hogyan
hogy örvendjetek
szeretnék szépet írni
és a papír fehér csendjén
megkopott láncok
masíroznak
hogy örvendjetek
szeretnék szépet szólni
és gellert kapnak
a szavak
görcs-rengetegbe hullanak
hogy örvendjetek
szeretnék simogatni
és kezem melegéböl a dárdák
a dárdák
kiállanak
hogy örvendjetek
hogy örvendjünk
hogyan
könyörgés
ha folyók vagyunk
tengertelen bolygón
világvégi vízesések
csobbanatlan hullva semmibe
és szabad szelek
szobába zárva
Uram irgalmazz
ha vagyunk lobogó kályhaként
nyitott hegytetőn
és levegőtlen égben
verdeső madár
ha magányosan hallgatjuk
szomszéd asztalok nevetését
Uram irgalmazz
ha a közeledő léptek neszéből
a késeket halljuk
és a mosolyokból
a fogcsikordulást
ha minden hangra
összerezzenünk
Uram irgalmazz
ha tűzhelyeket
csak utakról bámulunk
ha botorkálunk
otthonok elhaló fényében
és idegen csillagra csodálkozunk
fájón
Uram irgalmazz
ha vagyunk mint az anyafarkas
mikor leölt kicsinyére lel
mint a madár
ha fészkével zuhan a fa
vagy nászukban halak
halott tengerekben
Uram irgalmazz
ha irigyeljük
a gyökeret vert fákat
a röpke napsugárban nyitó
virágokat
vagy vándormadarak húzását
tengerek fölött
Uram irgalmazz
ha Van Gogh képeiként
vakok intézetében akasztanak a falra
és Beethoven szimfóniázik belőlünk
süketeknek
ha üres templomban vagyunk
a szentbeszéd
Uram irgalmazz
hogy ne legyünk
tázhányók békéje
vagy mint az örömlányok
öröme
és a vallatószobák
némasága
Uram irgalmazz
ma újra
kifosztott
néma házak
megtört
vaksi ablakok
eltévedt kerti út
világa
megosztani magányotok
ma újra
itt vagyok
koldulja jöttödet
a bernecebaráti Matyó János emlékére
körülbelül naponta ötször táplálkozott
általában antidolorral
és a magánnyal
fölváltva
nem volt senki
holnap érkezel?
hogy hevernek a holtak!
sziszeg a szél az ablakréseken
hallod?
szótlanul jött be tegnap
a csend
úgy is távozott
a hírnököd
most talán az élők közt
jár völgyekbe töltötte itt
a halmokat
kihűlt nyoma sarokban les látod?
egy kéz ott átvérzett korhadt koporsó falán!
nézd
talán feléd nyúl
az a virág
sclerosis multiplex
szememben koldulja
jöttödet
az ö sírjánvalahol ma is
valahol nyitva van egy ajtó
valahová besüt a nap
valahogy ma nem talállak
valamiért elakadt szavam
láttam egy kilincstelen házat
kihűlt tűzhelyhez telepedtem
füleltem arctalan némaságot
s a szívem dermedten dobbant
mert valami félrecsúszott
mert valaminek megnőtt a hangja
mert valami sírás hallik
mert valakiért nem hangzott szavam
valahol ma is nyitva van egy ajtó
valahol ma is kerek a nap
a koppanások fénybe halnak
átértünk
fehér botjával elkopogott a tétova vak
és a hangok már bennem
koppantak
tovább
látok
hallok
beszélek
járok
és nem vagyok idióta sem
én
pont én
miért pont én nem
lehetnék ő nyugodtan
és mégsem
nem előztek meg tablettával
nem kapartak el
és nem fojtott meg a köldökzsinór
nem lettem angolkóros sem ragyás
időben kaptam Sabin-cseppeket
itt vagyok
pont itt
és így
és most
pont így
és pont most
és éppen itt
vagyok
sátrat vert bennem az élet valameddig
hogy kinyíljon néhány virág
egy ilyen életben
az egy élet virágai
mint valami szereposztás olyan ez
már hányan megírták
játszunk egy darabban
közösen az egy darabban
játszunk
és én vagyok a te látásod
és te vagy az én vakságom
és mindnyájan egymásnak
gyengéi és ereje
a hangok lassan elkopognak
majd újak jönnek halkan
merre járhat másik énem a tétova vakkal
fogva a botot nem tudom
de azok a koppanások visszhangzanak mindnyájunkban
felfogom
fájó szemem nyílik a vakkal és hallok beszélek
bennem annyian
őrzöm a kincset és élem míg virágzik a bizalom
s a koppanások egyszer végleg fénybe halnak
valahol ma is
valahol nyitva van egy at
valahová besüt a nap
valahogy ma nem talállak
valamiért elakadt a szavam
láttam egy kilincstelen házat
kihűlt tűzhelyhez telepedte
füleltem arctalan némaságot
és lassanként elapadt a szavam
mert valami félrecsúszott
mert valaminek megnőtt a hangja
mert valami sírás hallik
mert valakiért nem hangzott szavam
valahol ma is nyitva van egy ajtó
valahol ma is kerek a nap
sziklasírtojás
szívedből csupaszulnak a fák
a bokrok
belőled hull a hó
fagyott fénybe dermednek
gyökereid
ott legbelül
terjed az éjszaka
ember vagy
ha fáj is
a nagyvilág meg egy veled
tudod
amint te is egy
csonkolt éggel
sokakkal
mindig egy vagy
úgy találod
emlékedül
a sziklasírtojáson
Isten ül
türelmesen
vetkezz
fáradó gondjaiddal
mosakodj meg
az alkonyi fényben
s mikor a csillagok felhőbe takaróznak
feszülj lelked ígéret földjén
az ekével
mérd fel az árt
magadban
felelj halkan
a csendnek
s szelíden kötözd be vérző tagjaid
képzelt egedből ha kitépettek
temesd a többi mellé
földeld el összes
bánatod
s a hantokra harmatozz feloldó némaságot
hajnalban
mikor a vadvirágok nyílnak
nyisd meg házad ajtaját
