ELŐSZÓ
A költő negyedik kötete. Folytatása az előbbieknek: arról szól, amiről nem lehet beszélni, aminek leírására minden szó kevés és alkalmatlan. Nyilván ezért a versforma, mert a költészet talán és esetleg még a mi szellem-tagadó Gazdaságkorunkban is kultikus beszéd. Vagyis nem fecsegés, nem szakma és mondat és művészetipar, mert ének a Létről.
Éppen ezért sehol, semmi szószátyárkodás. A művek első pillantásra szabad versnek tetszenek, de rögtön szem-be tűnnek a középre zárt sorok, melyek a betűsorokat képpé teszik. Olvasás közben itt-ott rímek csendültek, szóritmusok; a félálomban vagy az aki hívott című verseket akár énekelni is lehetne.
A Lét persze nem a téma! Sem alkalmilag, sem általában. A téma az őzsuta hátulja, a lepusztított kápol-na, a reggel, a hivatás, a hegy, az erdő, a cigánysor nyomora, de hát nincsen külön téma és külön Lét, mert a Lét a csönd, az esemes, Trianon, a fű, a test és a lélek, ami mind Egyetlennek, az Aki Vannak, a Valóságnak a
– nem találok szót, hogy megmondjam mije. Sajgó azért költő, mert megtalálja a megtalálhatatlant és leírja, pilin-szkys finomságú képekben villantja elénk. Igen, mert itt már csak a kép használható, csak a kép tud fényes kicsi, emberi tükör-szikrája lenni a Világosságnak.
A Lét nem tárul elénk a kötetben, ilyesmi az irodalom-ban nemigen történhet meg, mivel kettőn áll a vásár: raj-tunk, olvasókon is. Mindazonáltal érezzük, mert a költő benne él; amióta fogalmaz, ezt az élményt tündökölteti. A Lét olyan hely, ahová az életünk nélkül nem juthatunk, ami ugyanakkor az utazás legnagyobb akadálya is, hiszen énünkhöz kapcsolódik, márpedig az „énünk a legnagyobb ellenségünk". A versek egyik központi gondolata a test és a lélek eggyé válása: testünk lélekké párlása és lelkünk megtapasztalása. Ennek a műveletnek az eszköze az imádság, testünk-lelkünk folyamatos tisztítása, az „átvi-hetetlen dolgoktól" való eloldódás, a derű és persze a kegyelem, hogy észleljük őt, aki „közelebb van mint gon-doltad/ mindig benne voltál/ mindig benned van/ ahogy ezt tudod öröktől/ öntudatlan".
A derűnél meg kell állnunk egy pillanatra, mert a metafizikai tapasztalás öröm és derű, éppen ezért a kötet tele van finom poénokkal: „a holnapot nem ismerem, még nem próbáltam", vagy: „nem élt, aki nem örül"– hiszen az örömhír attól való, akinek az Országa a derű világa.
Az utazás járműve a misztika. Nem holmi katonai, vagy tudományos titok, ami pénzzel, erővel, vagy okossággal leleplezhető és megkaparintható. Tanulással sem, semmivel, ami a fölvilágosult ész, vagy világi hatalom birtoka, ugyanakkor teljesen nyílt, mindenkit hív, még gyűlölőinek is előre köszön, és „közelebb van, mint gondoltad."
Sajgó Szabolcs utazó. Tapasztaló, mert a misztika végtére is az egyetlen tapasztalati tudomány. Megszerzéséhez az életünket kell adni annak, akitől kaptuk, belemártva, megforgatva sorsba: „legyen meg a te akara-tod!", aztán megtisztítva, lehetőleg úgy, ahogy kaptuk. ő persze, ó, ő igen nagyvonalú!
A Lét bejárata bennünk nyílik, már mai életünkben: „s kilépés nélkül lépsz be". A módszerek száma ezer az elmélkedéstől – Keresztes Szent János – az önkíméletet nem ismerő testi munkáig – Avilai Teréz. Lehet egy szó, például a Miatyánk mi-jének föltétel és hátsó gondolat nélküli megélése, vagy ahogy az idézett mondatot költőnk folytatja: „csak fölemeled fejed/ nézel körül/ ez az otthon-od/ és mondod boldogan/ a már nem létező önkívület-ben". Igen a Lét az igazi otthonunk, most is. Az Orszá-got itt kell, megvalósítsuk. Mit is mond boldogan? „vezess tovább/ csak el ne hagyj/ Uram".
