Imádság Keresztes Szent Jánoshoz
Keresztes Szent János mikor teljében a nyár
s harisszó hallik süketté bódult réteken
kolompos bari béget a fűben fürj susog
hívj Katicás Jánosnak s hajíts mályvát nekem
siessünk
Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos cammog mint a tehén
az igazán fontos hirtelen történik
utána a csend normális szóval elviselhetetlen
mint a tisztaság amely egyszerűen a kétségbeesésből születik
mikor gondolunk valakire nélküle maradván
nelégy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
együttjárnak mint a pátosz és a humor
mintkét szenvedély mely egynél mindig gyengébb
oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
mintegy esetlen hang egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk
ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
szelíd leszel akkor akár a delfin és erős
siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
akik meg nem mennek el sem mindig térnek vissza
és a szerelemről sem tudni soha
hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első
igazságosság
Ha négy-négy almája lenne mindenkinek
hamindenki erős lenne mint a ló
ha a szerelemben mindenki ugyanúgy lenne védtelen
ha mindenkinek mindig ugyanannyija lenne
senki nem lenne szükséges senkinek
Köszönöm hogy igazságosságod egyenlőtlenség
köszönöm amim van és amim nincs
meg amit nincs kinek adnom
valakinek még szükséges lehet
van éjszaka hogy lehessen nappal
sötétség hogy a csillag ragyogjon
van végső találkozás és első elválás
imádkozunk mert van nem imádkozó
hiszünk hisz van nem hívő
meghalunk mivel van aki meghalni nem akar
szeretünk mert van akinek kihűlt a szíve
levéllel közelítünk mert van aki taszít
egymásra szorulnak az egyenlőtlenek
nekik a legkönnyebb megérteni hogy mindenekért vannak mindenek
és hogy mi ez az egész
ha mi találtunk volna ki
Ha mi találtunk volna ki Téged
érthetőbb lennél és rugalmasabb
vagy lennél olyan tökéletes hogy már közömbös
vagy olyan szerető hogy már tökéletlen
lennél mint az előkelő zsenik akik vagy túl jók vagy gonoszak
volnál szabadelvű és liberális
lenne etikánk vétekkel de bűn nélkül
élet halál nélkül
szerelem kétségbeesés nélkül
nem kopogtatnánk
félelemmel
magányos lelkiismeretünk kapuján
nem volna ügyeletes őrangyalunk aki olyan néha mint a hűtlen macska
nem volnának vad kifogásaink: én az Istenről túl jó
véleménnyel vagyok ahhoz hogy higgyek Benne
vagy hogy – semmit sem tudok de olyan szomorú vagyok
mintha már mindent tudnék
számolnod kéne velünk és vigyáznod Magadra
nem ijesztegethetnél amikor az öröm átcsúszika bűnbe
sorban teljesítenéd kívánságainkat
nem Betlehemben hanem Okosfalván születnél
és akkor valóban már teljesen lehetetlen lennél
soron kívül
hány de hány egyenruhás szent van
javítások nélkül kanonizált
keménytalpú moralista
angyal habos mint a kifutó tej
mily nehéz lesz halálunk után különítéletre várnunk
szemünkben könnycseppel mint esetlen szamárral
de te Szent Anyánk aki nehéz betlehemi csillag alól
ránk nyitod szemeidet mint a velencei ablakokat
aki nem puhultál meg a szenvedésben
te soron kívül fogadod majd
mindazokat a bizonytalanokat akiknek
a kérdőjel nagyobb volt a keresztjelénél
akiknek semmijük nincs noha semmit nem adtak oda
akik folyton csak sorban álldogálnak
egyre sebesebben fogyó éveik repanaszkodva
akik félretaposott sarkaikon járják ki üdvösségüket
olyan elfoglaltak hogy idő hiányában
fél lábon imádkoznak
köszönöm hajadat
Köszönöm hajadat
melyet nem ábrázolnak a festményeken
köszönöm angyalt látván felvont szemöldököd
szoptató melled
karod melyben átkelt Jézus a zöldhatáron
térdedet
a lámpába pottyant szöszért lehajló hátadat
negyedik ujjadat a gyűrűset
leheleted az ablaküvegen
a kilincsen kezed melegét
a kőlépcsőkön kopogó talpad
egyszóval köszönöm hogy a test elvezet Istenhez
menekülök
Menekülök a képeskönyv-ikonoktól
mondta Szűz Mária
a rólam szóló papírabsztrakcióktól
az arcképeimhez modellt álló elegáns babahölgyektől
a kanonizált kozmetikától
gyerekek fessék szépségemet
tudatlanul csodálatos csúnyasággal
sietős színnel
meghatottságtól ferde szemöldökkel
fültől fülig szájjal
rőt hajjal mint a fáradt egér
kerek könnyekkel mint a drótszemüveg
kezükkel melyben annyi az első rácsodálkozás
kérés
Szent Szűz akit füzetbe rajzoltak
gyöngéd gyerekkezek
- szép mint az egyenes vonal –
esedezz értünk
hogy a templomokban ne legyen hímzett terítő
gyászlepellel ravatal
barokkos kacsójú kisangyal
zászlókon bojtos rojt
perselyben kopogó érme
halálfejes díszek
kényeztetett sztárként Szent Terézke
szentek aligha magukhoz hasonlók
akiket mesterkélt arcuk fogságba ejtett–
hogy ne legyen
egy szimpatikus lenyalt hajú Úr Jézus
csakis a rendes emberek számára
mennyekben
Túl kell jutni a nehéz kulcsot szorongató Szent Péteren
elmenni a báránykás Ágnes mellett
Teréz mellett aki még köhög
mert fázott a kolostorban
átvergődni a vértanúk csoportján
akik keresztjeikkel dugót okozva ácsorognak
elhaladni a szerénykedő gólya mellett
Ágota mellett aki sót kínál
Szent Ferenc és a farkas mellett
(szájkosarát épp lecsatolja hogy tudjon ásítozni)
el a lengyelfüzetes Szent Szaniszló mellett
- és akkor végre meglátom anyámat
a még ki nem égett házban
amint fölvarrja a mindig leszakadó gombot
Mennyi mennyet kell bejárni hogy hozzá eltaláljak
nehéz
Na látod - mondta anyám
lemondtál a családi otthonról
a nőről
a gyerekről aki mindig futkos mert repülni szeretne
a meghatottságról mikor szerelem szorítja a torkot
most meg szomorkodsz
egy kék szegélyű bögrén
az üres helyen az asztalnál
a cipőn amelyről azt mondtad
hogy mint az összes többi cipő
eladható - nem hordható
szomorkodsz a halál után is járó órán
láthatatlan üvegen kopogtatsz
meredsz egy pontra mint a gém
látod milyen könnyű lemondani
milyen nehéz elveszíteni
még nem
még nem tudsz egyedül lenni
még kapaszkodsz emlékeidbe mint mentőkötélbe
még nyújtózkodsz a tárgyak sovány molylepkéi után
még nem hagyod békén a halottat
a gombjánál fogva vissza akarod rángatni a másvilágról
még bábuk nyakába borulsz
még keresed a szívet hogy megfejd mint a kecskét
fontoskodsz mint a harsona
kocogsz a szentolvasó türelmes patácskáin
végül is kaphatsz hittanból hármas alát
anya
a csillagok embertelen szépsége túl a műholdakon
a halál embertelen ötlete
az embertelen szenvedés
az embertelen idő mely a nyugdíj rövidkésével vár
a remekművek embertelen szépsége
s egy egyszerű anya itt
az orra a szemüvege asztali imája
vízhajtó petrezselyme
zellersalátája
és nagyon emberi szerelme
romantikus kezdettel
kereszttel a végén
a közepe nélkül
érettkori számvetés
Milyen messzire mentél
az egyszerű füles bögrétől
a viaszosvásznú öreg asztaltól
a nem tettetett meghatottságtól
az értelemtől
a világra csodálkozástól
a meztelentől ami nem levetkőztetett
a közelről is nagytól ami nemcsak távolról az
a nem tálcán kínált titoktól
anyádtól aki szemedbe nézett hogy ne hazudj
az imától
a sebzett Lengyelországtól
te vén ló
egyedüllét
Nem kérem Tőled a legegyszerűbb magányt
ezt a sorban az elsőt
amikor úgy magam vagyok mint az ujjam
amikor nincs kihez nyissam a szám
és még az ökörszem is hallgat pedig csicsereghetne nekem
legalább mint egy fél veréb
amikor egyetlen gyorsvonat nem siet hozzám
s az óra megállt hogy mellettem ne járkáljon
napnyugta előtt mikor egyre hosszabbak az árnyak
nem kérem Tőled ezt a nehezebbet sem
amikor átnyomakszom a tömegen
és megint egyszeri vagyok
a legtávolabbi hozzátartozók között
de kérem Tőled azt a valódit
amikor Te általam beszélsz
és én nem vagyok
juhok a farkasok közé
Te tehén aki hagyod hogy annyiszor megfejjenek
mindannyian ti azért kínzott kísérleti nyuszik
hogy mi előírás szerint betegeskedhessünk
te veréb aki koszolódsz a városban hogy velünk lehess a télben
te zsálya aki meghalsz és a mennybe mész hogy a fogaink ne fájjanak