tárj hontalan szeleknek
ablakot
s ha már érik a vetés kertedben
járj körül
elbontva minden válaszfalat
áss mélyebbre magadban
vágy perzseli a földet
s tölts színültig vödröt
hűs tiszta kutadból
vándor szomjúság arcát
hadd fürössze
indulj a sóvárgó rengetegbe
szelídíteni
a leláncolt fákat
s rejtsd kezed érdes melegébe
görcseiket
simuljanak velük arcodon
a ráncok
térj be
nyavalyák otthonába
kiálts a lázas ágyakon
éledő reménnyel kapaszkodj
jövőbe
s magasodj keresztként
a pusztulás fölé
kanyarogj a fáradatlan úttal
kösd össze
a magány árva fészkeit
s ha egy vak koldus válladra roskad
terülj alá
türelmesen
várva a Názáretit
áldás
éheztem az emberek társaságát
és ti megosztottátok velem id őtök kenyerét
szomjaztam megértő szavatokat és fületeket
és adtatok figyelmetek borából
fáztam az arctalan közömbös magányban
és aranyló emberi kapcsolatok ruhájába bújtattatok
múltam poros útjain er őtlenül magamban botorkáltam
és az élet eleven ösvényein jöttetek felém
hogy újra otthon legyek e változó világban
beteg voltam mert társaim sír nyelte el enyéimet az élet
és ti fölkerestetek szomorú dohos betegszobámban
kopott emlékeim börtönébe zárt reszket ő lábam
csúfondáros korom
és ti megnyitottátok zárkám ajtaját
gyertek hát jöjjetek Isten választottai
mert most titeket az ő országában Atyám fog megáldani
áldott állapot
fényben úszik néha az éjjel
a nappal meg sötétben
és az egyik kéz néha
a másikba téved
mondogatod
a táblákat letörlik egyszer
és egyszer minden mécses kialszik
bennem
benned
egyikünk a másikból mindig el őbb
hamvad ki
és előbb is születik
mindig
a föld meg kering tovább
az árben
ami növekszik tágul
kívül
belül
és egyre nehezebb
miként a várandós asszonyok
hasa
anarchia
egy grafittire
anarchia
nem káosz
de uralom nélküli rend
olvasom
ez fogad
amint a városba érkezek északról
az Árpádhíd budai íve alatt
amint csordogálok alá
rakparton dinnyehéj
a hullámzó forgalomban
igen
ez fogad
a városban
ahol nagy rend ugyan
nincs
uralom
annál több akad
kaparnak
kicsik nagyok
a kékkel párnázott
egyetlen búra alatt
kaparnak öntudatlan
a dombokon
egymást taposva
üveggolyókért
fáradatlan
posztmodern ezredvégi barlanglakók
egy emberöltőre bérl ők
itt lenn
maréknyi pulzáló porban
mindannyian
vakarcs álmokon kotorék rend
ki tudja hány
dülleszt a fényben
halódik kéreget
csodára vár
történjék végre amiért érkezett
az a lakoma
mikor a sebzett
a lábadozó idő
végre asztalhoz ül
a történelem
rend nélküli uralom
ha olvashatom
csak úgy magamtól
a végétől vissza
káosz
nem anarchia
igen
a városban ez fogad
talán ma
beúszik észrevétlen
átkarol
a sok zaj között
egy ritka szó
talán ma csillapul a fák zihálása
hány halál
hány halál esik
a Földre
négyzetcentiméterenként
mondjuk csak a szüntelen háborúkban
kioltott élet
elsöpört otthonok
vagy a bánügyi statisztikákra gondolj
és most ne lapozz
hogy unalmas
te élsz
ők sem készültek arra a halálra
nézz körül jobban
köntösödben papucsodban
ott ülnek ők is tévéd előtt
és sétálnak veled vasárnap délután
a holtak
mert bennük téged is ért
a kés a golyó
és rád is szakadt a ház
és te is vánszorogtál sírodig
hogy beleöljenek
várnak rád
szeretnék tenni
amit nem tehettek
a szakadó végzetben csak elsikoltani tudtak
mi lesz veled anyám
gyermekem
ki javítja ki az ólat
ki szel majd kenyeret
ha lesz
halált magadban négyzetcentiméterenként
számoltad-e
születés
miféle nászra ébred
kit vércsefájdalom
derékmagas egéből
üvöltve földre nyom
a kilenc hó véradóját
egyszerre kell neki
szaggatva anyja testét
tetézve ontja ki
a lágy viasztorokból
egy emberöltő bált
az életfrigy kötésén
miféle kín kiált
hajnal előtt
vagyunk
kristályosodási pontok
egy végtelennek
még eleven
sírok
járunk kelünk
koporsói
meg sem született világoknak
elkószált bizalom rongyos
gazdagjai
szűkülő számadás
hajnala előtt
feszülő íjak fókuszából
szökve szunnyadó húgoktól
érett szépségben
a felvert hőhullámokon
hány befogadni kész éled ő vágy
járta be
anyád szentélyének kanyargó rejtett
útjait
várta izgatottan
fészekmeleg térben
hogy heválőn pirulón verejtékben
kerekre nyíljon
az élet ajtaja
hogy a halmokon az erd őn
túlról
bevágtasson valahonnan
a forró kemény fogat
s kiömlő hadak élén
győzelmesen
pirosló alma-szívéig
a magházba hatoljon és elnyugodjon
a meredt vonagló életfa
sikamlós jövővel megejtő
kígyója
mennyi vágy készült
hiába
mennyit mosott el
szennyes sírba vetve
véres áradat
és hány otthoni fény
bevégzett munka fáradt öröme
kivert magányos esték
kalandor képzelet
meg kihált ágy
és kóbor gondolat
a szív mennyi serdülése
szövődött
apád titkos máhelyeiben
sok millió nyugtalan nyüzsgéssé
töltve duzzadásig
raktárakat
hogy vérbő utakon
ostromokban törje át
börtöne falait
és mennyi folyt el
zárös álmok éjszakáin
délibábos nappalok tüzében