Czakó Gábor
lassan mindenen
átüt számodra
lassan mindenen
a szeretetreméltóság
az élet átvérzi
a világtalan világot
ezt a hullakamrát
s a béke szép arcának
vonása már
múltból jövôbôl
minden emlékezet
engedd
nézem az éjben
a le nem nyugvó napot
és hallgatom
amint zengi
egyre zengi
porból falevélből
meglesz
nyugodj meg
ereszd el sötét rabtartóidat
és engedd
hogy szeresselek
aki hívott
(Vigyázó Miklósnak)
holdnak napnak kitakarta
magát velem
ki akarta
csillagoknak társa lett
ha meg várta ha meg kérte
betakarta elringatta
éjsetétben megszőtt megszült
álomittas takaróm
aki hívott a magasba
marta magát a húsomba
állott elém napra nap
kérte számon féltékenyen
perceim
ha már egyszer megígértem
hogy őérte hogy ővele
s hogy majd végre
mindörökre
de addig is
mint fülbe súgtad
kihirdetted
megmutattad
te öröktől
te örökre
lefoszolhat rólam a bőr
skalpolhatják szavaim
sejtről sejtre faggathatnak
a gerincem mit is bír
te énnekem mennyit érsz
te ki élsz
túl setéten
fényen túl
túl Fényhordozón
s pribékeknek légióknak
óperenciáin is
élsz öröktől és örökre
odakünn és idebenn
s a sorsom benned
élve ölve
a holnapom a tegnapom
szerelmedben
megírva van
belépés
közelebb van mint gondoltad
mindig benne voltál
mindig benned van
ahogy ezt tudod öröktől
öntudatlan
belépsz mégis
most mintha még soha
ismeretlen ismerősök a fényben
mennyire ismerős
minden
mégis mennyire ismeretlen
mindenki ott van
aki csak futólag
aki sejtjeidben génjeidben
vagy aki majd
aki majd csak ezután ébred
öntudatra
belépsz belépés nélkül
nem vagy kósza vendég
benned az odabenn
az ott
itthon van itt idebenn
s kilépés nélkül lépsz be
csak fölemeled fejed
nézel körül
ez az otthonod
és mondod boldogan
a már nem létező önkívületben
vezess tovább
csak el ne hagyj
Uram
capella congregationis 2006
(Felcsúti Lászlónak)
legyen-e újra
újként ami volt
vagy mi legyen
szétvésett lyuggatott lepusztult falak
lemázolt freskók és színtelen
ólomtalan törött ablakok
gondos faragványok megcsonkolva
szentély szenttelenítve meggyalázva
sebtében falazott díszes bejárat
és mocsok és mocsok
mindenütt
akár tucatnyi méter magasig
vagy alant egészen emberközelben
emelt egykor egymáshoz
emelt ez a tér emelt
föl egészen föl az égig
embernek mondott istenembernek
téged
s szavának ereje volt
a fénylő valót benned kitakarta
növelte tisztogatta
a két lábra állott állatot
a fölfelé tekintőt
az anthroposzt
önmagát aztán elvesztette
magukat amint veszítették
az újdonsült lakók
lakók bitorlók ideszakadtak
az igazán nincs kiért és
nincs miért gazdák
megrablói a zuhanáspillanatnak
a történelem éppen emelkedő
percbirodalmában
az égfosztott égbe zuhanó
rabtartók rabok
most elvonultak
a szemét maradt s a gyalázat maradt
maradt a rom
a múltban már ártatlanok átvonultak
vadonatújba
a dédelgetett jövő
hála ezért az Erők Urának
hála neki a kivonulásért
hogy a holnapra ügyesek végre
rabságából a lerabolt örökségnek
fényes pénzért már kivonultak
adj nekik nagy Úr a Léthé vizéből
hogy szemét- és romszokásukat
örökre elfeledjék
maradtunk mi a romokon
mint ki hűséget esküdött s maradt
a szeme előtt mögött és mindenhogyan
szétgyalázott asszony mellett
ha a regiment a kedvesen
a Mindenen
oda- és vissza s újra újra
egyszer már végleg átvonult
maradtunk
s a romokon gyötrelmesen
meg-megcsillan a múlt
meg a kérdés
mi is lehetne most itt
Istenem