ti nem csapvízzel hanem vérrel keresztelt valódi keresztények
akik mentek mint juhok a farkasok közé
szégyenkezem előttetek mikor csak futkosok magam és magam között
kényeskedek egy ártalmatlan fájdalom miatt
könnyelműen és komolyan
nehogy meghaljak egyszerre három orvossal tárgyalok
mert nem akarok őrölt gabona lenni Isten számára
nincs sehol
Isten oly nagy hogy van is meg nincs is
oly mindenható hogy képes nem lenni
így megtörténik hogy néha "házonkívül" van
és ettől a sötétség meg hogy zakatol aszív
sőt nyüszít is mint egy türelmetlen kutya
titokban még a hívők sem hisznek
viccbe akarnak bújni ha meghatódnak
pedig előbb még kívülről fújták
hogy egész életük egyetlen pillanatra vár
de Isten olyan nagy hogy néha nincs is
ilyenkor lekonyult tulipán a fáradt agy
a gondolatok meg futnak a közös üres úton
egymáshoz húznak mint a katicák
mikor a kétségbeesés elől télen összebújnak
csak a hallgatás változatlan és ottfenn a csillagok
és a hold igaz mert egészen meztelen
a szitakötők meg kis semmik
úgy hogy hamarosan mindent tudnak
mint az a nyárfáról lecsüngő utolsó levél
mert Aki van nincs sehol
ez fáj igazán
aki
Aki teremtettél
smaragdszínű tücsköt szemével elülső lábain
bajuszos fejű vörös kereplőt
réten tornászó gólyát
hosszú tollból szakállviselő hollót
a latin ábécének csak a második betűjét ismerő birkát
hátrafelé repülő kolibrit
nagyságában meghalni szégyenkező elefántot
szamarat annyira butát hogy az már kedves
jártában farkát fölfelé tartó fakúszót
és mindent ami nem tudja miért de tudja hogyan
a bükkfa szögletes termését amely csak négyfelé reped
a jelenünkön túli angyalt - test hiányában temethetetlent
fölhúzott vekkerként karattyoló békát
sárguló örökzöldet - vagyis szabályosat és valószerűtlent
diszkrét kétségbeesést mint derűs károgást
logikus formulát szakadék fölött
vétlen vétket
lekonyuló fülű kutyust
könnyel rövidített számlát
mintha a világ még nem lenne végleges
még tart befejezetlen mosolyod
nélkülünk
Menjünk el és ne jöjjünk vissza
magában lesz végre a magány
birtoklási vágy nélkül a szerelem
kérdések nélkül Isten
a kétségbeesés panasz nélkül
a szépség esztétika nélkül
az ég meg fehér lesz vihar után és eső után kék
az utolsó szó birkaként még tanácstalankodik kicsit
a szél ránt egyet még az ablakon mert meleg s hideg találkozik
a tücsök ugrándozik hisz a boldogságot választja nagyság helyett
még felsajdul a golyóstoll ami reám maradt anyámtól
de minden igazi lesz már
mert nélkülünk
csodálkoznak
Waldemar Smaszcznak
csodálkoznak a hatalmas szellemek
a kicsik a nagyok
tévedhetett az Úristen
mikora szerelmet a testhez kötötte
sötét csillag alól figyelik
a föld feslettségét
a szerelem pedig szent megrendüléssel
itatja a testeket
simogatja a kezet a hajat
könnyön keresztül néz a szembe
-- ó te halálos bolondom
hisz nem tudlak nem szeretni
fák
Te nyírfa túl természetes hogy városban nőj
te diszkrét gyertyán mutatós út menti fasorban
te berkenye sárgarigót seregélyt rejtő
te akác nem aranylón de fehéren mézelő
te égerfa tobozzal egyedül leveles
te csipkebokor fészkes a poszáta fülemülének
te őszkiáltó kőris levelet elsőnek hullató
– kérjétek a Szűzanyát hogy halálunk után
járhassuk az erdőt minden szabad szombaton
hisz nem menny a menny ha nincs kijárata
kérdések
Hol kezdődik az igazság s hol az eszünk vége
mikor van köztünk szeretet s mikor már szenvedés
ez itt most könny-e vagy csak a tél facsarja az orrot
hová megyünk együtt egyedül meghalni
vajon szó-e még a szó vagy már hallgatás
távolít-e mindig a test vagy csak takar
mikor szünetel a hivatalos Úr Isten
s nem szabályokat néz mert már igazi
Oh kérdések szent keresztje milyen könnyű vagy
ha buta kis boldogság nyaldossa az arcunk
várakozás
Nézd ezt a bolt előtt megkötött kutyát
a gazdájára gondol
és tépi hozzá magát
várja két lábon állva
számára a gazda az udvar az erdő a rét az otthon
a szemével kíséri
a farkával sóvárogja
csókolj mancsot neki
tanítja hogyan kéne Istenre várnunk
nagy és kicsi
A háború előtti cserebogár ami fejreállt
és otthontalan volt hisz mindenütt lakott
a kutya ami a Narew folyóba ugrott és zölden úszkált
a seregély ami a fészkébe egy fél százszorszépet font
és ha kinyitotta a csőrét a szemét lecsukta
a rövid emlékezetű nefelejcs
ami csak májustól júniusig virágzik
a bükkfa sötét makkja ami oly aprónak tűnt
hogy még Isten sem férhet el benne
a szerelmes nagypapa a természet grimasza
a könny mint magányos szárnyaszegett tojó
a kerti kiskapu amit égerbottal nyitogattam
A részlet kölcsönöz nagyságot mindennek ami kicsi
ami nem logikus
ami nem logikus elvezet a hithez
a csillag amely az égről hullott le senkiért
a nyúl amelynek védelemül csak félelme van
a félbemaradt szerelem
a szerencsétlen boldogság
a remény pónilova
meg a csavargó aki jött mondani
hogy milyen hideg van s az Úr Jézus túl könnyen öltözött
a hervadó rózsa
a csak egy lábbal evező hattyú
az Úristen túl nagy hogyan férne emberfejbe
világ
Hogy láthatóvá legyen a világ Isten elrejtőzött
ha megmutatkozna csak Ő maga volna
ki merné mellette észrevenni a hangyát
az igen elfoglalt szép és mérges darazsat
a zöldfejű sárgalábú gácsért
a négy tojást keresztbe rakó bíbicet
a szitakötő gömbszemét és a babszemet hüvelyében
anyánkat az asztalnál aki még nemrég
csavart fülénél fogva emelte a bögrét
a jegenyét amely tokot nem tobozt veszít
a szenvedést és a szenvedélyt a tudás két forrását
és az ezekhez hasonló különféle titkokat
a vándorok útját jelző köveket
a szeretet ha nem látszik
mást önmagával nem takar
vallomás
A tudományt statulyákba rakosgattam
besoroltama pókféléket az ízektlábúakat és a gerinceseket
összetévesztettem az égen az első és az utolsó csillagot
nem értve a köveket – nevet adtam nekik
feljegyeztem a megfigyeléseket egy füzetben
tudtam hogy ha megérkeznek a sárgarigók és a barázdabillegetők
akkor lehet már nyitott ablaknál aludni –
s ha a fenyőrigók és a hárisok is itt vannak akkor kitör az első vihar
hogy a szalonka csak éjjel vándorol a vizslának meg szemöldöke van
zöld melltollázatáról felismertem a fajdkakast
a jégmadarat pedig a vörös lábáról
észrevettem hogy alul fehér a mókus
hogy csőrét a bibic a földre fekteti
hogy az éjjel beporzandó virágok nem sötétszínűek soha
hogy májusban az alacsony növények és júniusban a magasak virágzanak
mondták hogy a valószínűt keresve az igazit el lehet veszíteni
hogy a doktori diszertációkat mostanság már számolják nem olvassák
hogy a királyt könnyű elcsábítani de nehéz elébe járulni
hogy Isten létezésére több a bizonyíték mint az emberére
hogy a pokol egyszerűen annyi mint értelmetlen élet
olvastam temetőben: "Itt nyugszik Egyházy Anasztázia,
lelke már Istené, földé – a teste, jezsuitáké – a háza. Halhatatlanná ezt tette"
Kapaszkodtam még a teológia kezébe
kérdezősködtem ellehetne-e viselni a gyóntató angyalt
felosztottam a bűnöket halálosakra azaz csendesekre és könnyűekre azaz hangosakra
vizsagáltam a tisztaságot a hó mindkét oldalán
aztán a végén vállat vontam: hiszen a szavak miatt látjuk csak félig
vallástalan fák
Vallása nincs a fasorban a fáknak
hittant a madarak semmit nem tanulnak
templomba a kutya csak nagy ritkán téved
igazán nem tudnak semmit
és olyan engedelmesek
az evangéliumot nem ismerik a rovarok a kéreg alatt
a fehér kömény - az út mentén a legcsöndesebb
a pusztai kövek – a ferde könnycseppek a föld arcán
nem ismerik a ferenceseket
és olyan szegények
szentbeszédem nem hallgatja a bölcs csillag
a közeli - ezért magányos –gyöngyvirágok
a hegyek melyek nyugodtak akár a türelmes hit
vagy a szívhibás szerelmek
és olyan tiszták
várjál
Mikor imádkozol - tudj várni
mindennek megvan a maga ideje
a próféták tudták ezt
elvárás nélkül kell kérlelned folyton
beérik a jövőben a meg nem hallgatott
a beteljesületlen meg éppen történik
mindent tud az Úr tudja hogy az éjben