vagy akadt fenn
kettŐs rengetegben dombokon
fagyott meg
mélyvörös barlangok melegén
kívül rekedve
volt erőtlen átkelni
gátakon
vagy elmaradt a versenyfutásban
ha felhevült feszes ágyútorkolat
vetette küzdőtérre
és hány győztes nyugtalanság kígyózott
hiába
mert nem várta felkínált ölével
sehogy
képzelet igéző éden-asszonya
még csak készülődött
zárkasötétben
vagy már elvirágzott
haldokolt
mennyi vágy kergette egymást oly soká
hiába
míg végre két feszül ő íj fáradatlan
fókuszában
csírázni kezdtél bizonytalan röppályára
te
csatakos egek szivárvány-álma
itt felejtett földi arc
két világ valameddig maradandó
találkozása
fogoly
kortalan
miként a lét
vagyok terekkel
határtalan
születik belőlem
vagyok az idő
vezetek fényt
s elhal bennem a nap
tündöklőn fakón minden arc
enyém
érintésem álom
ami vágy
mind az én hiányom
vár reám minden
vagyok mégis magam
hazatalál bennem
a hang
siketen hallgatom
kutatva nyugtalan feln őnek
szavak
és minden szó szülője némán
én vagyok
nyomomban száll minden dal zene ének
ered utánam ceruza ecset és tánc
engem remél szobrász kifaragni
ki hangtalan szótalan alaktalan vagyok
rajtam árad át
a képzelet
a virágok belőlem hajtanak
mi anyag élő vagy szellemi
nemlét hálóján nélkülem
fennakad
minden szakadék anyja
mégis híd vagyok
éhesen jóllakott
nem melegít föl semmi h őség
s a semmi hásén izzadok
lépek tájolatlan
vagyok minden út
hontalan otthon
mindenütt
érkezni vágyom
és vagyok a cél
remények búcsú
múló meg örök pillanat
én
ki örökre semminek
mindennek
megmarad
cserépedény
mikor születtem
akkor kezdődött
még előbb
hasadt csillagok sátrában ébredtem
törött kövek között
földrészek szakadoztak bennem
szívemben falták egymást
éhes állatok
vadászgató golyók bombázták
álmaim
útnak indul pusztulás bel őlem
naponta
vagy engem rombolnak
ha nem hagyom
szabad vagyok
hogyan valljalak fény
magamnak is
hogyan őrizzelek
és egyre véresebben
bukdácsolva bukva
hogy ne valljalak
foglyod vagyok
nélküled csak az értelmetlen seb
marad
és én szeretnék enyéimnek asztalt teríteni
nászágyra tiszta leped őt
sírni szeretnék síroknál
gyermekek közt villanyvonattal játszani
még szeretném megkapálni kertemet
micsoda fény vagy
hogy mindezt mozdulatlan elbírod
sokáig vártalak
sokszor azt hittem
ez most te vagy
már megadtam magam
teszem a dolgom
és tudom hogy itt vagy
valahol
lelkemen megél a csönd
a sötét
tartsd pórázukat fel ne faljanak
mert itt vagy valahol
véres minden kereszt
s tudom
hogy moccanatlan mozdulásod rabjaként
vagyok
de ez ma van
és nem holnap van
és tegnap
hanem legyőzetés
vagy az élet
az élet
megtöretve is
el ne ejts
törékeny cserépedény vagyok
csöpp csorba enyhület
a szél ma újra sír
az eső kergeti
izzadt hátán a hír
nyugalmat nem neki
patakzik kegyelem
fáradt levél por
mindenütt megterem
szívében eltipor
szivárványálmokat
az árva sok szemét
részvéttel bólogat a rengeteg
szemét az ég felé
a föld felé mereszti
s irgalmat zenél
zöld szívét
meg a békés csepp madárfészkeket
a telhetetlen kín cibálja
hol rekedt ebben a sárban
kin akadt el
s legalább csöpp csorba enyhület
miért nem érkezik
felszárad néha
eltemet olykor
egy szó lavinája
és keresztüldöfnek a napsugarak
fülledt mosolyok ölén
fulladozva
elvérzel az estben
roskadt magadnak
mikor megfáradt keresztek tövében
virágzik a mindegy
és meghalsz néhanap
aztán mozdulsz
mint a gyászoló sereg
ravataltól indul újra az élet
éled a szél is
tépi fátylaidat
mert meghalsz olykor
s olykor fel is támadsz
mert elhervadnak néha
a bilincsek
és felszárad néha
minden bánat
mérik az évek
alig álltam a lábamra
még alig álltam
látom a váram sírhalom
látom ágyam
nézem a lángot mint sz ánik
hamvát érzem
érzem az álom mint t ánik
végét érzem
alig éledt bennem a szó
még alig éledt
hallom a hangom már némul
hallok csendet
hullnak a mázak a díszek
csillag hullik
múlnak a lázak a fények
Holnap múlik
alig innen a Léthén
még alig innen
hódol az élet kedvetlen
hódol minden
gyálik a mélyben méretlen
méreg gyálik
mérik az évek kéretlen
vérünk mérik
mikor az almák
hogyan
gyógyszerrel
gázzal
kötéllel
vagy hídról a völgybe
hazudik mind
zakatolnak a kerekek
elmenni csendben
egy őszi hajnalon
mikor az almák maguktól
hullanak
valaki tárt ölébe
mielőtt jóllaknak a kukacok
hagyd érni
fájdalmaink
tedd rendbe halkan asztalod
dossziénkra más köt
masnit
majd egyszer
szabadon
virradat télen
fehérben fürdenek
a hangok
fehéren nyújtózik
a táj
kristályhadakkal érkeztél az éjjel
szenvedtél minden szenvedéllyel
hajnalra poklainktól föloldoztatál
s föloldozódtunk lassan
mindahányan
emlékeink bilincsein kinyílt
a jégvirág
ez is te vagy
most még a téli virradat világa hull
lobogva
túltermelődött kínra
borzalomra
s tudom
ha majd végleg maradsz
nem lesz
se tél
se nyár
tény az is
1.