ha másként rendelkezel
ha nem engeded hogy a Gonosz
kertedre rászabaduljon
add te Semmiből Teremtő
hogy már azt tekintsük
ami születik
csak arra lássunk
ami frigyünkből veled
már fogan
hangok
hol rejtőzöl
mely lapu alatt talállak
a lélek mely rejtekén
van otthonod
hangod
a szférák zenéje
miként jár át
minden tartományt
ragyogó fényedet
meddig nyeli még
köröttünk bennünk
ez a sűrű sötét
*
jövünk megyünk
a szín állandóan változik
a nap marad
ragyog
*
fülelj
hunyd le fáradó szemed
s meglásd
ősbizalmon termett őstudás
talál ott benn
a csendben rád
tiéd vagyok
add hát át magad
nem szólok
nem kérdezek
vagyok ölellek
megkondul a harangvirág
a futórózsa táncra kél
s a szél elül
a tűlevél hegyén
igézet
fölrepülsz
úgy hogy nem repülsz föl
hisz itt maradtá
mégis messze jársz
s mesélsz
mesélsz némán
tágas világnak beláthatatlan csodái
igéznek
szavakon túl
és túl közölhetetlen harmóniákon
tágra nyílt lényed itt lebeg
pár marék por
reccsen a hintaszék
amint utadon hátradőlsz
akit hordoznak
(Záhonyiné
Varga Juliannának)
amit szívedben hordozol
van
és más semmi nincs
feleség ettől a nő
anya
a fiú meg atya általa társ
kertté a vadon így szelídül
kollégiummá diáktanya
s lesz szétszórt jezsuitákból rendház
lesz provincia
van
amit hordoznak
s ameddig hordozzák
van
te pedig elmúlsz
a világ van
ne aggódj
hordoz mindent
aki Van
tegnapi virágillatot
holnapi terveid
az ősszülők édeni lábnyomát
s aggódásod érte
ki oly fontos neked
meg őt is
kit elkerülsz
észre sem veszel
szavak
elszáll a ma
a szó marad
és hordozod
és formálja arcod napjaid
a te szavad
magadnak másnak mondott
bármi szó
formálja múltad holnapod
amint a Szó
a nagybetűs
amiből élsz
és mindenek
amiben születés
halál kavarog
és izzik élet
érinthetetlenül
izzik hamutalan
ölelvén magába
port sarat
a világ elszáll
a Szó marad
és nem marad
választalan
visszhangtalan
társ vagy nekem
és neked én
mert az a Szó
az Ő a Te
múlhatatlan létezik
és nem lenne
otthon nélküle
amint a földön
úgy a mennyben se
most és mindörökké
igazság nincs
és mérce nincs
szavaink semmiben burjánzanak
arcod az űrben fölragyog
a semmi nincs
Te vagy
aki Van Te vagy
s Te vagy aki Van
évmilliárdnyi a káprázat
lehet
szíve agya semmi akkor is
most és mindörökké semmi
ami nincs
az igazság a Te
s a Te a mérce
a személytelen a nincs fedőneve
idő és tér egyszer végleg elkopik
tüzes tekinteted marad csupán
a nap
s szemöldököd a hold
meg a csillagok
kedved csillámai
az új világ
amibe fordult minden
végleg mindörökké
minden önmagában
s már csak általad
már csak veled van minden
benned mindörökre
s mindenben te
minden
és más semmi nincs
logion
(Lukács Jánosnak)
ha ma még nem örvendtél
ma még hiába éltél
meg is halhattál volna
sőt
jobb is lett volna meghalnod
mint cipelned
alig viselhető terhed
önmagad
aki él örül
aki nem örül
nem él
az öröm belül lakik
testedben
szellemedben
s mindenek fölött
lelkedben
figyelmezz rá
hagyd élni
ne feledd soha
egy veled
tőle senki meg nem foszthat
ha csak te nem
önmagadtól önmagad
túl a héjakon
(Polcz Alaine-nek)
az asztalon szép lila hagyma
kínai esetleg makói
ma bárhonnan lehet
a héját nézed leveleit
s belelapozol
a közepe a mélye
mit is rejteget
jönnek évek mennek
visznek magukkal egy-egy hagymahéjat
a héjakon túlról
agyunkban szívünkben
föl-fölsejlik ami Van
a mindent szülő és mindent hordozó
a mindent átjáró
Ősharmónia