a tevékeny hangya hova igyekszik
a szeretet elhisz a barátság megért
ha várni nem tudsz
ne is imádkozz
nem tudni kinek
Engedj imádkozni nem tudván kiért és miért
mert legjobban úgyis Te tudod mire van szükségünk
hogy kinek kell ma meggyógyulnia
kibe kell beleüssön a halál
pontosabban a mennykő
kitől kell elvenni a hivatalt hogy észhez térjen
az út a maga útját nem ismeri
a virág semmit nem tud önmagáról
nem panaszkodik a fülemüle hogy éjszaka nem alszik
még a lúd sem csodálkozik hogy oldalt van a szeme
az öreg majom meg ki nem találja miért nem őszül
a hó szent mert nem tudni kinek esik
szent ami akaratunk ellenére folyton érkezik
nemcsak minket
úgy szerette Isten a világot... – olvassuk
vagyis nemcsak az embereket
de a barázdabillegetőt is
a kifüstölt méhet
az elegáns sünt – még éppen tű alatt
sőt az öszvért is ezt a ki tudja mit
ami lónak nem szamárnak sem megy el
(ez van sajnos az ember alkotása
agglegény módra él ninc sutódra társa)
és szereti Isten az almafa előtt virágzó körtefát
a gyöngyvirág levelet amelynek szára szinte nincs
meg az anyja után caplató borjat
mi pedig úgy dörgölőzünk Istenhez
mintha ezen a világon csak minket kéne szeretnie
köszönöm a szerelmet
Köszönöm a váratlan ránk szakadt szerelmet
hogy az ember egymagában nem teljes soha
hogy közeli lesz a szem egyszerre s nevet kap
a nemrég idegen hang meg máris ismerős
hogy rövid leveleket megírni nincs idő
ezért körmölünk aztán csupa hosszúakat
bár épp az írás jó ártásra írójának
hogy a szerelem ügyetlen egymást kerülés
s hogy védve emberit Téged megölni nem lehet
Köszönöm a sok fájdalmat magunk próbálására
a fontosakat s a nem fontosakat
és mind a már mozdulatlan nagy kérdéseket
csodálkozás
csodálkoznak a páros fogolymadarak
az összes pletykálni sereglő varjú
a Rák az Oroszlán a júliusi égen
a menyasszony aki esküvő után nem akar egyedül lenni
a bolond filozófus aki párra lelt
a mindig két szótagot fütyülő szalonka
és a hold önmaga társaságában
hogy Isten egy
és sosem magányos
párban
rengeteg a madár állat s párosan jár mind
a júniusi éjben meg hány csillag ragyog
ki számolt áfonyát falevelet ribizlit
katica is hazáig egyszerre több vezet
a fájdalomból sincs hiány nő a szenvedés
és pápa is már jócskán volt nem csupán egy
Isten pedig mint aki nincs változatlan egy
Istennek hála
Hová visznek a nem ismert kezek
a magány a Jó reggelt-re
a szitálóeső mégcsak nem is zuhé
a bűn ha van szerelem és a bú ha nincs
a nő aki elment férjhez s mindjárt visszajött
és te doktor úr – ki átkutatsz vesét szívet
hál’Istennek van halál
s megtudhatunk többet
hiszek (egy Istenben)
Hiszek egy Istenben
a 15 millió leprás iránti szeretetből
a reggeltől estig csomagokkal lóként cipekedők iránti szeretetből
a 30 millió őrült iránti szeretetből
a hosszantartó jóságtól kifehéredett hajú öregasszonyok iránti szeretetből
a bántást már értelemvesztett megszállottsággal figyelők iránti szeretetből
az elhallgattatottak – az arkangyali trombitával párna alatt alvók iránti szeretetből
a félkegyelmű kislány iránti szeretetből
a szívcseppek feltalálói iránti szeretetből
a fehér keresztények által legyilkoltak iránti szeretetből
a szétálló fülő gyóntatóra várók iránti szeretetből
a skizofrének szeme iránti szeretetből
az örvendezők iránti szeretetből akik boldogok hogy állandóan kapnak és adnak is szüntelen
mert ha nem hinnék
lecsúsznának a semmibe
átlátszóság
Imádkozom magammal semmit ne takarjak
Uram legyek akármilyen de átlátszó
hogy láthasd tőlem a lapos orrú kacsát
a hajnalban virágzó sárga ligetszépét
a pipacs örökösen négy vöröslő szirmát
a levélbe meghatottság rajzolta szívet
(sötétmellkasban verekvő haramia a szív)
a zokogó kézben ferdén író tollat
a műholdas ég alatt vonyító kutyát
a hangyát ami csak nagy ügyeket lát
így nem is igen bánja hogy olyan pici
a szerelmet mint nehéz utazást messzire
a rosszat s vele az ártatlan szenvedést
a halálba váratlan tűnt szeretteinket
mintha deres fogaton távolodnának
a nagyit amint kislánynak a parkban mondja
még kevesebbet fogsz érteni ha nagy leszel
az utólag látott legrövidebb utat
Uram egyedül Te légy csak látható
Ő
Megállt
árnyék az ablakom alatt
vándorfelhő fölöttem
teszem mintha nem lennék
feledem
kopog
megint nem nyitok
gondolom: késő van sötét
- Ki az? - kérdem végül
- A szerelmes Istened
viszonzatlan szerelmével
várakozás (azt gondolod)
Azt gondolod - késik megint
s megsértődsz rögvest
nyavalyogsz mint a cinke az a csúnyábbik a bóbita nélkül
aki szerelmet még nem talált az a magáét sem találja
aki meg a magáét várja folyton az senkit nem szeret
és bánkódik mint a hála hogy túl rövid az emlékezet
hozzánk repült rég a szerelem mellettünk térdel
elhagyta a szűk boldogságot ezért nyugodt
próbáld meg nem akarni
s megjelenik magától
mondjátok tovább
Mondd rózsa a rózsának
tudasd seregély a seregéllyel
ugassátok agarak az agaraknak több tónusban ahogy szoktátok
pletykáld gém a gémnek sárga lábon állva
add tovább hangya a hangyának
hogy elmúlunk. Forog majd tovább
a föld az ég a levegő
csak ez a kő a mezőn
az eső előtt mindig ugyanaz hold
s a hit mely sziklából iszik
ők maradnak még nélkülünk
meglesz minden
te csak egynyaras szöcske
te viszont nem szeretett szív
te négyszemközti szomorúság
mert lakás csak húsz év múlva lesz
te éppen hogy csak boldogság
te sértő igazság
te öreglány akinek igazolványába szakállt rajzolt a gyerek
s te is méltóságos uram aki kirepülsz a bársonyszékből
meglesz minden ahogyan kell
megbíztam az útban
Megbíztam útban
a keskenyben
nyaktörő volt
térdig érő kátyúkkal
időszerűtlen mint novemberben a cukorrépa
és kiértem a rétre ahol Szent Ágnes állt
- na végre - mondta
- kezdtem aggódni
hogy másfele mentél
a szélesen
aszfaltozotton
sztrádán egyenest az égbe – miniszteri kitüntetéssel
és hogy elvitt az ördög
kör
Hitem akartam veszteni s béke vett körül
csillagot kioltani – nem rendült semmi meg
nyarat őszben madaraknak – cinke maradt csak
ki világoskék a tél elején és mindig
tenni akartam változtatni – kő hűtött le
bolond vagy – az időt aktívak vesztegetik
kételkedni akartam - ebben csendre leltem
arra amitől elkezdődik újra a hit
nem tudok
Bocsásd meg hogy olyan tapintatlan vagyok
hogy vagyok
hogy az idegeidre megyek
ismételgetve: én rólam velem
hogy nem tudok
megszűnni mint valami miniszter csillogni és kacsintani
sem fejest ugrani
sötét éjszakába
még
Még hajánál kapaszkodsz a szerencsédbe
minden kis fazékba elteszed magad
naplódban szobrot állsz önmagadnak
a levegő ezért fukaron táplál
nem vezetnek láthatatlan kezek
hogyan történjen hát veled a csoda
hiába a fájdalom is nem halsz meg
amíg magad odaadni nem tudod
hogyan kaphatnád a mindent
köszönet
Köszönöm Neked hogy nem fehér minden vagy fekete
hogy a tehenek tarkák
és a maszlagos fű sápadtsárga
hogy alul olajbogyózöldek az ebihalak
a harkályok meg sokszínűek piros pöttyel a farkuk fölött
a pisztrángok kékesszürkék
barnásviola a nadragulya
az arany pedig mindenszínnel egyezik és árnyékot nem fogad be
az arcok szeplősek
s a csőrök nemcsak hosszúak vagy rövidek
hiszen a piróké vastag a bankáé meg görbe
köszönöm azt
hogy a múlandóság betölti feladatát
meg azok is akik hibákat védve szeretnek
mi akarunk csupán mindig vagy ilyenek vagy olyanok lenni
s a végén mégis csak pepitává sikeredünk
ima az útszéli Krisztus-szoborhoz
Gondterhelt Krisztusom
különböző mindenkitől
ernyő nélküli az esőben
mezítelen térdű
gyenge mert pártatlan
bátortalan mint aki verssel debütál
egyszerűséget kolduló
magányos mert rokon a világgal
biztosan szomorítanak
akik mint a katekizmus
minden kérdésre
feltétlen választ követelnek
ég
Nézte az eget
a fehér mozaikos bizáncit
a bearanyozott mezítelen gótikust
a kéklő reneszánszt
a gyapjas barna barokkot
a zafíros tizennyolcadik századit
a szellős impresszionistát