elüldögélt a fény
a porba
fájdalomba öltözött világ
ölében
és lám
csodák csodája
időt talált
vasárnap délutáni hangulatra
talán
amint az értelem homályát lassan
elfeledte
el a megvesszőzött nyelveket
az elsikkasztott múltakat
a megfeszített színeket
meg származást
talán feledve mind
talán
amint az is lehet
csupán a gyermeket
az éhhalál előtt
szerette volna még
ölelni
áldani
s a szélütötte öreget
ki négy napig hevert
mocskába hullva
észrevétlenül
az oldalát csak egy-két éhes macska
kezdte ki
tél volt
a báz
oly lassan ért
a jó szomszédokig
vagy meglehet
hogy egyszeráen ezt a tarka
életet
szerette
mindenek felett
a barna őszi ágakat
a téli éjbe ájuló
reményt
a megfagyott veréb szemén
a csöndet
vagy a felszántott hantok
illatát
meg a zsibongó lágy mező k ölén
a harmatcseppeket
a júliusi lepkék duzzadt potrohát
csapangó útjait
szóval ez mind
lehet
a tény csupán csak az
hogy valahol
a föld alatt
egy kis halott redő
elkezdett halkan fényleni
vacsoracsillagul
a rátörő mohó
kukacseregnek
s még tény az is
ki tudja hogy
de bármely ünnepen helyénvaló
mosoly fakadt
a félhülyére püfölt arcokon
meg a vágóhidak vérző n is szenvtelen
falán
amint a fény kissé elüldögélt
a porba
fájdalomba öltözött világ ölén
vasárnap délutáni
hangulatban
2.
szelíden ágyazott mosoly
a csendben
életed
hárfán a húr
siketnek jelbeszéd
az vagy nekem
amint a hajlnalillat álmain
madártorokban
felneszel a fény
és útra kél
naponta úgy indulsz
felém
hozzám úgy érkezel
jöttödre elcsitul
az éjszaka
a többé fel nem ébredő k
s az izzadt élő
Káinok felett
talán mivel a csöppnyi kankalin
titok neked
s az arcomon a mélyülő
redők
szemembe fészkeled magad
fülembe
e lángban álló ketrecek között
és lám
kimondhatatlan fényözönben
véres angyalok
vajúdnak
felsebzett ajkukon
didergő dallamok
s a fákon álom ül
és az elmondhatatlan jó
ragyog
a névtelen
az arctalan
a milliárdnyi Holt-tenger fölött
naponta
naponta megölöd
az álmot
reggel hét és este tíz
között
mi lesz ha egyszer
nem találod
mert rád unt
s már máshoz költözött
tóparton esti hangok
1.
néhány fénymorzsa még
víztükrön
parti szeméten
az a világ
lassan messzeségbe vész
száraz lábbal
el nem éred
a partot
nézd
egy hydroplan lesi
valahol egy kék ég
szárnyal
valahonnan belátni
tájaink
2.
parton ülök
kitépetten a mából
csattognak vitorlaszemfed Ők
micsoda világok
nyitják-csukják öleik
körülöttünk
sárgállnak
sárgállnak felénk
az álmok
hullajtja könnyeit
a Nap
bolyongsz egy úttalan úton
fogatlan
ráncos ég alatt
a nagy folyó
pihent a toll a kéz
üresség írta hétköznapjait
a nagy folyó lomhán
lékelt bárkát sodort
s szennyes habok közt játszott a szél
partot eszméltem
sarkamba a víz bele-belekapott
kín metszett szememen hályogot
láttam a mélyből földerengeni
jeltelen sírokat
végetlen vonuló tömeget
meg sem született trónokat
hányódtak szobrok városok
kódexek kőtáblák
éteri dallamok s földiek
bölcsőben koporsó ringott
ringott a nagy folyó
vajúdó anyaméh
örökös kripta
moraja induló meg altató
mindenek fülében egyszer requiem
zúgott a nagy folyó
fénysugár csikordult olykor habjain
a mélyben sodródó tárgyakon
tört árbocon evezőn
üresség írta hétköznapjait
új világ
segítség
ellopták a Holdat
felszeletelték
kisütötték
vehetsz belöle
tízdekás csomagokban
ráírták
egy étkezéshez
csak egy adag
ajánlatos
mielőtt elmegyek
hozd halkan
székedet
öledre még
ráhajolnék
mielőtt elmegyek
ne szólj
az őszi lombról
mesélj
virágos almaágról
mielőtt elmegyek
fülelj
a virradatra
semmit ne adj
a tánő napra
mielőtt elmegyek
talán
talán a kék kell
talán a zöld
felejtened
a tegnapot
néha az Ég rejt
néha a Föld
előled
újabb holnapot
talán elég
egy szemgödörnyi
álom
egy koponyányi
lét
egy tenyérnyi
béke
talán elég
meg egy ölelésnyi
én
és egy szívmelegnyi
te
úgy gondoltad
elejti égszínét
milyen lusták ma
a lángok
milyen lassú ma
a fény
elunja álmát
az álom
elejti égszínét
a kék
mitől szelídek
mitől szelídek
az őszi fák
a béke honnan
a téli kerteken
miféle fényben él
a hervadó virág
az álom
a földtől
miért nem idegen
kihajtanak
láttál már fagyott világot
megértél egynéhány tavaszt
tudod hogy Napod újra felkel
s halott virágok kihajtanak
hó alatt
böjtölnek napjaid
az álmok hó alatt
hevernek hangtalan
emészthetetlenül
az árva hó alatt
riadt csibék
a fagy
e földi fagy
neveti pelyhes szárnyukat
egy túlvilági ámulat
diribdarabjait
télgúzsban zsibbad még
a virradat
tavasz madártorokból
nem dalol
zenélve
dermedt szívedből
a víz élő forrása
ma nem fakad
temetik
ne sebezz ne sebezz
ne öld le az álmot
ne legelj
fakadó tavaszálmot
ne havazz ne lehelj fagyot
égő nyárban
gyümölcseid érleld
napsugárban
ne zokogj ne alélj