gyógyul ettől a seb
szétrobbant testrészek összeforrnak
down-kór altzheimer bilincse lehull
virágozik angyalt kastély putrisor
Barrabás Jézus együtt szabadul
s száll a mennybe együtt
Júdás és Péter
jobb és bal lator
az űrön áthajolva
hullanék
de nem
a semmiből arcod
tekinteted
ragyog s már tart
emel
a csend
körülvesz
túl szavakon hangokon
teremtés előtti
titok hordozta csend
már nincs hova
már nincs miért
csak történik
a van
csak történek
a múlt előttem
s mögöttem
ami lesz
mintha gömbök
szivárványhártyában
s mind egyetlen gömbben
mint szappanbuborék
előbb a gömbök
aztán a gömb
pattan el
te
és én
vagyunk
nem vagyunk
mondom
hallgatom
ízlelgetem tapintom
és újra mindezt újra
magányon űrön áthajolva
másként nem juthatok
az üres semmiből
haza
a telibe
ahol a sok szűnik
s értelmet veszít
az egy
mindig több
a holnap szokatlan
benne nincs gyakorlatom
s kidobott magából a tegnap
vannak szokásaim
érzésben gondolatban
elválasztanak a mától
te meg csak vagy
türelmes mosollyal
és egyre mondod
éhségből csömörből
izzadt éjszakából
mindig több ez itt
te koldus
te vak
arany a rög amin ülsz
ami a világ
aki vagy
sms
áttetszik a fény a fényen
kinő a fű síron omladékon
hangod hallom míg olvasom
mi a világló négyzetben
ujjaid begyéből fölragyog
mozdulat
megmozdult
hideg volt
sötét és zavaros
mint körötte minden
és névtelen
mitől is mozdult
nem volt ki kérdezze
s nem volt kitől
nem volt még száj
sem agy vagy szív
csak senki volt és semmi
a nemvolt volt csupán
és megmozdult a nincs
ez fáj azóta
a semminek a senkinek
neked
nekem
fáj a mindensemmiben
az örök mozdulat
a honnan a hova
a mi
s a ki
*
a tegnap a nincs
a szikra a ma
az örök szikrából
az örök ma
*
táplálkozol fénnyel
sötéttel
mohó a szád
szíved agyad
ne szólj semmit
átüt bőrödön
a reggelid
minden fogás
éjszaka
neszez a künn
titkok jönnek-mennek
fa súg fának
holdfény avarnak
s angyalnak angyal
fekszel idebenn
gyér lámpa küzd homállyal
emitt az asztal
amott a göncöl
a múlt dereng
s a jó a rossz
tépelődsz
ideje van alvásnak
ideje ébredésnek
a függönyzsinórt ki húzza majd
s mikor
vagy a rozoga vén ajtó
tárul föl elébb
melyen lélegzetvesztve
egyszer majd biztosan
kilépsz
félálomban
az ágy ölel
te messze vagy
kuvik fülel
vén tölgy dalol
írisz alól
félhold felől
s a szívedből
tavaszzöld béke
indul űrön át
és éjen át
kelet felé
a fény elé
a csupa új
a mindig egy
az Egyetlen
csak Egy felé
te én vagyok
te mindig ő
meg nem szűnő
nem létező
miként a hajnal
és az éjszaka
vagy szívedben
a Nap s a Hold
december
a fény sokat pihen
kelve későn
köztünk csak pár órát
gyöngélkedik
mi meg a hosszú sötétben
aggódón kergetjük fakó álmaink
s ha fölkel a nap
nyűgösen vakoskodunk
boldogok
akik látnak
látják a láthatót
napjuk le nem megy
soha
szemlélik sarutlan
az izzó világot
ez el nem égő bokrát
annak aki van
kezükben a bot
kortalan virágzik
s nekik a pusztában
sziklából víz fakad
közelmeleg
a Pilis csendje vesz körül
csillagokkal behintett ég alatt
szikrázó fagyban észlelem
közelmeleg kerülget
kívül belül
idill
(B. K-nak)
disznók túrnak a kertben
a két-három betévedt családot
egy vén kan lesi
kuviktól hangos az éj
a valahol létező fényt
továbbítja a telihold
körötte sápadt csillagok
s egy CD-n idebenn
Baráti Kristóf Bachot álmodik
tavalyi hó
Isten
alászállt nagy Úr
- manapság merre kóborolsz
ki fénynél tisztább vagy
s lettél a por