az ondolált szecesszióst
a szögletes kubistát
a valószerűtlen absztraktot
és hinni akart egy egészen új égben
ami könnyű és befejezetlen - még nemhasznált
ránézett
Ránézett
a gótikára amely folyton középkori grimaszt vág
a tizennyolcadik századi oltárra
amely mint egy patkánylábakon álló barokk koporsó olyan
a lépteinket lopakodó macskákká változtató vastag szőnyegekre
a csillárra amely mint a krinolinba öltözött nagys'asszony
a fönségesen tündöklő mennyezetre
a gőgösen alázatos térdeplőkre
az angyalra amely egy számmal mindig kisebb
a levelekre amelyek a piros mécses fényénél feketének tűnnek
ott állt a sarokban tördelte keresztről levett kezét
és azt gondolta
ez mind biztosan nem érettem van
aggódás
Jézusom - aggodalmaskodott a plébános –
a hirdetésed csak igaz
nyugatra nem mész hogy lakást vehess
Oroszhonban már olvad Te meg folyton rejtezel
templomot nem likacsos téglából építesz
hanem eleven szívből
félre sötét órára nem teszel
hogy fogsz te itt boldogulni
vallomás (nem ijesztett)
nem ijesztett a denevér
a betyárképű diótörő
az éjjel hosszabb utca
az akasztott kolbász
a szabály szerint sántaördög
a csak bimbókra veszélyes hímzett szarvas
katolikus szocreál
ettől féltem
a szegény
A szegény egyházat szeretem
a veszélyeztetettet
a cingár gólyalábút
az éhező Afrikában
az elsőáldozó kislányt
foltozott ruhában
- ne félj
Szent József karján ül mint az a pucér csecsemő
a félénk egyházat szeretem
az istenit
persellyel amelybe valaki gombot dobott
ahol énekelnek s a papokért imádkoznak
a banán meg vetkőzéskor a nyelvét kidugja
különfélék a szívek az országok
a rongyok a göncök a bíborok
Jézus elvész egészen
a gazdag egyházban
nem tört le semmi
Nem tört le semmi
sem az űr egy kedves tekintet után
sem a perselyezés a misén
sem hogy kevés híján kificamodott az ujjam kopogtatva
a gyóntatószékben*
sem a tizennyolcévesek kérdései
sem a névtelen levelek melyeknek már a borítékjai is sziszegnek
sem az istenbizonyítékok amiket előbb el kell hinni
sem a hívek akik a villamoson gyűlölik egymást
sem a síró erény ez a boldogtalan boldogság
sem az aranyfogú prédikátorok
sem a félelem hogy nem bírom nem érek oda
kinyúlok még a Mennyország kerítése előtt
sem az egyre gazdagodó gazdagok és szegényedő szegények
s hogy a madarak isfélelemből énekelnek
nem tört le semmi
mert mindig Téged látlak legszentebb Anyánk
jogar helyett cérnagombolyag kezedben
stoppolod a teológiát
* Lengyelországban a gyónás végét úgy jelzik a papok, hogy kopognak a gyóntatószékben (kb. arcmagasságban).
annyi százada
Megdicsérték a kereszténységet hogy oly régtől növekszik
én Istenem annyi százada
még szentjeid is kiket régtől feketít az eső
zöldellnek mint a türkiz haldokolva
a kereszténység meg futott a Szűzanyához
aki játszadozva mogyorót csörgetett a kis Jézusnak
szegény – oly kopott palástú
így igazi – mert nem ismétlődő
és a fülébe panaszolta
hogy jóformán még el sem kezdődött
levél Szűzanyához
Tudatom levelemben hogy nem változott semmi
a sárga barázdabillegető örül fekete csőrének
a lazac visszatér a folyóba amelyben született
a hangyák étvágya jó ahogy illik
az őz gyógyul mályvával kezeli köhögését
az erdő látomásnak tunik oly valódi
a méh nem ismeri Chopint de ő maga a zene
a halál szokás szerint alacsonyra fektet a földre
szentté lehet itt válni még úgy is hogy az ember
az udvaron a tyúkoknak a régi módon magot szór
Lengyelországban a július megint a víznél a legszebb
a szépség úgy közeledik ahogy távolodik az időben
egyetlen hal sem veszít egyetlen pikkelyt
a keskeny farkú szarka egyre vicceket ismételget
a dolgoknak megvan a saját emlékezetük az elhunytakról
így emlékszik anyámra a csorba kiskancsó
júniusban a fülemülének minden éjszaka rövid
hisz a szerelemben így nem fél a testtől
énekli hogy halhatatlan a halandó szív ha él
a gólya pedig változatlanul csak a bal lábát emelgeti
levelet írok mert nem láthatlak
de azt gondolom hogy néha hallak
honnan különben a váratlan suttogás mielőtt elalszom
mennybevétel
nem futott hozzád senki gyógyszerrel a lépcsőn
a lámpát nem csavarták le hogy ne bántson
nem látták könyöktől a fehéredő kezed
haldokló asszonyán a kutya nem vonyított
még az angyal is megállt fújni trombitáját
így jó hisz leegyszerűsít mindent a halál
és túl emberi ahogy indiszkrét és gonosz
senki nem zárta le szemed nem fedte arcod
s megrabolt hangon nem suttogott a kapuban
arról ami oly hangos a hallgatásban
óvott az Úr mindvégig egészséget adott
csak mikor kopogtattak Te nem voltál már ott
a szeretet nem a halál vitt el s egészben
hisz ha igaz a szeretet nem látszik a test
mint máskor olyan volt a nap a levegő
visszhangzott a korán kirepülő méhektől
csak ez a csend ez a rémisztő hallgatás
az asztalnál az üres hely az otthagyott pohár
még akkor is ha a földet testestül hagyjuk el
egyetlen angyal nem segített
mikor a kereszten haldokolt
nem történt csoda
egyetlen angyal nem segített
fejét nem mosta eső
a bamba mennykő máshová csapott le
s a leleményes Szűzanya
csodával el nem érte
hinni azt jelenti bízol amikor nincs csoda
ami a legjobbat akarja
de nehezíti a hitet
minden szomorú
Szomorú a szerelem
szomorú Jézus a mezítelen hátával
szomorú a meggyógyulni nem akaró hold
szomorú a gólyahírtől kék rét augusztusban
szomorú a tehén
szomorú a gomba mint feleség nélkül a törpe
az ének a kalitkában
a macska ősz bajsza
szomorú a zsálya bár vörös a színe
szomorú a vicc ha mindenkinek szól
szomorú az eső mely mint a kínaiak felülről lefele ír
szomorú a vőlegény aki nősül mert muszáj
Ne menj el ne hagyj magunkra minket
szépség szomorú oldala
seb
Bal lábad sebét a kereszten nem látom
takarja jobb lábad – hogy észre ne vegyék
ám nehéz a titoktartóknak tartani a titkot
kürtölték az angyalok kürtjeiken rögvest
mi hogyan történt
s jön hozzá könyörög a kisiklott szerencse
a kollaboránsok a tiltott szerelem
a vénségére magát kisírni vágyó
- hogy nehezebb a felebarátot szeretni mint az autót
a megvertek sebe – amelyik nem látszik
s könyörög hozzá Szent József kezében vízes liliommal
meg a pár nélküli cinke aki egyedül hál
veled együtt
a kereszted Veled együtt jön
hajnalban
déli verőfényben
nyár végén amikor táplálják a méheket
az ablaknál a sötétben
mikor a jégmadár télre vár hogy megszülethessen
mikor barátságot keres a bánat
júniusban mikor kaprot vetnek és virágzik az uborka
ettől a perctől a ki tudja meddig
hívom majd a szenteket
kérem őket telefonon
hogy a kereszt sose jöjjön Nélküled
a megváltott
Akit szeretnek megváltott lesz
bár nem értjük ezt azért még szeretünk
és néha úgy elképedünk
mintha a hold lemeztelenedne hirtelen
Akit szeretnek megváltott lesz
Tévelyegtél hányszor de szeretett valaki
várt az ablakban üvegen maradt a pára
vétkeztél de hányszor -és meggyógyított a könny
a szerelem ha végre sír már tiszta
és elfordul mint a bátortalan oroszlán
Hozzátartozód ha nincs az Úr maga ölel
Elmondja majd öregkorodban a bölcs csiga
hogy tomboló vén őrült a kétségbeesés
időn túl már az idő
szavakon túl a szó
mindjárt fejbe ver a csillagtúl az ablakon
akit szeretnek megváltott lesz
a nem hívők Jézusa
a nem hívők Jézusa
közöttünk járkál
ismert kissé a népművészetből
kissé hallomásból
agyonhallgatott
a reggeli újságban
párton kívüli
védtelen
kiszavazott
kerülendő mint
a régi koleratemető
megkerülhetetlenül szürke
szóval teljesen tiszta
a nem hívők Jézusa
közöttünk járkál
időnként megáll
áll mint a kemény kereszt
hívőket nem hívőket
mindnyájunkat összeköt
ez a meg nem szolgált fájdalom
ami közel visz az igazsághoz
ahol a körmenet
Ahol a körmenet átvonult a templomon kerestelek
a letaposott hófehér zsázsában és a sárga tűzvirágban
az illatát vesztett aranyvirágban és a kamillában
az ametiszt színű violában
az ájultató füstölőben
a földet söprő reverendában
a csak lábujjával figyelmeztető ceremóniamesterben
