsatornában magzat
észleled
áradó ragyogás ölel
mióta létezel
ügynökök
olyan
vagy
mint smith ügynök
bármerre nézek
rólad szól a mátrix
mindenütt
hol fehérnek látlak
hol feketének
máskor meg pesti aluljárók
színes rongyaiban jelentkezel
kéretlenül
Harry Potter köpenye
láthatatlanná nem tesz
bár bomba tépte kopt vagy
didergő migráns körmendi sátorban
karácsonykészületben mészárolt
anya kisgyerek
smith ügynök nem hagyná
biztosan nem
a hálózatban a zavart
repesztene ezeregy alakban
az egész miskulancia széthull nélküle
miféle ügynök vagy te
mátrixod miféle
hálózatodat nem a másoké
hanem a saját véred élteti
élteti bennem
s általam is élteti
éltetheti
a te véred
újévi fohász
szeresd
Uram az új évben azokat,
akiket nem tudok szeretni…
hangzik az fohász
kelleti magát hamisság istenke
az Örökkévaló színe előtt
a baj nem azzal van
aki a szeretet maga
merő tudatlanság biztatni őt
a szeretetre
hanem azzal aki nem tud
nem akar szeretni
sebeket osztogat halált
s hazug címkével ezt
még titkolja is
Uram te saját véreddel gyógyítod
akiket nem szeretve
én sebzek én ölök
gyógyíts ki engem a gyilkos ragályból
hogy ne hullákat szállítsak neked
és sebesülteket
hanem megtérve szeressek
veled benned általad
feltétel nélkül
e szép új esztendőben
vér nélkül
gáz van
nem tudok meghalni érted
nem a véres erőszakot mondom
hanem a mindennapos
sok kis halált
aminek történni kell
megállás nélkül úgy általában
ahhoz hogy élni lehessen
élni élned élnem
mikor figyelni kell
magunkat adni tényleg
nemcsak mintha
tessék-lássék tenni valamit
tenni úgy mint te teszed
két évezrede s öröktől
járván közöttünk vibrál minden
árad személyes figyelmed vére
szívedből szívünkbe méretlenül
hálóján a beteljesült idő terének
mint hajszálereken kivérzel
ömlik véred belénk
vér nélkül szétporlik
ami van
vér nélkül hogy mondhatom
szeretlek
világtérkép
születik
mindig minden
készül vérben az új
vajúdik
ma ölében a holnap
vonásai vonódnak
pár évre évtizedre
új világ térképe készül
világod térképe
álságból valóból
lenn- és fennvalóból
talpra ha érted
bárhol élsz
visz az idővonat
mit rád kentek
mások önmagad
mosd a gyalázatot
míg lehet
újulj a Fennvalóban
szabad vagy
virrasztó
tehetetlen
a sötét
sem nappala sem éjjele
fogást a virrasztón
nem talál
sötét az éj
a virrasztónak
és sötét a nappal is
szabadsága más fényben él
tettei világánál
a világ napja
koromsötét