- fejed lehajtanod miköztünk
ma merre nem leled
kihajtottál
részvét örök virága
kit fonnyadó szirmokra
vakon cserélünk
- az illatod ma merre ér utol
szemem az éjben rendre megnyitod
s a kérdések s a válaszok
mint a tavalyi hó
lehetnél
méterből 3x6
emberből 7-8
esetleg 10
szoba s csöpp konyha
pislákoló égő s egy csap
meg azért egy
többnyire WC-nek nevezett zúg
fürdőszoba nincsen
a belmagasság 2 m ha van
s még 2-3 m2 zsúfolódik
az előtető alatt
szeles igaz vizes fagyos
inkább mint odabenn
de van
ennyi
s 18x ennyi
egymást szorosan megtámogatva
(a vékony fal közös)
ez a nyúlfarknyi utca egyik oldala
a másik oldal kissé módosabb
de ezt aligha látod
miből is tudhatná ezt külső bárki
vagy azt hogy hálás
aki itt van otthon
s nem amott
a fákon túl a romokon
amint nem tudhatod
azt az arcokról s a mozgásból
időként áradó boldogságot sem
hogy mekkora
s mitől
emlékezel
India falvaiban törted a fejed
hogy honnan s mitől az a fény
az összetéveszthetetlen
az arcokon
lehetnél irigy is
Magyarországon
2006-ban
egy cigánysoron
ezen az ideiglenesen
40 éve hirtelen nőtt
árvízi raktársoron
ami a tanácsi tudatban aztán
szükséglakássá szépült
mások számára
nem maguknak
került villany idővel víz
s a városvége ismét avanzsált
öröklakásoknak mondott izék
sorakoztak immár a töltésmentén
azoknak bizonnyal örök
akik itt születtek
s haltak
*
látsz-e valóban
vagy csak rögzítesz
netán tényleg tudod
kit mi növelhet
s kiben
februári reggel
megint ragyog
ajtód előtt ágyékig szélfútta hó
szünetlen madárhang
tollas torkok a hegyi csendben
akár a harsonák
járja a szép a fagyott világot
a hideg űrön téren át a kék kacsint
ébredj
magánzárkád résein
a fény üzen
föltámadás
(Gyombolai Mártonnak)
kaptad pár évre évtizedre
nem vették el tőled magzatkorodban
hűséggel szolgál jó örökség
kifullasztod néha szeresd törődj vele
beszédes társ tükör jó lenyomat
kérdezgesd csak s megmondja
hol tartasz ki vagy
hordozza fényed hordozza bukásod
repülni veled hajtja ősígéret
benne egy vagy éggel földdel
vízzel levegővel
egy vagy általa te s a nagy egész
ismétli pillanatról pillanatra
bőre párolgása étvágya szomja
a leckét ismétli ez a dolga
hogy tisztulj világosulj
s tudássá érjen benned ki megesett
igenné érjen mely hordoz mindent
és végre add magad
add egészen
te ki nem is vagy magad
és fogadd a mindent
a mindent odabenn és idekünn
fogadd mint örök tenmagad
és visszatérj és hazatérj
és veled ő ki veled zuhant
visszatérj a kivettetésből
hol küzdesz vele és ő veled
a kivettetésből végre hazatérj
hogy legyetek újra egy
valóban egy
az egyetlen a sose szűnt
az eggyé támadt lélek
s eggyé támadt test
jelelő
I.
jelek a földön
jelek az égen
és jelolvasók
fönn lenn
meg Ő
aki jelel
az Irgalom az Élet
és te meg én
a jel benned van
a jel bennem van
jel a világ maga
te magad
és én
II.
jelek
jelek
földön
égen
künn
benn
a tegnapban
a holnapban
angyalkézben
emberszívben
szivárványom
hordozóm
őrizőm
ha néha én
feledlek is
te nem felejtesz
nem hagysz el
soha
megérkeztem
zúgnak a fák
csak zúgják egyre
a neved
az őszi hajnal emlékezik
kétezer és három éve már
mondja a szél
megérkeztem itt vagyok
mondja
és elpihen a szil tövén
történsz
történsz
ahogy a hold telik
s hallszol
mint éjben hallszik a tücsök
világolsz
mint őzsuta hátulja sötétben
s mint óceánra folyótorkolat
nyílsz fel arra
Aki van
akkor majd
(Földes Zsuzsának)
I.