az emlékké váló tárgyak után gyötrő fájdalmamban
a látható fényben amely már átmegy
infravörösbe és ultraviolába
hidegben és melegben
És megtaláltalak
magyaráztad hogy nem akarsz arany baldachint
csak vastag vászonból kötést
egy remete skrupulusai
Úgy elfoglaltam magamat magammal
hogy arra vágytam senki ne jöjjön
mindig csak egy jegyet kértem csak magamnak
nem is álmodtam semmit
mert magunknak alszunk de másoknak álmodunk
ha sírtam is – szakszerűtlenül
mert a síráshoz két szív szükséges
oly buzgón védtem Istent hogy megpofoztam az embert
azt gondoltam a nőnek nincs is lelke na jó legfeljebb háromnegyed
titkos adót szereltem a szívembe
és csak a saját adásomat sugároztam
előkészítettem magamnak egy garzont a temetőben
egyáltalán megfeledkeztem arról hogy a mennybe
nem libasorban hanem párosával megyünk
még a tartózkodó angyal ő sem áll magában
lelkitükör
Nem harsogtalak-e téged túl
nem jöttem-e folyton tegnapi magammal
nem menekültem-e bolond szívemmel sötét síránkozásba
nem lopkodtam-e az idődet
nem nyalogattam-e önfeledten lelkiismeretem mancsát
tudtam-e különbséget tenni az érzések között
nem árultam-e magam leszerepelt csillagoknak
nem vezettem-e sérelmeimről elegáns naplót
nem rejtőzködtem-e védve túlérzékenységemet meleg sarokban
nem hangzott-e szép hangom hamisan
nem voltam-e puhakezű zsarnok
nem változtattam-e az evangéliumot erőtlen mesévé
nem nyomta-e fülemben el az orgonaszó a kóbor kutya vonítását
nem bizonygattam-e a feketéről hogy fehér
nem akartam-e őrangyalhoz imádkozva inkább angyal lenni mint őr
letérdeltem-e amikor suttogóra kicsinyültél
a legvégén
és végül a legvégén
válts meg a teológusokat
hogy ne egyék meg az összes gyertyát
s ücsörögjenek aztán a sötétben
ne adjanak körmöst a rózsának
ne vágják miszlikbe az evangéliumot
ne rángassák a szent szavak idegeit
a nádból ne készítsenek horgászbotot
ne veszekedjenek egymással
ne vonuljanak be a latin nyelv vízilován
és ne csodálkozzanak azon
hogy a mennybe
a hit tanácstalan csivitelése is elvezet
befejezetlen idő
Ne ámítsatok nyilvánosan és négyszemközt
hogy nincsenek pótolhatatlan emberek
mert hiszen ott az anyám
a szelíd és kérlelhetetlen
a befejezetlen jelen időben
kihajol a mennyből teljes valójában
hogy visszavarrja leszakadt gombomat
ki lenne képes erre jobban
a tű kinek az ujja közt vibrál mint a melegítő izzó drótja
amikor annyi ma az érzés és oly kevés a szeretet
annyi a nő és mind máshoz tartozik egyik se hozzám
amikor olyan fontos a halál mert nem ismétlődik
és a szomorúság amely mint a háború előtti utolsó karácsony
hiszen ott a szemközti házból az a néni
kerekes asztalkájánál a pasziánsszal
amellyel nem boldogult
aki oly gyorsan élt és olyan lassan halt meg
s aki annyira zárkózott volt hogy csak a kádban sírt
vagy ott van akit a háború ölt meg az a nyílt szívű másik
a nyári ruhához illő világos retiküljével
akinek ki adja vissza a testét ha nincs is test
a miattam felhúzott orrát
és hajában a forgót
ne
A vallást ne hintsétek cukorral
ne tisztogassatok bele radírral
ne öltöztessétek rózsaszín göncökbe
a háborúk fölött szálldosó angyalokat
és a híveket ne küldözgessétek a kommentárok nyelvsípjaihoz
Nem úgy jövök ide vigaszért mint egy tál levesért
szerettem volna ha a fejem végre megpihen
szikláján a hitnek
könyörgés
Aki könyörögtél mert szűk volt neked a szokott imafüzér
aki felmentetted Magdolnát nem bűnei de könnyei miatt
aki nem magyaráztad aprólékosan a szenvedést
aki azaranyszájú prédikátorok nyelvére a csend szivacsát teszed
s feltárod az időt mint gyönyörűséget
aki láttad a betlehemi audiencián a három királyt
mint döngölt földön három aranylepényt
akinek több mint öt sebe van
aki nem haragszol a vallástalanság ceremóniáira
Te adj menedéket kérlek
emberi tenyered csöpp rejtekében
a formulák falkája elől
hiszek
hiszek a honnan honnan nem örömben
a hóban játszadozni égből pottyant angyalban
a szívben amely akar mindent és még valamit
a mosolyban
hogy valaki kitalálta magának a végek végét
és mégis kérdezi minek ez és mi lesz ezután
hiszek a kertkapuban eltűnt anyámban
az igaz mert bizonyítékok nélküli Istenben
aki nem szereti a róla szóló elméleteket
Isten
ki teremtette Istent
kérdezte a diák
sikerült megfognia az atyát
aki elvörösödött nem tudja
Isten meg
sétál a mennyben mint a Tátrában
oly mindenható hogy nem teremtette önmagát
vita
Nagy vita Istenről egy líceumiosztályban
kemény kérdések a fiúktól
kuncogók a lányoktól
a dac mosolya
még kétségbeesés előtt
Szent Ágostonnak is voltak gondjai a hittel
még a boldogság sem hiszi hogy máris boldog
van keresztje a hitnek
és van a nemhitnek
tudja ezt
Jézus
csendet kér
megért átölel
mindkét kezével
hiszel már - mikor szenveded hogy Ő nincs
őrangyalom
jaj Őrangyalom
ne állj már itt mellettem úgy
mint egy festett bábu
hanem szedd a lábad
mint napnyugtakor a mezei nyúl
igyekezz ha űz minket
este tíz óra tízkor
az utolsó busz
a póráz után ugráló tacskó
a szomorúság – ez az akvárium egyetlen aranyhalacskával
a zaj
a csend
a palotának beillő kripta
szép is volna ha csak állnánk
mint két mormota
s felednénk
hogy el kell mennünk innen
változtak az idők
olyan csúnyán őrnek nevezzük
meghagyjuk hogy vigyázzon ránk
úgy bánunk vele mint egy kifutófiúval
ki nyújt neki közülünk kezet
sajnálja mert túl nagy a szárnya
a lelkiismerete kényelmetlenül tiszta
nem praktikus többnyire a fehér szín
az élete idegen - hibák nélküli
a szeretete nem teljes mert nem hal meg
ki öleli közülünk át nyakát mondva
figyelj változtak az idők
most én rejtlek a világ elől
keresztúton
Tizenharmadik állomás - hirtelen zavar
honnan került ide megint Veronika
az asszonyok visszatértek s sírnak mint előbb
közelről mindig embert látni távolból magányt
megható mikor otthon a jóságos kezek
hímeznek a gyerekeknek helyes kicsi mellényt
most János ideges - egyszerre ennyi nő
a Szűzanya itt – mondja –
csak maga kell legyen
s a stáció pad nélkül csütörtöktől eső
Nikodémus sápadt magyarázástól rekedt
fejvesztettek sokan csak a halál szemfüles
egy percre jöttünk mindössze azt kérdezni
hogy keresztről a szívet szabad-elevenni
komoly angyal és komolytalan kérdések
Vajon hosszabb gondolkodási idő után lettél-e angyal
vajon gyűrűs helyett is csak mutató ujjad van
vajon csak súlyos bűnöket vallasz be mivel a könnyűek cipelése a nehéz
vajon tapsolsz-e gólhelyzetben figyelve haláltusát
vajon soha nem sírsz hogy mosolyognod se kelljen soha
vajon meghallgatni tudsz-e figyelmesen ok nélkül is
vajon nem ölelsz csak hogy elmehess
vajon nem vágyódsz a test után
az emberi mosoly után
a fészekként összefűzöttkezek után
a pinty után mely szeptemberben elhagyja a kerteket
a szemét csukó csikó után
a sárga-piros lábú cserebogár után
a mindig utolsó minden másodperc után
az után ami múlandó és ezért értékes
az angyal
vannak pillanatok mikor távolodunk
az őrzőangyaloktól s még a keruboktól is
akik a magasban vannak
vagy itt közel –
az ember Jézusig
ide egészen le a földre
az angyal ezt nem érti nem feszült kereszten
s a szerelmet könnyedén veszi
ha egyszer nincs teste
csak
a szem az csak mely tovább akar látni
a fül az csak mely fölfogja a csendet
a kéz mely szomorú hogy szárnynak kicsi
a szív mely mint kalitkában a kakas
az érzékek melyek titkot rejtenek
Kell a test hogy megkerüljön a lélek
vigasz
ne szomorkodjék már professzor úr
mezítláb múlunk ki cipő nem kell
a pokol megenyhült már
nem fűtenek
a tudást meg szögre akasztják
gyorsan és szomorún
magyarázat
Nem azért jöttem hogy megtérítsem
különben is kirepült már a fejemből minden okos prédikáció
és a csillogás lekopott rólam rég
mint a meglassult tempójú hősről
nem fogok lyukat beszélni a hasába
a véleményét kérdezve Mertonról
nem fogok vita közben ugrálni mint a pulyka
libegő piros tokával
nem szépülök meg mint a gácsér októberben