októberi éggel
le ne hullj balgán
pimasz léggyel
ne nevess ne nevess
cinikus telekkel
temetik hamarost
hetyke jéggel
unalmam rongyain
hétmérföldes csizmát lopott
a gondolat
elhagyta szürke otthonát
kobakomat
levágta titkon szárnyaim
a képzelet
és elrepült talán talál
egy jobb helyet
unalmam rongyain jöv őt
a semmi szőtt
s mint cifra léha bálkirály
felöltözött
a kedvem éjjel útra kelt
ma nem lelem
vérző remény a ház előtt
üres szívem
mi lesz aztán
mintát veszel
a fényből
megkötözöd
a hajnalt
lesed a napot
kémcsövedben
és egy darab világárt
mikroszkóp alatt
boncoltál rügyeket
kitapintottad a szívet
begyájtötted madarak repülését
és zsákokba válogattál szelet
ősrobbanást fényképeztél
foltot varrtál kopott hangulatra
börtönbe zártál világvégét
és lecsapoltad a fákból a fájdalmakat
felhőket kentél kenyeredre
kimérted hozzá a Tejutat
szivárványt őröltél fászeredül
és ettél álommagvakat
most hegedülsz még egyet
a fénysugarakon
aztán mi lesz
illetlen kérdések
egeket dúcoló gerincért
kinél kilincselsz
büszkeségedből a köldökzsinór
hová vezet
kis önállóságért
milyen pultnál állsz sorba
és eredetiséget
tetszésével ki formál benned
harangtisztán
elvermelt fény szemed
sarkában
ráncaid közt
tetszhalott mosoly
csendben kihízott szárnyad
félredobva
csak egynyaras virágok hoznak
izgalomba
hajdan szép álmaid
szétrágta már a moly
legyőzettél
árvállanak babáid falovad
a kósza lázaid
gyermekkorod nyara
meg az a
hontalan és néma
szó
kenyérgond falta föl
ifjúságod
mára már a biztonság
a névjegyedre költözött
de hisz nem vagy te
több
a tékozló fiúnál
és nem vagy kevesebb
nem visz messzebbre vágyad
egyfajta földi vályúnál majd egyszer
rád találnak
füledbe súgják
tisztán
nevedet
az új nevet
a homlokodra írtat
melyért annyit züllöttél
harcoltál
melyért addigra önmagad
már koldussá
raboltad
igen
harangtisztán súgják füledbe majd
neved
magányos éjszakák
ritkuló
még veres hajamban
derek kémei leskelődnek
tisztásain
riadt magukban
legelnek korpaőzek
viaszfüleim harsonázzák
ínyváram
Jerikó-falait
s leomlanak
számban a bástyák
beveszik foghíjait
szuszogó orrom
hegyfokára
barlangjaiból árnyak gyűlnek
napozni velük
nemsokára
tán bibircsókok
ülnek
áruló szemem udvarán
táskás petyhüdt évek
tanyáznak
fölöttük szemfödőnek
pillám
és szemöldököm
hantnak
koldusok élnek ráncaimon
kezükben
magányos éjszakák
Káin és Ábel
homlokomon
kínjaik kiáltják
időnként megtörténik
I.
ki tudja
hogy ment végbe
titkos útjain
egyszerre rád mosolygott
az ég szeszélye
vagy te nyíltál föl csupán
a türelmes kék felé
akárhogy is
ez most valahogy
te vagy
nem a beléd testesült
nyugtalanság
nem egy kicsinyes körben
a megkopott utak
nem a tenyered
nyirkos vergődése vagy
most nem a kimért
a takarékra tett lobogás van
egy lefojtott
be nem vallott balgaság
csöndes lázálmai
s nem a józanság
az éden benőtt romjain
és nem a felajzott hangok
eksztázisa
a felelgető ritmus
vagy a táguló a feszülő
a megnyílt pórusok
polifóniája
az összecsukló szemhéjak
mögött
és nem is a zuhanó mennyezet
az öklelések szivárványörvényei
vagy a hánykolódó padlón
a kifordult
az egymásra hullt ruhák
árvasága van
és nem ez most nem az elhúsosodó
a lecsupaszított mennyország
csatakos szárnyalása
a testhossznyi verdesésekben kiizzadt
enyhület
hullámainak hűse
és nem a kergetőző gondok
horizontális játéka
agyad labirintusában
vagy a lelked tükrében szétesett
alámerült visszfények
törmeléke
valahol a szemfenékeden
a verejték
a faltól falig
a magánzárka
tudatod börtönében
a lélektelen
a röptödön is hízó lánc
csörrenése
és nem a semmi plusz semmi
kínja
hetven kilónyi unalom
az emberöltőnyi űr
a sorsodba varrva
ez a nyomasztó
titoktalan titok
vagy lövészárok meg a fedezék
a nukleáris gyűlölet görnyesztő erőtere
és nem az emberszabású álarcok
hazugsága van most
ki tudja
hogy ment végbe
s különben is
kit érdekel
hogy ez most valóban
te vagy
II.
te vagy
a Jo
a halk
a kedves
a szívmelegnyi te
a falat kenyér
szemedből kiúsztak az árnyak
szárnyalsz tündökölsz
egyre fennebb
mint az a szelíd fény a kert sarkában
amit az árvácska és a gladiola
meg egy vén sündisznó belehel
te kedves
kiléptél csendesen vad álmaimból
s most rám köszönsz
újdonsült húgom
gyönyörűm csillagom
igaz varázs
te jó
érintésed álom
tekinteted egyetlen szemérmes parázs
amint fejed a vállamra hajtod
amint megfogom kezed
és most mi lesz
huncut mosoly kenyéren vízen
eddig sem voltunk egyedül
bizalompórázon szelíd vadállatok
a kristálygömbben
lábad előtt az úton üveggolyó
találgatom az új nevet
amit majd egyszer a homlokunkra írnak
és halkan ismételgetem
csillagom
ez bizony valóban
te vagy
III.