akkor majd nem szorulnak napra
lámpafényre
szemüvegre nagyítóra kicsinyítőre
mikrofonra szuper hallókészülékre
félreérthető szavakra
füstjelekre digitális kódra
meg ilyen-olyan vevőkékre
és nem kell majd nekik cipő meg papucs
hálósipka télikabát sem semmilyen ruha
kulcscsomó és biztosító
és kettő-, négy- vagy akárhány lábú házibarát
köddé válik kőbalta lézerágyú őrtorony
tábornok és közlegény
és nem szorulnak többé vámosokra
utcanőkre adóhivatalra
sem maffiára kábítószerekre politikusra
gyárakra és környezetvédelemre
dologtalanná válik óvónő tanár egyetem
s a tankönyvkiadók feloszlanak
szükségtelen lesz bíró ügyész jogász
és az igazság igaz vagy hamis bármi vizslatása
akkor majd nem lesz már orvos gyógyszerész
meg ápoló- és védőszemélyzet
sekrestyés kántor harangozó
és pap meg püspök vagy szerzetes
nem kellenek majd szakácsok mixerek
sakkórák versenylovak
akkor majd
akkor…
már megbocsáss Uram
hogy kérdezni merlek én
a képed hordozója aki csak por vagyok
és nélküled nem lennék
még ennyi sem tudom
áruld el mégis jó Uram
ez az egész addig is mire
II.
nevető hangod
holnapok visszhangozzák
s elmúlt évezredek
nevetsz a tíz csapáson
földrengésen Etnán
Yangce-áradáson
örmények kurdok pusztulásán
Karthágón Varsón Shoán Trianonon
történelemtudatlan halálgyárakon
ülsz a vér a könnyek tengerpartjain
sikolyok észveszejtő örvényében
kihunyt csillagok fénypernyéje hull rád
s csak nevetsz halálon életen
mindahány halandó szemellenzőn
ezt-azt időnként felemelsz
magára hagysz
teremtő öledben tartasz
port hamut
s nevetve mondod
nem volt soha semmi
nem is lesz soha
minden csak van ami van
kitörő nevetésed ősrobbanás
kedved sugárzón egyre tágul
hullámain világok szirma nyílik
nappá körötte dongó-sürgő bolygókká
sokaságuk életmézet sietve gyűjt
III.
felfénylik egyszer az a nap
örökre ránk fényesül
a mélyből tör fel arany színével
ki a szívünkből ragyog
és sugárzik minden éjszaka
sarkvidékek sebek trópusok
az álló időben ámulva körbe látsz
és olvasod a holnapot a tegnapot
vég nélkül akkor már az est
a hajnal vég nélkül hasad
s világló csillagképek közt
a hold két orcája árnyéktalan
a kezdettelen vég tündököl
tündököl minden ami van
a kezdettelen kezdet tündököl
ami csak kezdet és semmi vég
és a fényben állunk otthonosan
és a fény bennünk fürödni
már nem szűnik soha
legbelül
az Ország elközelgett
a bőrünkön át érkezik
nemcsak a szánkból
tanúnak itt vagy
halsz vagy élsz
mint rigó
fa csúcsán
ki hang nélkül őr
míg hull alá a nap
de majd az éneke
még sötétben költ kakast
s az éj elalszik tollain
ha már az új nap
hasad
csak nappal van
legbelül
ott minden éji szőttes visszája
fénylik
testlélek
(Vesztergombi Józsefnek)
I.
orvos műszer nélkül
patikus gyógyszer nélkül
illat és szín szirom nélkül
napfény a napja nélkül
szekszárdi vörös kupa nélkül
remete nélkül
bablevesillat bableves nélkül
ölelés kar nélkül öl nélkül
az emberi lélek ilyen
test nélkül
II.
testi a lélek testi a test
lelki a lélek lelki a test
bukik a lélek bukik a test
tisztul a lélek tisztul a test
fénylik a lélek fénylik a test
egyesül a lélek egyesül a test
III.
anyám
a tízóraimban benne vagy
de a tízórai nem te vagy
IV.