nem csalok elő mindent megvalló könnyeket
nem fogom kiskanállal tölteni fülébe a szent teológiát
egyszerűen csak leülök maga mellé
és elmondom a titkot
hogy én a pap
az Úrnak gyermekként hiszek
azért
Nem azért mert a sírodból kikeltél
nem azért mert a mennybe mentél
hanem azért mert elgáncsoltak
mert arcul ütöttek
mert elvették ruhádat
mert a kereszten meggörbítetted nyakad mint a gém
mert azután mint Isten aki Istenhez nem hasonló meghaltál
gyógyszer s borogatás nélkül a fejeden
mert háborúnál nagyobb volt a szemed
mint az árokban nefelejtsek közt elesetteké
azért mert maszatosan a könnyektől emellek föl
mindig a misén
mint a megtépett fülű bárányt
megbocsátani
Hitetlen Szent Tamás
velem másként történt
Ő érintett engem
kezét bűneim sebébe tette
hogy higgyem el szeret ha vétkeztem is
a bűnt nem kisebbíti Isten de megbocsátja
túl nehéz
miért magyarázzam
forróbb a tekintetnél
Hogy ne legyek olyan nagytiszteletű személy
akinek átnyújtják az esernyőt
akit Rómába küldenek
forgatnak a televízióban mint ezüst halottat
a filmcsillagok mellé kitűzik
De legyek kenyér
amelyet megszelnek
gyanta amelyet a fenyőből tömjénhez összegyűjtenek
valami amiből rádió készül
hogy énekeljen a hőmérő mellett a betegnek
óra amely repül a repülőgépen mint a Szent Kristófos szentkép
vagy gyerekeknek legyek sárga luftballon
és a mindig kicsiny ostya
forróbb a tekintetnél
amely átváltozik azáldozatban
azt mondják
szándékosan rajzoltam neked túl hosszú kezeket a kereszten
hogy minél több embert átölelhessenek
túl vastag sebeket túl nagy talpakat
megszököm mindig hadd érjenek utól
egész szívet mint a Vizitációsban túlnagyra
- így nem lehet - mondják
- túl csúnya
minden ami volt
miért látni a régi otthont ha már nincs
és a harminc éve eloltott lámpát
a minket vadul csaholva köszöntő kutyát
miért valóságos folyton a lehetetlen
ami nem kenyér kenyérnél miért fontosabb
s akik elmentek miért vannak jobban jelen
mint a régi szerelem ami már ártatlan kísértet
majompofákat vág pedig bűnnel rémítgetett
ha forró is lehet még tiszta a szerelem
ez a közelieket összekötő magány
s fényképei igazak ha már nem is hasonlítanak
miért sietsz mint aki maradni nem akar
mint a reggel tíz előtt virágzó körömvirág
verset miért fájdalom
s nem ostoba kéz ír
egyetlen kérdés ez mind
mi kapcsol a testhez
hogy hirtelen belássam
Ily soká kellett hát cseperednem az értelemért
válaszolnom logikus kérdésekre
nem beszélnem össze-vissza és ész nélkül
ahhoz hogy hirtelen belássam
lehet remény a kétségbeesés mellett
hitetlenség a hit mellett
gyerek ugrókötele koporsó mellett a földön
tiszteletre méltóság malac mellett
ujjával a száján igazság
ápoló a mentőkocsi kereke alatt
ima a tányéron meghagyott szomorú fasírt mellett
és a csend mellett az a kiáltás amellyel szöktem
ne menj el ne halj meg már jó leszek hozzád
találkozás
A.Barbarának
az a bizonyos pillanat a furcsa bűvöletben
amikor valaki varázslatos lesz hirtelen
s közeli mint az otthona gesztenye a parkban
csókban a könny
csontodból húsodból való lesz mindennapokra szóló
közös kamillában vele moshatod hajad
az a bizonyos pillanat csak rád szakad akár a tűz
hogy megálljon ne akard
szertefutnak az utak
össze magány köti a testeket s a lelkeket szenvedés
egyetlen pillanat
nincs is szükség többre
hisz ami csak egyszeri -az marad a legtovább
megismerlek
Rád ismerek mert szeszélyeid vannak
a menny mellett készen áll tisztítótűz s pokol
rám ismersz te is
mert csámpás a szívem
sok az érzés benne ami félre visz
tévelygünk vétkezünk
becsapjuk az ajtót
és ha elhagynak gyarlóságaink
egymásra sem ismerünk
mikor azt mondod
Aleksandra Iwanowskának
Ne sírj leveledben
ne írd hogy beléd rúgott a sors
kiúttalan helyzet nincs a földön
amikor Isten bezár egy ajtót – kinyit egy ablakot
lélegezz mélyet s lásd
a felhőkből mint potyognak
a boldogsághoz szükséges kicsi-nagy boldogtalanságok
tanulj a megszokott dolgokból nyugalmat
s hogy létezel felejtsdel ha azt mondod szeretlek
sírás
Márta tüsténkedve teríti az abroszt
fújja a tüzes levest hűti szívével
nem sült át a hús s elfelejtette sózni
a sírva fakadt hiten gondolkodott el
annyi most a teendő
Lázár a sírból visszatért
s épp eltolja tányérját
- Márta - mondja - Márta
Jézus előttem sírt
kiűzöttek
Évával Ádám csókolózott-e hallgat a biblia
sok mai embert ez nem is érdekel
igaz utólag gondolkodunk előbb élünk
kívül kerülve a kapun mégis mi történt
mondták-e fekete-aranycsillagra nézve
fogjuk egymást biztosan szeretni itt is
a még tapasztalatlan szerelem fut utánuk
nehezebb az édenben mint a földön járni
talán egymás szemébe sem tudtak nézni ott
csókolózni vagy elrejteni megrendülést
pedig egy a szerelem e mindenütt való
a bűn előtt s a bűn után mindig ugyanaz
az írás
Jézusom aki nem vettél tollat a kezedbe
nem is görnyedeztél papírlap fölött
nem írtál evangéliumot -
miért nem írunk mi úgy ahogy beszélünk
nem írunk úgy ahogy szeretünk
nem írunk úgy ahogy szenvedünk
nem írunk úgy ahogy hallgatunk
ahogy nincs kicsit úgy írunk
hogy felébredjek
Hogy reggel felébredjek
s észhez térítsem a hajam
megmosakodjak fölöltözzek
föltegyem a fütyülős teáskannát
és az ablakon a magányosesőt félrehúzzam
ehhez mind támaszkodnom kell arra ami csúszik ki mint a vizes kavics
a pillanatra amely máris nincs
a gondolatra amelyet nem lehet megérinteni
a nehézségi erőre amely távolít attól akit szeretek
egyszerre két személyt szeretünk ami lehetetlen
a túl közeli és a túltávolit
biztosan azért is halunk meg
hogy egyszerre látszódjunk is ne is
honnan jött
A rossz romantikus a jó szokványos
hátul kullog mindig mert a rossz az érdekes
pedig fehér virágból van legtöbb a földön
utána jönnek csak a sárgák pirosak
a józan ész miért táplálkozik titokkal
s miért bizonytalanból virul a tudomány
mezítláb annyi harc után minden madár még
s a piciny éji lepkék sem nőttek semmit sem
miért fentről hallasz esőt oldalt meg havat
és ez a nagy meghatottság honnan hirtelen
füledben az iskolacsengő vélt hangjára
a hajdani gyerekkor örökre itt maradt
csak a fiatalság lett vén banya mára
védj meg
te szamár az angyalok mellett
te zöldellő fán vágyakozó Zakeus
te negyedik bölcs aki a rövidebb utat választottad
és túl későn értél Betlehembe
te pucér fenekű aszkéta
te mosoly
Védj meg
az abszolút komolyságtól
mentsvár
suta bizonytalan
mint mamut a bálban
ódivatú
vétkes
csak a nevetés ment meg
hogy ne legyek nevetséges
az emberiség sokasodása
Kár lett volna
csupán egyetlen emberért teremteni
az esőt
a bükkfát mely oly jól véd a hőségtől
a padot a folyóparton
a torokszorító boldogságot
a szív talányát
a kést élesítő szerelmet
a béka- a pillangó- mega delfinúszást
a náthát mely után az egyik fül
előbb kezd hallani mint a másik
a testet mely nem lélekből és hamuból áll
a fecskéket melyek meghatóan
vonogatják sorban a vállukat
ezért aztán erre a szomorú világra
egyre újabb emberek tolongnak ajtón ablakon
semmit
A pulykát amelynek hirtelen vörössé válik a feje
a mogyoróbokrok közt futó ösvényt
a harkályt amely nem énekel de hívogat
a kakas faroktollát mely ötszínű:
sárga zöld sötétkék fekete és fehér
a fácánt amelynek meglátszik körmén a kora
a pillangót amely ötször mozgatja percenként a szárnyait
a legkésőbb hazaköltöző tarka madarakat
a test és a lélek démonjai
a kutyát amely nem ismeri az örömöt ha nincs farka
azokat akik egymásnak ítélve élnek külön- külön
és egyáltalán
semmit nem lehet egészen megérteni
A jóság morzsái
Jan Twardowski atya költészetéről
Lengyelországban a papi líra irodalmijelenség. Több érdekes papköltőnk volt és van. De Jan Twardowski atya, aki megelőzte és valamiképpen meg is alapozta a lengyel vallásos költészet „kitörését” a nyolcvanas években, kétségkívül különlegességnek számít a papköltők sorában. Ez a nyolcvannégy éves pap jelenleg a legnépszerűbb lengyel költő.