ha jobbra mész
lefele van
ha balra mész
az is
már többé nincs előre és hátra
és nincs többé helyben járás
sem nyitott
sem csukott szemmel
nem nyílik innen út már sehova
innen már csak a szárnyalás van
vagy a szabadon zuhanó mámor
a parttalan sötétség
újabb szakadéka
futottál
vonszolódtál
olykor magadtól is
idáig
mint akiben a csírázó erők láza ébred
mint fény után a rab
vagy mint a meglőtt vad a vacka védelmére
a semmi országútjain sem adva meg magad
amint ez itt
ez az évmilliárdok tépte tér is
vajúdott érted
öntudatlanul
a sűrű űr öle
galaktikus emlője szoptatott
s tejútjain kerengő álmaid
magának felnevelte
egy
csillagszemének tűző útjain bolyongó
parányi fészek melegén
s most várja lesné röptödet
te vagy-e akiben
a Jóhírnek
hozzá ma is el kell jönnie
futottál
vonszolódtál
a Rög lebegő tájain
nevetve felvérező talpadon
s a felhasított föld esett véredtől
teherbe
világra hozta érett magzatod
mert ez van itt
a leterített főnix kényszere
és a könyörtelen vesszőfutásra rendelt
Irgalom
igen
meg az elűzhetetlen
tépett álmaid
s a mindenekben szunnyadó
titok
ilyennek látod ezt
igen
s időnként át is éled azt
hogy mit jelent
a csöppnyi életedbe ömlő
óceán
s a szárnyalás az éter útjain
ne félj tehát
repülj
pontosan
megköszönöd
amit sose adtak
amit nem ígértek
arra vársz
amit meg nem lehet feledni
pontosan azt felejted
te
és nem ezen csodálkozol
ezt csak elszenveded
átéled fényesebb napokon
hogy
kószáló ölelés
a két karod
ismeretlen csillag
a két szemed
vándorló hang fészke
és teremtő szavak szűzi méhe
a szád
a lábad pedig
ez a két magajáró
botladozó gyarlóság
a lábad pedig
a kanyargó a bujkáló álom maga
a szó
kimondott szó
a szó szentsége
vallottad
éltednek értelemül
zárjon teremtsen igaz csodákat
magából magába
parttalanul
árva szülőjét szülje
szünetlen
lelkes ifjúnak
játszi gyermeknek
nagyra nyílt szemű bölcs öregnek
szóljon a nyárban
szálljon a télbe
daccal daloljon tücsök zenéje
kúszva merülve rejtekbe habokba szélbe
izzítson emésszen szapora szemetet
emelve elalvó érzékkel érzékelt
napos világba
életet
ujjatlan pengessen szakadó lantot
füstölgő mécsbelet
nádszálat
roppanót
csaljon hang hangot tisztulón
vágyón
új útra bátran
szakadatlan
ahogy a fák
csak olyat ami még nem volt
csak akkor mikor már senki
csak addig míg hangod elfogy
csak úgy ahogy eldőlnek a fák
reménytelen nem vetnek
hány ezret léptél
ma is
lépteid förlitat
svingat
orvosnál ülnek
holnapjaid
múzsák
gyógyszerrel alszanak
kopott csillagok
zsebedben
cigarettád füstje
elhagyott
lepergett az tok
rólad
pókhálóvirág a hangod
a kövek
egymással nem beszélnek
temetőt
nem könnyeznek állatok
az éjszakában alszanak
az árnyak
reménytelen nem vetnek
magot
kések közt remény
ha fűrész táncol a fának
ha lombkoronák fejen állnak
és könnyeznek a gyökerek:
kérlek légy közel
ha csókot vált nappal és éjjel
ha megesnek alkonyi kéjjel
és véreznek a fellegek:
kérlek légy közel
ha máglyára ültetik szemünk
ha keresztre szögelik szavunk
ha füleink felnégyelik:
kérlek légy közel
csak kések közt
virágzik remény nekünk
leeshet a nap
szavakká válok olykor
titkokkal kergetőzöm
egész kopott valómmal
dalba táncba öltözöm
ilyenkor nincsen külvilág
leeshet már a Nap
mert mindent megtalálok
lehunyt pillák alatt
végül
szárítókötélre aggatott
utat
himbál a szél
a nyitott kertkapun belép
a Nap
simulnak
kósza hajszálgyökerek
és a megtört pecsétek
isszák
a fényt
nem hiába
kicsordult a csend
a fákból
énekelnek
a halak
konkolyokban
búza érik
elszáradt ág
kivirágzik
nem hiába vártalak
lába nő
a kék hegyeknek
ujjongnak
a folyamok
megtisztulnak
esett völgyek
minden könnyet
letörölnek
csípj belém
nem álmodom
hajnal felé
mondd ki halkan
érkezés
súgd magadnak
már ma
nézd a Holdat
hogy telik
hogy csilingel álma
nézd a fákat
ágaik sóhaja az égen
fényt csókolni
virágok szirmai már
készek
keresik a madarak
énekük az éjben
gyűrött gyászos sátraink
kék öleli csendben
annyi éve
költöget egy sejtelem
árnya tavaszhívó üzenet
ébredésed
várja kínjaidban utakon
sírok közt a füvön
egy virradat rejtezik
talán ma rád köszön
semmi különös
nem történt semmi különös füstjét
a szomszéd gyártelep nem nyelte le
s ma sem szántotta senki föl az útjaink
a fák gyökértelenre nem cserélték
lábatlan életük s hullámzani
sem kezdett hirtelen az aszfaltóceán
köröttem itt ahol tenyérnyi álmok
harcai s kozmoszszabású kényszerek