simogatássá válik
a kéz a száj a tekintet
s amikor nem simogat
nem szeret
a csend betölt
betölt mindent
a csend
eget földet
tűzhányót
motorzúgást
gyermeksírást
madárdalt
délutáni napfényt
holdtalan éjszakát
az áldozat áldozatát
s szíve mélyét a gyilkosnak
betölt óvodát iskolát
elhanyagolt sírkeresztet temetőt
a Titok egész kertjét betölti
mind a világágyásokat
túl a Tejúton és innen
a csend a csendet betölti
minden zugát
hallod-e
add Uram
hogy ne legyek süket
még homályban
(Kovács Jenőnek)
ködösen érkezik
a havas téli nap
az ágyban megtapintod
arcod mellkasod
ez még te vagy
az akit a homályból már úgy-ahogy
ismersz
akihez fűz
feledés álomtalan alvás
luggatta emlékezet
nyújtózol
továbbutazásra szánt sejtjeidre fülelsz
a türelmet amit kér az örök hajnal
álmosan újra megadod
s várod fogyhatatlan kincseiből cserébe
mit rejtett mára néked
fürdővízbe tiszta ruhába
s csak úgy minden levegővételbe
felülsz
a múló évek terhe könnyebb
s ami ma vár rád
az iga édesebb
bár tudod ébredezve
az Univerzum RT terjeszkedik tovább
s ezen a kis zászlóshajón
a Földnek fedélzetén
hatalomért pénzért hírért gyönyörért
a véres véges társas kockajáték
le ma sem áll
semmiből magának
ő jó
tudod
és jó akkor is
ha nem tudod
ha boldogtalan tudással
magadnak másként ismered
ha tévelyegsz
ha szemben állsz
ha semmibörtön rabszíjára
önként fűzöd magad
ő attól meg nem változik
építheted zord légváraid
melyekbe a világot
hidegre tenni vágysz
hallgathatod ürességhordó hőseit
hogy balgán bölcs halálugráshoz
naponta lelj erőt
de minek
ha egyszer mindent fény ölel
ha otthonmeleg lapul
a sejtjeidben is
ha övé vagy
s ő tied
mióta létezel
önrabló utad
ha egyszer véget ér
s ha rontásra számodra
már semmi nem marad
szenvedő arca kisimul
s a semmiből magának
Életre újjá teremt
palástom palástom
elvittek elvittek
hosszú útra vittek
járatlan magányos
keskeny útra vittek
keskeny út hosszú út
csillagporral áldott
csillagporból szőttek
reám új palástot
fénnyel ragyogással
körül is szegelték
olvasni mintáit
csuda gyönyörűség
oltalmazó palást
fel magasba emelt
ráismerek egykor
odafenn ez ölelt
palástom palástom
merre talállak föl
ki terít szívemre
mikor repítsz végül
lettél test mindörökké
(Kákonyi Júliának)
magadra veszed
s viszed
viszed önként
és visz a test
jászolba anyaölből
s szamárhátotthonon idegenbe
hová is kerültél
mi vett rá
hogy Atyád házát ott hagyd
te
tieid közt be nem fogadott
hordozod a húst
a semmi és a por között
s emeled egyre
csecsemőzsigerben is mindenható
emeled romlásból rothadásból
emeled fénybe fájdalomsötétből
utálatfagyból otthonmelegbe
s ragyogni kezd a télsötét
teher és mégsem
áldott forrás a test neked
kereszt alatt kereszt előtt
s feszülve
árad belőle gyógyerő
az igen árad érinthetetlen poklosokra
örökös vérfolyástól csüggedőre
bontott tetőről érkező bénára útszéli vakra
Lévi vámosra olajos Magdolnára
fületlen Malkusra tagadkozó Péterre
Júdás kötelén elalvó irgalomra
amint árad fény
fegyőrre rabra
korrupt tisztességre nyers korrupcióra
s ahogy a hulló csepp nem válogat
legyen tisztább a tiszta
útját a gonosz hagyja fel
s aki meddő mind teremjen újra
viszed a testet
viszed mint önmagad s mint önmagunk
viszed Getszemánig ostorig tövisig Pilátusig
a Koponyákig s Atyádig
viszed míg minden elvégeztetik
ami van mindenért
viszed személyes szerelmed
s ígéred
a testet a túlpartra átviszed
ha egyszer minden elvégeztetik
és lám a semmiből
miként az első virradattal
veszed a testet újra
veszed magadra azt a szellemit
a mindörökké romolhatatlant
a kezdetektől ismerőst
a sejtmagjainkban hordozott utódot
jó rokont
amint veszik magukra újra mindenek
s fakul majd tündökléssé mind mi fekete
mutatod
a test ez a halálos seb
halott léleknek halálos
mihaszna semmi szolga csak
de elevennek áldás
a élő lélek éltet általa
fekszel itt
csatakos jászolban
halálhabos előttünk
s ígéred és hozod
mit valaha reméltünk
mind
Amint a vers, úgy a kép
A Teremtő Isten az embert önképére teremtette, megajándékozta saját legmagasztosabb tulajdonságával, a teremtés képességével is.