Sikerenem jött könnyen, és nem is magától értetődő.
Varsóban született 1916. június 1-jén. Hívő édesanyjának alakja többször felbukkan verseiben. Jó nevű gimnáziumba járt, és már diákkorában kifejlődött benne az a kétféle érdeklődés, amelyhez a mai napig hűséges maradt: a természet szeretete és a versírás. Biológiatanára nagy tudású professzor, a varsói Botanikus Kert majdani igazgatója volt, de az iskolai vakációkat is vidéken, a természetben töltötte, növénygyűjteményeit ott gyarapította. A botanikában való jártassága irigylésre méltó. Irodalomszeretete gimnáziumi éveiben a diákújságírás felé vonzotta, és 1937-ben „Andersen visszatérése” című első verseskötete meg is jelent 40(!) példányban. Tanulmányait a Varsói Egyetem lengyel szakán folytatta a háború kitöréséig. A megszállás alatt egy éjszaka fölismerte papi hivatását. 1945-ben belépett a szemináriumba, de a lengyel szakot is befejezte. 1948-ban szentelték pappá.„Papi pályám kezdetén igazán nehéz pillanatokat éltem meg, és féltem is, hogy felfüggesztenek, mert elgyengültem az oltárnál, a kezem remegett, a lábam nem akart megtartani. Orvosokhoz jártam, de aztán kiderült, hogy ennek a nagy érzelmi felindultság az oka. Idővel lassan elmúlt.” Kezdetben vidéken szolgált, és nagyon szeretett ott élni. Később visszakerült Varsóba; jelenleg már évtizedek óta a Vizitációs Nővérek templomának rektora.
Az ötvenes évek utáni lazább diktatúra alatt sem törekedett publikálásra. A háborúutáni első kötetét (még nem volt igazi visszhangja) egy katolikus politikus harcolta ki 1959-ben. Jóval utána, megint csak másvalaki szorgalmazására,1970-ben jelent meg a „Bizalom jelei” című kötete. Oly hamar szétkapkodták, hogy még ugyanabban az évben másodszor is kiadták, ami kis verseskötetek esetében ritka. Az olvasók füzetekbe másolták verseit, a könyvtárakból lopták a köteteket. A siker mégis leginkább magát a szerzőt döbbentette meg. A zsinat utáni kedvező egyházképnek, XXIII. János pápa személyes varázsának tulajdonította.
Sikersorozata valójában a nyolcvanas években kezdődött, azóta százezres példányszámban jelennek meg és kelnek el újabb és újabb kötetei. Népszerűsége ma Mickiewicz példányszámaival mérhető. Pedig verset csak szabadsága alatt szokott írni, mert igazi feladatának a papi szolgálatot tekinti. „Verseim voltaképpen csak próbálkozások.” A „Bizalom jelei” óta fordítják idegen nyelvekre is: főként német nyelvterületen (Svájc, Ausztria, Németország) ismert, de van szlovák, héber és flamand kötete, oroszra pedig egy ismert bibliafordító, és nagy Bizánc-kutató, Szergej Avierincev fordította.
* * *
„Ha Szent Ferenc ma élne és költő lenne, úgy írna, mint Twardowski atya” – állította Anna Kamieńska költő, Jan atya jóbarátja, akinek az emlékére ajánlotta a „Siessünk szeretni az embereket” című népszerű verset. Több kritikus is a „ferences” jelzővel illeti költészetét, mintegy besorolva ezáltal egy líratípusba, amelynek Lengyelországban több ismert képviselője volt. Tény, hogy Twardowski versei egyszerűek és hogy a szerző elragadtatással ír a világról (a lengyel irodalomban kezdettől fogva ritka jelenség a világos tónus – pedig talán ez sikerének egyik titka). DeTwardowski költészete csupán ebben hasonlít a „ferences lírához”. Mélyen filozofikus,az emberi lét egészét átfogó kérdések egész sorára bukkanunk benne. Amit a szerző mond, fontosabb annál, ahogyan mondja, de eszközrendszere is igen jellegzetes: pátoszmentes, a konvenciót, megszokott sémákat kerülő, egyszerű és természetes, részletekben rendkívül gazdag. Szereti a paradoxont és a legváratlanabb helyeken humorral fűszerezi sorait. Még jellegzetesebb, mennyire közvetlenül szólítja meg az olvasót, szándékosan a leghétköznapibb szavaka keresve. A költészetével először találkozókat kivétel nélkül meghökkenti a stílus, ahogyan Istenről és az ember lelki életéről ír. Hangjából kihallatszik a párbeszédre való készség, ezért a versek a nem hívőket is megszólítják. A hagyományos vallásos líra a „kész” istenhitet rögzíti formákba, az olvasótól pedig elfogadást, egyetértést vár. Twardowski atya viszont megosztja olvasójával saját fájdalmait, értetlenségét, kételyeit is. A legnehezebb témáktól sem riad vissza. A mindennapok szürkeségébe mártva, humorral fűszerezve, minden magasztosságtól szabadon válik hitelessé a mai olvasó számára, még a bizalmatlanok szemében is, akik a pátoszban, a mézes-mázos beszédben hajlamosak hamisságot szimatolni. Sokat ír a szenvedésről, a fájdalomról, a kétségbeesésről. Ilyenkor különösen megvan a helye a „credo quiaabsurdum” magatartásának – amikor a szenvedés mértéke elviselhetetlenné válik, a hit marad meg egyedül, mert „ha nem hinnék, lecsúsznának a semmibe”. A megszokott lengyel vallásos líra himnikusabb nyelvezete használhatatlan volna számára: „A szavak, amelyekkel Istenről beszélünk, fáradt szavak. Újakat keresünk hát. Úgy érzem, az előkelő, keresett nyelvezet nem illik az Úristenhez. És az emberek általában ódzkodnak is a túlontúl poétikus imádságoktól. Az evangéliumokban egyszerűséggel találkozunk.” Az ő verseiben a szó szorosan tapad a dologhoz magához, nem művészi akar lenni, hanem igaz, nemis azt igényli, hogy őrá figyeljenek, inkább a néven nevezett igazságra. Az „Írás” című versben vall erről az ellentmondásról: szavak nélkül lehetetlen írni, és minden szó elégtelen. Tudja, hogy úgysem képes Isten lényegét szavakba foglalni, mint ahogy nem képes kifejezni a szeretet, a szenvedés lényegét sem. „De én tulajdonképpen örülök ennek […] normális, hogy a legfontosabbat nem tudjuk kifejezni. A szenvedés valóságosabb a szenvedésről szóló beszédnél, a szerelem fontosabb a szerelemről szóló beszédnél. Jézus sem írt, csak egyszer, a homokba. Így aztán valóban, ‘ahogy nincs, kicsit úgy írunk’, és ezt tették előttünk számos nemzedékek. A legfontosabb tapasztalatok szóban átadhatatlanok. Isten sem mondott meg mindent. A ki nem mondás nagyon fontos.”
Istenről nem lehet a logika nyelvén beszélni, mert fölülmúlja a logikát. Megismerésünk és érzékelésünk korlátozott voltára emlékeztetnek a versekben felbukkanó ellentétek és a csillogó paradoxonok, amelyek kelléktára ugyancsak a mindennapokból származik. A paradoxon legkifejezőbben példázza mindazt, ami bennünk belső ellentmondást hordoz, és emiatt megértésünk határait is átlépi. A felfoghatatlan Isten paradoxonok segítségével sejthető meg. Ezen a nyelven fogalmazta meg Jézus a hegyibeszédet, Simone Weil pedig a huszadik században élt sűrűn ezzel a nyelvieszközzel. A munkásnőként tengődő, zsidó filozófus az egyetlen, akire Twardowski atya mint ihletőjére hivatkozik. „A teremtésben Isten csak a nemlét formájában lehet jelen” – írta Weil. Ez a gondolat több Twardowski versben visszaköszön („nincs sehol”).