között egy más- egy túl- egy ősvilági árapály
hullámain remélünk egyre sírunk
lázadunk amíg a csontjainkból
egyszer majd a pusztulás végleg
földhözragadt szemünkbe fagy egyszóval
semmi különös mondom nem történt
semmi különös amit neked most rendre
elbeszélnék hacsak nem az hogy hirtelen más
lett minden hirtelen kedve nőtt
a fának hirtelen s ölelkezett
a gyár falán a zöld a kék a fekete
amint szorongó hangom elalélt
egy enyhe szellő lágy hullámain
amint pőrére vetkezett az arcom
csöndesen és elpihent a néven túli
enyhület égtájtalan fuvallatán
sötétben
kilenc manó kilenc felé
hordta szét az éjszakát
aludt a ház aludt az őr
s a fa a fű a hangyadomb
nem látta senki hova tűnt
a vaksötét az árnyvilág
a girbegurba utakon
nem látta senki egyedül
a tükrös néma lusta ponty
mesének ennyi tán elég
a folytatást megtudhatod
ha hallgatod türelmesen
a ponty álmában mit fecseg
mikor az álma tükörén
a pikkelyén a fény ragyog
tudod a nap ha másnak süt
azért még mindig nap marad
az éjszaka csak anyaöl
gyermeke a virradat
milyen is
milyen feketék az éjszakák
és milyen fekete az űr
meg a halál
hogy a halál is milyen fekete
pedig hát a semmi még csak nem is fekete
és nézd a virágok milyen színesek
és milyen színesek a nappalok
meg az emberek
az emberek is nézd milyen színesek
pedig hát a boldogságnak nincs színe
a születés meg milyen fehér
és milyen fehér a fény
meg a húsvét
látod a húsvét is milyen fehér
pedig hát Isten nem fehér
péntek este
lehull a röppenő kéz
elhallgatnak a talpak
és lecsukódnak a szemek
és bezárulnak a fülek
és a nyelv még egyszer megvonaglik
egy ajtó nyitásra vár
valaki kerülgeti szíved
és befészkeled magad sebeibe
és kiállsz oldalából mint a lándzsa
és szög leszel lábaiban
elvérzik kereszteden
mért vársz már ma harsonákat
ma még csak péntek este
kenyérhez vér
ki vére ömlött bővebben
tiéd
enyém
nem is tudom
hogy újra megsebeztelek
azt fájlalom
te rejtezel-e bennem
vagy tebenned én
azt sem tudom
de köztünk már egyfajta nagy
vérszerződés
naponta szed adót
eltelhetetlenül
szavam neked százszor ígér
új életet
és fáj az ár
aki kereszteden
keresztemen
te vagy és én vagyok
megint
jöjj hát ma is
kérlek
vérünk a kenyérhez
kehelybe gyűjteni
tékozló fiú
hány éve is
benned kelt fel
a Nap
idegpályákon
álmok keringtek
otthon éltél
idegen ég alatt
szóltak hozzád a napok
percei
forrt velőd
összeforrt nyelveden minden
világcserép
osztottál eget
mindenkinek
mert elhitted
látsz és hallasz
pedig a kéket feketébe
ágyazták belénk
és fényéveket ültettek
sárból szőtt agyunkba
kozmoszhomályban
csírázó utakat
vétkeztél az égért
vétkeztél atyádért
de most már kelj fel
két hang
...ha majd egyszer a szíveket lefegyverzik
és le az álmokat
és az íriszen inneni pusztáságok kiáltozása
megszelídül
ha eltelik majd végül
a kielégíthetetlen sok kis értelem
szóval mikor majd kiárad valahára
az ősóceán
mikor összeölelkeznek
az ősrobbanás repeszei
és felvirrad az az első hajnal
újra
majd tehát ott túl azon az utolsó
világvégi Reménytelenség-fokon
túl a könny és vér Óperenciás tengerén
és még az Elhantolt Álmok
fekete lyukain is túl . . .
. . . vagyis majd ott és akkor
de én most fázom
és nincs hol megaludnom
és elsikkasztották a hangom holnapjaim -
tudod a közöny jéghegye
olvadékony
a vámon határokon átcsúszik olykor
egy mosoly
és szigeteink közt is néha
veszélytelen a forgalom
megismerted rég
a pénz álmatlan éjszakáit
a hatalom
menthetetlen vesszőfutását
megismerted a könyörtelen tompaságot
a másnapos vágy üszkein
és tudod hogy gyökereink néha
újra nőnek
hogy néha emberibb a fény
ha fájdalom világol
igen tudod hogy néha akkor is nyersz
hogyha győzöl . . .
. . . azt mondják a szomszédom nyert a lottón
s hogy tényleg elmúlt a rákja is
és hogy ott volt
kicsit még könnyezett is
a fiam temetésén
annyit azért mielőtt hozzád némulok
mielőtt ezen a néhány tucat kis megváltón itt
túladok
és hagyom veszni végleg
az iskolapénzeket
szóval még annyit hogy nekem is fájnak
a "véres alkonyok"
a ház előtt a porban a bamba kábítószeres vigyor
és a rég kimúlott ószeres
házaló árnya a falon
csak annyit még míg a jó ég tudja meddig
együtt hallgatunk
hogyha elolvadtak majd mind a jéghegyek
és virágzanak már mind
azok a pusztaságaink akkor . . .
talán ha végre abbahagynád
a Nap most kelt föl
már inkább a csöndet hallgatom
amint a fény terjedő ködében alámerül
a Hold és mind a csillagok . . .