Mikor szellemünk megtermékenyíti a világot, a bennünk lappangó „kép” valóvá lesz. Ez játszódik le az alkotásban, a gondolatból vers lesz, a versből kép. Mindkettő szimbolizál. Dienes Valéria így ír erről:
„Lefényképezni a Szellemet az Anyagra, levetíteni a núsz-t a biosz-ra, hozzáférhetővé tenni a Gondolatontúlit a Gondolat számára...” „Az értés kedvéért kell ezen kezdeni, mert ezt a játékot az eszmélés folytonosan játszadozza, rákezd erre, mihelyt belefog a nyelvalkotásba, és szavakat ’farag’, amelyek mind mozdulatképletek és a mozdulat főszerve a gondolatmintázó kéz, és mert az eszmélet nem tudja magát maradéktalanul áttenni a másik eszméletbe, mindent valami megmutathatóra kell akasztania és ennek a megmutatásnak legjobban kínálkozó szerve a kéz.”
Kezdetben az írás és a kép együtt volt, mint például az egyiptomi hieroglifák vagy a kínai karakterek esetében. Később a betűket is „rajzolták” ecsettél „festették”, keleten még ma is. Azután különvált az írás és a kép. Az első kézzel írott könyvekben (kódexekben) megjelennek a díszítőelemek, képek, iniciálék, magyarázó rajzok. Lassan kialakult az a műfaj, amit ma is illusztrációnak nevezünk. Illusztrátor annyit jelent: szövegképíró. A illusztráció a szöveg gondolatiságát képpé alakítja, láthatóvá teszi, ezzel megkönnyíti a megértést.
Aki versekhez készít rajzokat, elsősorban szeretnie kell magát a műfajt, a tömörségét, hangulatát, zenéjét. „Egy húron kell pendülnie” a mondanivalójával. Az illusztráció nem önálló alkotás. Ilyenkor a gondolat nem az enyém, csak magamévá teszem, hat rám, inspirál, így válik láthatóvá. Részben korlátoz, illetve rávezet, hogy „mit” rajzoljak, a „hogyan” már az én szabadságom. Sokszor olvasom el a verseket, mielőtt munkához látok, de már az első olvasáskor kiderül, hogy melyikből lesz kép. Van úgy, hogy a vers nagyon tetszik, de nem készítek hozzá rajzot, mert a vers már annyira „képes”. Például a hangok címűben:
megkondul a harangvirág
a futórózsa táncra kél
s a szél elül
a tűlevél hegyén
Ez így gyönyörű, lerajzolva megdermedne. Sajgó Szabolcsot 1998 óta ismerem. Egyidősek vagyunk, magyarok, Budapesten nevelkedtünk, közös a hitünk. Nagy dolog, hogy első olvasója lehetek a verseinek, amikor azok még a születés melegében, csodálatos érintetlenségben vannak. Ezért nagy a felelősségem is, mert az olvasók már rajzokkal kísérve találkoznak velük.
A grafikai eljárások közül a monotípiát alkalmazom. Ennek különleges szépsége igen jól illik a versekhez. Lényegében nyomat, de míg az egyéb eljárásoknál a nyomtatást sokszorosításhoz használják, ebben az esetben egy megismételhetetlen nyomat készül. Nincs mód javítani, átdolgozni, ezért mindig friss. Látványában viszont részletgazdag, változatos, lazúros felületet ad, és színes is lehet.
„Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki.” Sajgó Szabolcs versei mindig rámutatnak erre a forrásra, ahonnan minden való. Akkor jó a vers, és a kép is, ha ebből a forrásból merít, mindenkit odavezet, mert mindenkié.
Kákonyi Júlia