A világláttán megtapasztalt öröm vagy elragadtatás megfér a tisztánlátással. Amiről fájdalom nélkül nem lehet beszélni, arra a szerző ugyanúgy fölfigyel és valami különös bizalommal és alázattal el is fogadja, mint egy nagyobb értelem részecskéjét. Az öröm nem egyfajta állandó eufória állapota, hanem „valami, ami összegyűlik bennünk és eltelünk vele, de el is apad, és szomorúsággá válik.”
A vallásos lírában szokatlan megközelítéseket az agnosztikus olvasók méltányolják és elfogadják. „A hit – a saját és mások hite, hasonlóképpen, mint a hitetlenség – nagy misztérium. Ezt a titkot újból és újból felfedezzük – és továbbra is titok marad. A nem hívőkhöz nem szabad a teológia nyelvén fordulni, mert tőlük idegen” – vallja a szerző. Több versében pap létére jóindulatúan viccelődik a teológusokkal, akiknek a hitről tudományos ismereteik vannak. „Istenszeretet, istenhit soha nincs kész, bekeretezett, befejezett, mindig újból és újból alakul, teremtődik, formálódik. Hány kérdésben vitáznak a teológusok! A [II.] vatikáni zsinat igyekezett a vallásunkat kevésbé formálissá tenni, kiszabadítani a ‘fogalmak terrorjától’, és nem intézményi, hanem a személyes hitélmény fontosságát hangsúlyozta. A teológia csipkemunka. Ez a megosztottság, a viták, hogy ez most dogma, féldogma vagy negyeddogma… Persze, fejlődik az Istenről való tudásunk, de hát úgysem tudunk meg mindent. A Titok Titok marad.”
A pap,akivel a versekben találkozunk, vidéki lelkipásztor, aki a szegényes falusi templomban érzi magát a helyén. Bizalommal teli és alázatos. Ennek köszönhető, hogy a versekben sehol nem találjuk az írás vagy a művészet abszolutizálását, mert azok – noha fontosak – soha nem helyettesíthetik az ember valóságos élményét. Nem mellékes, hogy a lírikus énje „reverendát hord”. Ami más költőknél derengő előérzet, pillanatnyi sejtés, hirtelen illumináció – itt a világlátás alapját képző meggyőződés. Így a sacrum és a profánum találkozása is jellegzetes. A legtöbb költő számára a vers a profán szférában sarjad, és megérkezik a sacrumba. Ám ennek célja sokszor pusztán az esztétikai értéknövelése. Twardowski atya számára a sacrum a kiindulópont, a verse mintegy „lefelé”, a profán irányába indul, és ott bontakozik ki, ahol ez a két világ találkozik, a sacrum váratlanul átcsúszik a mindennapokba, és mintegy elveszíti szent mivoltát. Ez szelíden történik, lázadás nélkül, inkább a humor bájával: „Szűzanya jobb volt, háborúelőtti” (=békebeli), „az ördögöt szarva nélkül rajzoltam, mert nőstény volt”, „a vértanúk (…) keresztjeikkel dugót okozva ácsorognak”. Ennek eredménye az, hogy a mindennapok hamuszürkeségében egyszercsak felcsillan a szent, amely kiállta a humor, a köznapi színtelenség próbáját, amely átvilágítja a profán világát, és ezáltal valamiképpen megváltoztatja a jellegét.
Mindazonáltal ez a költészet nem mentes a belső konfliktusoktól, és a sacrum csak azért vegyül benne a profánummal, hogy a hitet élővé, minden ember számára közelivé tegye. Van itt fájdalom sok minden láttán, és mennyi a megválaszolatlan kérdés…
Különképessége Twardowski atyának, ahogyan a nagy és a nevetséges dolgokat, gúny nélkül, csak emberi melegséggel egymás mellé teszi. Az ilyenfajta humor többet is mutat a dolgok valódi mértékéből, mint az általában leértékelő irónia. Avallásos lírában a humor látszólag idegen elem, egyfajta merénylet a „szentbeszéd” pátosza ellen. Ez felel meg egészen Twardowski atya szándékának:„Számomra a humor védelem a pátosz ellen, amely régi vallásos költészetünket megterheli. A humor alázatot is feltételez, embernek tudnia kell nevetnie önmagán, gyengeségein. Még azt is hiszem, hogy több mosoly is lehetne a verseimben, mert manapság olyan gyakori a kétségbeesett értelmesség.”
A „ferences” jelzőt többek között a teremtett világhoz való kötődése miatt is ruházták rá a kritikusai.„Gyönyörűséggel tölt el a világban mindennek a sokfélesége: a színek, a hangok, az illatok. Ezért valamikor hosszasan és türelmesen tanultam a természetet. Szerettem növényhatározóval a kezemben ismerkedni a növényekkel, szeretem Linnét, aki néven szólította a növényeket. Nem tetszik nekem a ma olyan divatos jelhasználat: madár, hal, állat. Én kócsagot, fecskét, katicát, vadnyulat látok. A világnak egyszer nevet adott valaki. Én konkrét, nem névtelen világot látok.” Mindez már puszta mivoltában érinti hitünk központi kérdéseit: „A világ valóban létezik, nem költői találmány. Azon keresztül, ami látható, megtapintható, a láthatatlan határát közelíthetjük meg. Ahogyan a credóban imádkozzuk: hiszek ‘minden láthatónak és láthatatlannak a Teremtőjében.’ Vagyis ami látható, megtapintható, képet ad a láthatatlanról és megismerhetetlenről. Enélkül a világmérték nélkül nem lehetne fogalmunk a megfoghatatlan titkokról. Ezért érdekelnek annyira a virágok, a rovarok, madarak, kövek. Katedrálisok és gótikus templomok helyett inkább a fákról írok, mert azokban él a paradicsom emlékezete. Ha az ember beleírja magát a természetbe, megérezhet valamit a paradicsomélményből, és kicsit visszatér abba az időbe, mikor az ember a növényekkel és az állatokkal együtt Isten kegyelmének sugarában élt. A természet soha nem vétkezett a Teremtője ellen, ezért az ember sokat tanulhat tőle.”
Meglepő lehet, hogy ezekben a pap által írt versekben minduntalan találkozunk a szerelem fogalmával is. Túl azon, hogy – más európai nyelvekhez hasonlóan – a lengyelben is a szeretetet és a szerelmet egy szóval nevezik meg, mélyebb oka is van ennek. A szerelemben benne foglaltatik szinte minden más érzés is: nemcsak az öröm, a boldogság, a béke, de a szomorúság, a nyugtalanság, a kétségbeesés is, hiszen azok, akik a legközelebb élnek egymáshoz, félnek attól, hogy a másik érzelmei megváltoznak, és hogy netán megbetegszik, meghal. A földi szerelem mindig veszélyeztetett, azért a szerelem után vágyódva igazából Isten után vágyódunk. Emberekben keressük, hogy a végén Istennél találjuk meg. „Azt hiszem, hogy még ha valaki azt mondja is, hogy nem hisz Istenben, de jó és nemes, istenszeretetben van. Az az ember, aki boldognak tartja magát, közelebb van az igazsághoz, mint az, aki elmerült a kétségbeesésben. Mert az ember a boldogságra teremtődött. […] valami olyat szeretünk, ami nagyobb nálunk. […] Az ember Istené, nem önmagáé, nem egy másik emberé. Ha ezt megérti - megmenekült a kétségbeeséstől.”
JanTwardowski atya költészete az aforizmák egész kincsesbányája: „siessünk szeretni embereket, oly gyorsan mennek el”, „mindig túl keveset és túl későn szeretünk”, „ami nem logikus elvezet a hithez”, „az Úristen túl nagy, hogyan férne emberfejbe” – csak néhány közülük.
Sokkal érzékenyebb a jóra, mint a rosszra. „Mikor Jézus a pusztában jóllakatott sok embert, még meghagyta, hogy gyűjtsék össze a szél által széthordott morzsákat, noha mindenki jóllakott már. Így látja a hívő a jóság morzsáit, a szeretet, az önfeláldozás morzsáit. Ha össze lehetne gyűjteni az anyák, a tanítók, az orvosok igyekezetét, imáját, ha össze lehetne gyűjteni az összes pókot, katicát, fülbemászót, szarvasbogarat, súlyuk nagyobb lenne az elefántokénál.[…] Én két világban élek: az egyik reális, borzalmas, teli merényletekkel, háborúkkal, terrorral. A másik – az emberi vallomások, gyónások világa, az Isten és a szeretet utáni vágyódásnak a világa. Mindkét világ valóságos, de a számomra fontosabb ez a második. Megismerem a jót és a rosszat, és úgy látom,hogy több a jó, és hogy a jó a mindenség létét tartja fenn, mert ellenkező esetben a lét egy parányi morzsája sem lenne már a földön.”
Tereza Worowska