este a tóparton
ledűlt a lángos
kandeláber
kigyúlt a gyönge kócos
alkonyat
birokra kelt a méla
esttel
s bizony ma is
alul maradt
lepel terülve
fűre fára
a buja föld az éjjel
frigyre lép
izzadt ölét a rét
kitárja
s csillagszemét ott fönn
az ég
a lomha tóval erről-arról
fáradt agyam még csöppet
elcseveg
találgatom
az eltűnt napból
a virradást
mi éri meg
üres kezemben
tegnapokkal
a játszi tajték csendben
összesúg
a parton állok
egymagamban
fülelve merre hív
az út
nevetve hív
kimondod néha
legszebb szavaid
elárult látomás utáni
csöndben
és újra éled néha
kínjaink
ha kékmadaras szárnyunk
meg se rebben
tudom
mióta megtaláltalak
és megszerettelek
az életem már
nélküled
akár a magtalan reaktorok
virágzó réteken
az álmaink
e konok álmaink
nézd
belénk hasít
s nevetve hív szavad
álmodni más jövőt
az eljövőt
amit te rejtegetsz
te álmodsz fűbe napba
s amihez el is vezet köpönyeged
a szűzi köd
álmatlan sorok
megmosakodtál
tiszta az ágyad a szemed
olyan vagy
mint öntözött kert a sivatagban
mint a dzsungelből elkerített otthon
vagy mint egy újraformált komputerlemez
a tizedik réteg leszel
méreget a megrabolt vadon
ez a dolga
leprésel mindent
számba vesz
míg az idők végén megbízója föllapoz
arról hogy ismerős még nem tudod
új-e ami körülvesz
a sötét
folyik benned a civilizáció
ez a történelmi visszarendeződés
elengeded magad
mint gubóban a báb
mint űrbe szakadt hajó
vagy mint egy fehér levélpapír
aztán este lett és reggel
mondja az Írás és hogy
Isten látta
amit alkotott az jó
fel-felsír az ágy a sötétben
a hajnal még messze
forgolódsz
amíg az álom rád lel az éjben
eltart valameddig
tudod
tükör által
ez itt
ez a kövezett út a ködben
aminek nincs kora
mint valahol fönn az égnek
és neve sincs
a ráaggatott nevek közt elveszett
mint szavaidból a varázs
kanyarog türelmesen
ez a ki-tudja-honnan-kövezet
a sűrű ködben
érrendszered idegpályád beleid
faggatja a köd
a csontjaidból éri el agyad szíved
csak kanyarog ez itt
kanyarog egyenesen
tervezőasztalnyi rend
ennyi sikerült
nem lélek- csak egy eszméletvesztő
a tudaton túli óceánon
semmi
vagy inkább minden
ez itt most
színe illata hangja van itt most
az űrnek
idő kell amíg az arcok megszületnek
a sok kis arc
a nagy kép ecsetvonásai
születnek halnak örökre élnek
tetszhalott múzeum a történelem
telnek a tárlók
mindig ugyanaz minden
az ébredésig
semmi sem változik
mindig is itt volt minden
hányszor kell tapintani a semmit
mire a kéz fölfogja Isten szívdobbanásait
köd kövezett út ez itt
fény ölén az éjszakában
ragyogásszülő feketeség érleli szíved
és beszédre némaság tanítja szád
Utószó
A fákból kicsorduló csend -
minden, ami a teremtésben a halló fülnek beszél.
Énekelnek a halak -
ha nem értem őket, talán csak túl nagy a zaj körülöttem.
A konkolyban mégis szárba szökkenő búza -
hova is hullott?
Újra virágzó száraz ág -
annyi minden van még, ami lehetséges.
A mozduló hegyek, az ujjongó folyók és a hajnalonta megtisztuló völgyek a mi könnyeink, mosolyunk és újrakezdésünk.
Hem hiába íródtak Sajgó Szabolcs versei, mert örök emberi tapasztalatokat tudnak személyessé szelidíteni. A mindennapi létezéssel járó kínzó ellentmondásokat szemtől szemben megközelíteni. A földi és égi távlatokat szivárvánnyal kötni és oldani.
Ezek a versek a titokban otthonosak, egy feszítő misztériumban haladnak előre, emberi és istengyermeki, Isten lelkéből lelkedzett szerelmes szépségünkre nyitnak belső ajtót. Igaz módon. Szeretettel. Mai, megküzdött szavakkal.
Úgy, ahogyan azt csak az istenközelség és költőiség mélyen egybeforrott, el nem választható szerény méltósága tudja nekünk ajándékozni. Az időben, ahol “az éjszaka csak anyaöl, gyermeke a virradat”.
De ma még csak péntak este…
(as-as)
Nyilasi Tibor
Kesztölcön született. 1957-től a kanadai Hamiltonban élt, de amióta csak lehet, hazajár szülőfalujába alkotni. A községet övező Pilis-hegység színekben gazdag lüktetése alakította ki a szép iránti érzékét, és ezt fejlesztette tovább a torontói Képzőművészeti Főiskolán.
Száműzetése legnyomasztóbb első évtizedére esett a művészeti főiskola öt esztendeje: tanuló-alkotásai szomorú, hideg színekkel készültek. 1966-ban az első hazalátogató ötvenhatosokkal teli repülőgépen jött újra Magyarországra, s azóta minden évben itthon is alkot. Figyeli és tanulmányozza a falu népét. Először 1970-ben, majd 1991-ben és 1995-ben mutatta be itt készült akvarelljeit és kanadai grafikáit a kesztölci Falumúzeum. 1987-ben az esztergomi Balassa Bálint Múzeum a kanadai kormány támogatásával rendezett tárlatot műveiből.
A kesztölci templom részére terméskő és velencei üveg-mozaik oltárképet készített olasz és német mesterek segítségével Szent Kelemen csodatételéről, amint vizet fakaszt a szomjazóknak. Kedvelt kifejező formája a mozaik, mert közel érzi magához általa a természet ékes színeit, életünk misztikumát, varázsát. A dobogókői Manréza ékességéül alkotott Szent Ignác mozaikja az egyik tanúbizonysága ennek.
Negyven egyéni tárlat, ötvenöt nemzetközi kiállítás (Magyarország, Kanada, Németország, Franciaország, Belgium) áll mögötte.
1975-ben házasodott meg. Felesége, Donna angol szakos középiskolai tanárnő és közíró. Kanadai képeslapokban publikál. Két leányuk közül Etelka 18 évesen a hamiltoni ifjúsági zenekar első hegedűse. Zongorázni is tanul, zenét szerez. Lydia rajzolni, festeni, népi táncokat táncolni, balettozni, színészkedni és nyelveket tanulni szeret. Angolul, magyarul, franciául, németül beszél, és még csak tizenöt éves.
Nyillasi Tibort Sajgó Szabolcshoz régi barátság fűzi. A jelen kötethez is, a szerző első kötetéhez is rendkívül nagyvonalúan és rugalmasan bocsátotta rendelkezésre műveit. Köszönet értük.
